Saját alkotásaim
Az igazságot felfogni, s megérteni, sokszor nehéz,
elfogadni, elviselni, pedig még jóval nehezebb,
nagyon meg tudja terhelni a lelket az egész.
Az igazságot felfogni nem mindenkinek egyszerű,
és még ha sikerül is, gyakran tagadni próbálják,
annak függvényében, hogy az milyen jellegű.
A változás nem azonos a jóval, csupán másik út,
egy lehetőség, amelynek a vége lehet nagyon rút.
Változtatni dacból, haragból és gyűlöletből hiba,
hiszen a jó cél, a béke, s a szeretet útja sem sima.
Már semmi nem lesz ugyanolyan többé, soha,
sem a szavak, sem a tettek, sem pedig más,
sokaknak a reményét fújta el a szél tova.
Már semmi nem lesz ugyanolyan, s ez biz fáj,
a szeretet is más ruhát ölt, jóval sötétebbet,
és megváltozik az egykoron gyönyörű táj.
Virágos réteken sétál a megfáradt remény,
és azon mereng, az élet mennyire kemény.
Szomorú ettől, elege van, pihenőre vágyik,
a hajdani időkből már semmi nem látszik.
Tudja, az emberek könnyen becsaphatóak,
s a számára a gyengeségeik nyilvánvalóak.
Nem boldog, hisz látja, elesettek, esendők,
soha nem voltak, nem is lesznek egyenlők.
Virágos réteken kullog a remény zavartan,
s nem érti, hogy is lehet ennyire zavarban.
Úgy dönt, most ideje szabadságra vonulni,
míg ez a világ nem képes a hibáiból okulni.
Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,
és láncon fog tengődni az idők végezetéig,
minden, ami jó volt, a mocsárba merül.
Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,
az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,
és a szerelem is ott végzi majd szegény.
Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,
és velük az összetartás, a segítőszándék is,
mindent elnyelhet a feneketlen mélység.
Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,
örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,
a butaság földjén pedig nem nyílik virág.
A szeretet napjai ezek, a húsvétnak ünnepe,
e néhány napra a békességé a főszerep,
és szebbnek tűnik a világ külleme.
A szeretet napjai ezek, a szívé és a reményé,
a megértésé, a várakozásé, az elfogadásé,
ilyenkor áll össze a mozaik egésszé.
Az egykor tiszta vizű folyót szenny árassza el,
mindennap folyik bele a szutyok, a méreg,
és így az életközössége pusztulásra lel.
Egykor ez a folyó a reményt, a békét táplálta,
a termőföldeket éltette, a tájat szépítette,
és mégis ez a sötét sors jutott a számára.
Az egykor tiszta vizű folyót őrzi az emlékezet,
nyugodt hullámzása biztonságot sugárzott,
és megihletett verseket, festményeket.
Mindig van választásunk, de sosem könnyű,
igaz, néha úgy érezhetjük, hogy nincs is,
és ha hibázunk, az valami szörnyű.
Nincs olyan, ki ne cipelné a lelkének terheit,
akit ne gyötörne kétely, s bizonytalanság,
és aki nem kérdőjelezné meg a tetteit.
Mindig van választásunk, ám mindig nehéz,
az élet nem egyszerű, s nem tündérmese,
sokszor annyira fárasztó már az egész.
A szeretet és a gyűlölet harca régóta folyik,
az idők kezdete óta zajlik ez a küzdelem,
amíg az erejük végleg el nem fogyik.
Keményen csapnak össze minden percben,
a napfény megcsillan a kardjuk pengéjén,
ám mégsem állhatnak a sorsnak ellen.
A sors pedig kiszámíthatatlan, bizonytalan,
homály, s remény irányítja a csapásaikat,
aztán ugyanoda jutnak el minduntalan.
Ugyanoda, ahonnan valaha elindultak rég,
abba az időbe, amikor még béke honolt,
s mikor távolabbinak tűnhetett a vég.
A szeretet és a gyűlölet harca egyre mélyül,
kár mellébeszélni, itt az élet fog eldőlni,
s a győztes mindent el fog vinni végül.
Aki szemétből építi fel önmaga várát,
és az a vár hamar maga alá temeti,
sírva, keserűen húzza el a száját.
Aki szemétből építi másoknak a jövőt,
a sajátját viszont pénzből, s aranyból,
tömegével lesznek a miatta nyögők.
Aki szemétből építi a követői táborát,
és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,
hátra is hagyja a véres lábnyomát.
Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,
a reménytől is megfoszt mindenkit,
az másokra hárítja a világ terheit.
Aki szemétből építi a mindennapokat,
és eközben dicsőítteti már a létét is,
pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.
