Saját alkotásaim
Aki képes sárba tiporni a hazáját és a népét,
az egy hazaáruló, aki elősegíti országa végét.
Egy olyan senki, ki pénzért mindenre képes,
azonban a jövője neki sem lesz majd fényes.
Aki képes sárba tiporni bárkit kedve szerint,
az maga is el fog bukni, újra, újból, s megint.
Az élete nem lesz csodás, azt hiába is reméli,
végül önnön bukását egy szép napon megéli.
Mikor a túlvilág szele megcirógatja az arcot,
és magához hív a végtelennek a nyugalma,
az ember lelke békésen feladja a harcot.
Mikor a túlvilág szele jelzi, elérkezett az idő,
és nem kell már tovább szenvedni többé,
a távolba vész majd ama keserves jövő.
A veszett kutya veszte önmaga hamissága lett,
hiszen habzó szájjal már rengeteg rosszat tett.
Hízelgett, s támadott is, ha úgy tartotta kedve,
a végzetes betegségével nem mehetett szembe.
A veszett kutya veszte előre kiszámítható volt,
mivel a legtöbb napja csak a pusztításról szólt.
Mikor a gazdájának elege lett, elaltatta végleg,
hiszen neki a beteg kutyák semmit nem érnek.
A disznó elhitte, hogy ő az udvar éke, dísze,
sőt, az udvarnak az ura, egyfajta isten,
és csakis érte rajonghat a népe.
Miközben a többi sertés igyekezett megélni,
addig a pocsolyában dagonyázott vígan,
és szeretett a hőstetteiről mesélni.
A többiek áhítattal hallgatták a dicső tetteit,
csodálták hatalmas termetét, szépségét,
és az óljába vitték neki a reggelit.
Neki kijutott mindenféle jóból, szívta a port,
büszkén, s flegmán nézett a többi lényre,
és eközben lehajtott pár pohár bort.
Magától eltelve feküdt be az akolba pihenni,
a dicsőségéről álmodott horkolás közben,
s nem akarta magát a zajnak kitenni.
A disznó elhitte, hogy sérthetetlen és fontos,
amikor azonban a gazdái mégis levágták,
a végzete igen csúnya lett, mocskos.
Ez a világ börtön a jóság, az értelem számára,
kiöli a lelket, elpusztítja a szeretet csíráját,
s a gyűlölet a legapróbb lényt is átjárja.
Elcsúfítja a szépet, eltiporja az igazat, a valót,
éket ver a családok soraiba, a barátok közé,
és eközben eltűr mindenféle gaz csalót.
Elszomorít, fájdalmat okoz, megöli a reményt,
élteti a gazdagokat, az elitet és a bűnösöket,
miközben eltiporja valamennyi szegényt.
Elfásít, elaltat, elveszi a szabadságot, s a jogot,
megfoszt a gyermekektől és mérgezi a létet,
eltűntet minden régi szépre utaló nyomot.
Ez a világ börtön, az emberiség rideg börtöne,
amelyet a legtöbben felfogni sem tudnak,
s melyet nevetve ural a sötétség ördöge.
Az élet nem leányálom, hanem tragédiák sora,
néhanap adódnak boldog pillanatok is,
ám ezek hamar elillannak tova.
Az élet nem leányálom, a sírig tartó küzdelem,
melyben a lelkek szenvednek, sérülnek,
és ez így megy rendre, szüntelen.
Az élet nem leányálom, hanem a jók temetője,
a gonosz hangosan és vígan ünnepelget,
mialatt sokakat elhagy a teremtője.
Az élet nem leányálom, igazságtalan, kemény,
immár a szeretet sem a régi, túl gyenge,
s ezt a Földet elhagyja a remény.
Mi szép van az öregedésben, az elkopásban,
az elménk leépülésében, s a ráncainkban,
meg a világosság utáni esthomályban?
Mi szép van ifjúkorunk árnyait látni csupán,
és vágyakozni az immáron elérhetetlenre,
epekedve az egykori fittségünk után?
Mi szép van ebben a keserűségben, a létben,
a félelemben, a bánatban és a rettegésben,
s a folyamatos harcban, a sötétségben?
Mi szép van önmagunkban és a lelkünkben,
a petyhüdté válásunkban, a kínjainkban,
s a sok száraz kóróban a kertünkben?
Minden szép álomnak vége szakad egyszer,
és mindenkinél eljön majd az a pillanat,
mikor már nem ragyog a Nap reggel.
Minden szép álomnak szomorú lesz a vége,
s valamennyi elvész a végtelen ködében,
mialatt mi eljutunk békésen a révbe.
Egy hazaáruló a hazája ellen bármire képes,
a számára a júdás pénz a legfontosabb,
s neki a sötétség ragyogó, fényes.
Egy hazaáruló a hazája ellen vétkezik sokat,
bárkit és bármit eltapos a kedve szerint,
ha ebből neki bármily haszna fogant.
Egy hazaáruló a hazája ellen mindent bevet,
csak gőgösen kacag a népe szenvedésén,
s ha az végre kipusztul, jókorát nevet.
A tündérmesék világának immár örökre vége,
ezt azonban még igen sokan nem veszik észre.
Az ismert, kedvelt mesehősök ideje már lejárt,
számukra nincs jövő, s a csodák kapuja bezárt.
