Saját alkotásaim
A veszett kutya veszte önmaga hamissága lett,
hiszen habzó szájjal már rengeteg rosszat tett.
Hízelgett, s támadott is, ha úgy tartotta kedve,
a végzetes betegségével nem mehetett szembe.
A veszett kutya veszte előre kiszámítható volt,
mivel a legtöbb napja csak a pusztításról szólt.
Mikor a gazdájának elege lett, elaltatta végleg,
hiszen neki a beteg kutyák semmit nem érnek.
A disznó elhitte, hogy ő az udvar éke, dísze,
sőt, az udvarnak az ura, egyfajta isten,
és csakis érte rajonghat a népe.
Miközben a többi sertés igyekezett megélni,
addig a pocsolyában dagonyázott vígan,
és szeretett a hőstetteiről mesélni.
A többiek áhítattal hallgatták a dicső tetteit,
csodálták hatalmas termetét, szépségét,
és az óljába vitték neki a reggelit.
Neki kijutott mindenféle jóból, szívta a port,
büszkén, s flegmán nézett a többi lényre,
és eközben lehajtott pár pohár bort.
Magától eltelve feküdt be az akolba pihenni,
a dicsőségéről álmodott horkolás közben,
s nem akarta magát a zajnak kitenni.
A disznó elhitte, hogy sérthetetlen és fontos,
amikor azonban a gazdái mégis levágták,
a végzete igen csúnya lett, mocskos.
Ez a világ börtön a jóság, az értelem számára,
kiöli a lelket, elpusztítja a szeretet csíráját,
s a gyűlölet a legapróbb lényt is átjárja.
Elcsúfítja a szépet, eltiporja az igazat, a valót,
éket ver a családok soraiba, a barátok közé,
és eközben eltűr mindenféle gaz csalót.
Elszomorít, fájdalmat okoz, megöli a reményt,
élteti a gazdagokat, az elitet és a bűnösöket,
miközben eltiporja valamennyi szegényt.
Elfásít, elaltat, elveszi a szabadságot, s a jogot,
megfoszt a gyermekektől és mérgezi a létet,
eltűntet minden régi szépre utaló nyomot.
Ez a világ börtön, az emberiség rideg börtöne,
amelyet a legtöbben felfogni sem tudnak,
s melyet nevetve ural a sötétség ördöge.
Az élet nem leányálom, hanem tragédiák sora,
néhanap adódnak boldog pillanatok is,
ám ezek hamar elillannak tova.
Az élet nem leányálom, a sírig tartó küzdelem,
melyben a lelkek szenvednek, sérülnek,
és ez így megy rendre, szüntelen.
Az élet nem leányálom, hanem a jók temetője,
a gonosz hangosan és vígan ünnepelget,
mialatt sokakat elhagy a teremtője.
Az élet nem leányálom, igazságtalan, kemény,
immár a szeretet sem a régi, túl gyenge,
s ezt a Földet elhagyja a remény.
Mi szép van az öregedésben, az elkopásban,
az elménk leépülésében, s a ráncainkban,
meg a világosság utáni esthomályban?
Mi szép van ifjúkorunk árnyait látni csupán,
és vágyakozni az immáron elérhetetlenre,
epekedve az egykori fittségünk után?
Mi szép van ebben a keserűségben, a létben,
a félelemben, a bánatban és a rettegésben,
s a folyamatos harcban, a sötétségben?
Mi szép van önmagunkban és a lelkünkben,
a petyhüdté válásunkban, a kínjainkban,
s a sok száraz kóróban a kertünkben?
Minden szép álomnak vége szakad egyszer,
és mindenkinél eljön majd az a pillanat,
mikor már nem ragyog a Nap reggel.
Minden szép álomnak szomorú lesz a vége,
s valamennyi elvész a végtelen ködében,
mialatt mi eljutunk békésen a révbe.
Egy hazaáruló a hazája ellen bármire képes,
a számára a júdás pénz a legfontosabb,
s neki a sötétség ragyogó, fényes.
Egy hazaáruló a hazája ellen vétkezik sokat,
bárkit és bármit eltapos a kedve szerint,
ha ebből neki bármily haszna fogant.
Egy hazaáruló a hazája ellen mindent bevet,
csak gőgösen kacag a népe szenvedésén,
s ha az végre kipusztul, jókorát nevet.
A tündérmesék világának immár örökre vége,
ezt azonban még igen sokan nem veszik észre.
Az ismert, kedvelt mesehősök ideje már lejárt,
számukra nincs jövő, s a csodák kapuja bezárt.
Egy oroszlánkirály élete küzdelmekkel teli,
védelmezi a területét, harcol a falkájáért,
és így a békéjét meg szinte sosem leli.
Egy oroszlánkirály élete hamar véget érhet,
számtalan kihívó keseríti meg az életét,
mielőtt végül az elődeihez megtérhet.
Csupán egy rövid szösszenet az egész létünk,
akad benne egy kevés öröm, sok félelem,
s végül nem derül ki, mennyit értünk.
Megannyi titkot és érzelmet viszünk az útra,
miközben a végtelen felé suhan a lelkünk,
s meglehet, ezeket nem élnénk át újra.
Csupán egy rövid szösszenet, mi nekünk jár,
és sokszor meglepetésszerűen távozunk,
kár tagadni is, ez bizony nagyon fáj.
