Saját alkotásaim
Mikor a szeretet cirógatja a megfáradt lelket,
s a nehézségek kis időre visszavonulnak,
az ember egy kevéske békére lelhet.
Mikor a szeretet cirógatja a túlterhelt elmét,
igyekszik azt pihentetni, megnyugtatni,
s elterelni a gondokról a figyelmét.
Mikor eljön a csalódás, a mosoly tovaszáll,
hiszen nem tudnak együttműködni,
s ezért inkább gyorsan odébbáll.
Mikor eljön a csalódás, a bánat is jön vele,
a lelket átjárja az emésztő fájdalom,
s a szív szomorúsággal lesz tele.
Mikor eljön a csalódás, fejet hajt a remény,
és az elme végre elkezdi megérteni,
az élet nagyon sokszor kemény.
Miért hagyják az emberek, hogy elnyomják őket,
eltiporják a szabadságukat, az igazi énjüket,
és semmibe vegyenek férfiakat, nőket?
Miért hagyják, hogy átmossák az agyukat végleg,
és játszanak a gyermekeik lelkével, életével,
meghagyva a szülői jogaikat névleg?
Miért hagyják az emberek, hogy eltiportassanak,
semmibe vétessenek és jól megaláztassanak,
s az önálló létüktől megfosztassanak?
Minél tovább alszik mély álomban az ember,
annál fájdalmasabb lesz majd az ébredése,
s miután körbenéz, megszólalni sem mer.
Rádöbben, semmi nem olyan már, mint rég,
fájón látja, hová is fajult a világ, míg aludt,
s ha ez így folytatódik, hamar eljön a vég.
Minél tovább alszik az elme, annál rosszabb,
annál inkább képtelen lesz magára találni,
és eközben az agóniája sem lesz hosszabb.
Mikor már csak önmagunk árnyékai vagyunk,
s a legszebb éveink a végtelen felé tartanak,
átgondoljuk, az utódokra mit hagyunk.
Mikor már a Nap melege is hűvösnek érződik,
és a szellő cirógatása kemény ütésként hat,
rájövünk, mindez túl jól nem végződik.
Mikor már alig tudunk felmenni a lépcsőkön,
mindenünk fáj és a levegőt kapkodni kell,
az esélyeinken merengünk, a végsőkön.
Mikor már az emlékezetünk többször hibázik,
és a hajdani elménk inkább aludni vágyik,
az egykori énünk egyre jobban hiányzik.
Mikor már semmi nem megy úgy, mint régen,
s már a szeretet is megkopik irányunkban,
éjszakánként szomorúan ülünk az éjben.
Mikor már csak szenvedés a sorsunk és bánat,
nevetés ritkán hagyja el kiszáradt ajkainkat,
a lelkünk az utolsó sóhajtásunkra várhat.
A remény halvány fénye most is pislákol,
még nem aludt ki, igyekszik harcolni,
és szegényeket, elesetteket istápol.
Próbálja támogatni az elmét, az értelmet,
rávilágítani a legsötétebb területekre,
s ellensúlyozni a hiábavaló félelmet.
Szeretné megértetni, biz küzdeni muszáj,
sőt, anélkül semmi esély és nincs jövő,
nem segít a teljesen hiábavaló viszály.
A remény halvány fénye kitart, amíg tud,
s bár önmagának is kellene a támasz,
hiszi, hogy belőle mindenkinek jut.
Megérteni a megérthetetlent soha nem lehet,
az emberi elme egyszerűen képtelen rá,
és nem is tudja, mi az, amit tehet.
Megérteni a megérthetetlent kínzóan gyötrő,
a tudat hiába is reménykedik a csodában,
az eszmélés fájó lesz, mindent elsöprő.
Bizony többre képes az elme, mint a test,
amíg az elme a fantáziával szárnyal,
addig a test igen puhány és rest.
Bizony többre képes az elme, ha hagyják,
ha nem zárják be kalitkába, ketrecbe,
s még a becsületét is visszaadják.
Felfogni a felfoghatatlant senki nem képes,
hiába is szeretné megérteni a végtelent,
az ember elméje behatárolt, véges.
Felfogni a felfoghatatlant soha nem sikerül,
lehet próbálkozni, igyekezni és tanulni,
mindez sajnos kevés, végül kiderül.
Amikor nem lát a szem, s tompul az elme,
az érzékek az álmokkal aludni térnek,
a reménynek nincs a jövőre terve.
Amikor nem lát a szem és közeledik az éj,
a meggyötört lélek is leteszi a lantot,
s könnyes szemekkel pihenni tér.
