Saját alkotásaim
Mire az utunk végére érünk, olyanná válunk,
amilyenné születtünk és amit örököltünk,
más testre, s lélekre, hiába is vágyunk.
Hiába szeretnénk mások lenni, oly felesleges,
egész életünkben küzdünk önmagunkkal,
és mégis mindez csupán csak időleges.
Mire az utunk végére érünk, be kell látnunk,
az erőfeszítéseinket belepi a valóság pora,
és eleddig sokszor tévutakon jártunk.
Mire a lelkünk eléri a fényt, rengeteget szenved,
és mialatt számtalan megpróbáltatást él túl,
megtanulja, jó, ha a jóságából nem enged.
Ha nem enged a rossznak, torznak, s gonosznak,
hitványnak, becstelennek, eleve romlottnak,
és nem hisz semmiféle hazug bolondnak.
Mire a lelkünk eléri a fényt, igen sokat tanulhat,
megtanulhatja, mi az igazság, mi is a valóság,
és többek között azt, miképpen javulhat.
Amíg csak élünk, a szívünkben remélünk,
vágyjuk a jót, a szépet és a lehetetlent,
s nem tudjuk, mi is lesz mivélünk.
Nem tudhatjuk, hová is sodor a sors szele,
és merrefelé visz majd az életünk útja,
de a lelkünk szeretettel legyen tele.
Amíg csak élünk, egyfajta csodára várunk,
és sokszor az álomvilágba menekülünk,
amíg önmagunkra rá nem találunk.
Melyik a leggonoszabb faj, az, amelyik fosztogat,
a pénzért bármire képes, rabol, meg gyilkol,
és eközben jó tanácsokat osztogat?
Amelyik irigy, melyiknek mindig a másé kellene,
amelyik szórakozásból bántja a többieket,
és amelyiknek hiányos a jelleme?
Amelyik önző érdekből pusztít, a hatalom a célja,
amelyik kegyetlenebb valamennyi állatnál,
s amelyik tud kedves is lenni néha?
Amelyik folyamatosan háborúzik és félelmet kelt,
amelyiknek egy része gonosz terveket sző,
s csak akkor nyugszik le, ha nyert?
Melyik a leggonoszabb faj, vajon melyik is lehet,
amelyik igényt tart mindenre, ami létezik,
és hiszi, mindezért bármit megtehet?
Miért hagyja az elefánt, hogy nekimenjen a bolha,
és igyekezzen egyfolytában a vérét kiszívni,
éreztetve, hogy az elefánt neki szolga?
Miért hagyja, hogy folyamatosan hőzöngve csípje,
élősködjön rajta, mint egy beképzelt király,
és megpróbálja őt belefojtani a vízbe?
Miért hagyja az elefánt, hogy ez a mihaszna uralja,
kihasználja és kinevesse, miközben egy senki,
s csupán az elefánton múlik az uralma?
A bizalmat megszerezni nehéz, harcolni kell érte,
a nap minden percében muszáj bizonyítani,
s vigyázni, hogy a lelket sérelem ne érje.
A bizalmat megszerezni nehéz, elveszteni könnyű,
elég egyszer eljátszani, soha nem tér vissza,
és a hiányának az érzete, na az szörnyű.
Van-e olyan ember, akinek soha nem fáj semmije,
aki állandóan boldog, szeretetteljes és vidám,
s aki majd vígan fog távozni a semmibe?
Van-e olyan gyermek, akinek az élete csupa öröm,
akit nem terhel az iskola és a követelmények,
s aki az elvárásoknak félvállról köszön?
Van-e olyan ember, akit nem nyomaszt ez az élet,
akinek az egészsége kiváló és még nem sérült,
s akibe gyakorta csak hálni jár a lélek?
Az eddigi életünk lassan lejár, másikra vágyunk,
immáron a Nap sem éltethet minket örökké,
és sóhajtunk, amikor elköszön az álmunk.
Mindaz, mit elértünk, semmivé válik oly hamar,
úgy tűnik, az erőfeszítéseink válasz nélküliek,
és ami megmarad számunkra, az fanyar.
Az emlékeink elmosódnak, a homályba vesznek,
az érzéseink eltompulnak, a fényük kialszik,
és valamennyien az enyészeté lesznek.
Egykori szerelmeink, barátságaink tovaszállnak,
a családunk iránti szeretet is búcsút integet,
s nem tud ellenállni az idő rohamának.
Az eddigi életünk lassan lejár, bekacsint az éjjel,
mosolyogva simogatja meg a fáradt lelkeket,
s a szívek mélyén a Hold néz már széjjel.
A hiszékenyek világában minden álomszerű, csodás,
csupa jó dolog történik és a vágyak teljesülnek,
s nem érződik, hogy mindez csak agymosás.
A hiszékenyek világában a valóságnak sosincs alapja,
az csak szemfényvesztés és megtévesztések sora,
kérdés, az igazságot az ember mennyire akarja?
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
