Címke: gondolatok

Megéri az élet

Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,

a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,

a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?

 

Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,

a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,

vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?

 

Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,

olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,

a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?

 

Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,

s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,

vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?

Sokan a keserűségüket

Sokan a keserűségüket, s a fájdalmukat nem bírják,

és másokon vezetik le a kínzó feszültségüket,

a lelki bajaikat, kívülállók kárára vívják.

 

Próbálják leplezni azt, ami valójában bennük rejlik,

tagadják, hogy lenne bármi, ami bántaná őket,

s azt hiszik, minden gondolatukat elrejtik.

 

Sokan a keserűségüket feloldani nem képesek soha,

és mindig találnak okot, hogy mást bántsanak,

holott önmagukban van a fájdalmuk oka.

A szépség nem igazi érték

A szépség nem igazi érték, csak egy állapot csupán,

s amíg tart, lenyűgöző, elbűvölő és varázslatos,

szexis, ám ha elmúlik, mi lesz azután?

 

Amennyiben ez volt az egyetlen érték, akkor annyi,

semmi maradandó nem marad majd az utókorra,

ez lenne, amit valaki hátra tud hagyni?

 

Az idő kifog mindenen, a test is öregedésnek indul,

s miközben az ez ellen való küzdelem hiábavaló,

elhiheti bárki, hogy egyszer megifjul?

 

A szépség nem igazi érték, csak egy kis szösszenet,

s rövid lábjegyzet mindössze az élet keservében,

mindez megéri a szomorú könnyeket?

Milyenek is vagyunk

Milyenek is vagyunk, vajon ismerjük magunkat,

valóban tudjuk, hol vannak önnön határaink,

és hallatjuk-e a bajban a szavunkat?

 

Fontos-e nekünk, hogy mások milyennek látnak,

és tiszta szívvel tesszük-e a dolgunkat mindig,

avagy félünk, hogy eljön a másnap?

 

Nyugodtan alszunk, hisz a lelkiismeretünk tiszta,

vagy álmatlanul hánykolódunk egész éjszaka,

mivel a nyugodt álom igencsak ritka?

 

Milyenek is vagyunk, becstelenek, becsületesek,

jószívűek, segítőkészek, netán igen rosszak,

precízek, pontosak, vagy felületesek?

 

Minderre a válasz biza nem egyszerű, sőt, nehéz,

ám meglehet, a választ nem is kell keresnünk,

hiszen az igazság, magától is benéz.

Ki tudja

Ki tudja, meddig lehetnek velünk a szeretteink,

és meddig fogunk emlékezni majd reájuk,

vagy miket őriznek meg az emlékeink?

 

A szeretetünket sokszor nem tudjuk kimutatni,

s emiatt látszólag talán ridegnek tűnhetünk,

ám kérdés, hová fogunk így kilyukadni?

 

Addig kellene szeretnünk, s élnünk, míg lehet,

kedvesen cirógatnunk, gyengéden ölelnünk,

s átéreznünk, a lelkünknek ez mit is jelent.

 

Ki tudja, reánk mi vár, meddig is rójuk az utat,

mi mindent kell még tennünk és kibírnunk,

és mutat-e a sors, a legvégén kiutat?

A rémisztő lábnyomok

A rémisztő lábnyomok félelemmel töltik el a lelket,

van közöttük kicsi, nagy és lúdtalpas lenyomat,

ám az ökolábnyom az, amely sikerre lelhet.

 

Félelmetes, hiszen ezt hangoztatja a tévé, s a rádió,

ne használj sok vizet, ne lépj ki a házadból sem,

ám meglepő módon, nem ezt súgja a ráció.

 

Ne járj autóval, csak a tömegközlekedés az, ami jó,

s a legapróbb rezdülésed is kárt tesz mindenfelé,

a kiváltságok sokasága, csakis az elitnek való.

 

Ne egyél állati fehérjét, hiszen finomabb egy bogár,

sem a gyümölcsök, sem a tej, nem neked valóak,

ha nem hiszed el, elnyel majd a sötét mocsár.

 

Ne fürödj, s ne moss, örülj, hogy egyáltalán élhetsz,

a készpénz nélküli világban csakis rab lehetsz,

bármennyire hitetlenkedsz, hiába kétkedsz.

 

Bűntudatot próbálnak kelteni, reszkessen az ember,

mivel csakis miatta van ilyen helyzetben a világ,

s amíg a fajtája él, a Föld nyugalmat nem lel.

 

A rémisztő lábnyomok ökoálmokat vetítenek elénk,

s eme álmokban már ökohullák vagyunk csupán,

ilyen hazug gondolatokat sulykolnak belénk.

Mennyi mindent

Mennyi mindent kell elszenvednünk, amíg élünk,

számtalan sérelmet, megaláztatást és bánatot,

s mindezeket tűrjük, miközben félünk.

 

Félünk a kudarctól, a lelki sebektől, a csalódástól,

az érzelmektől, a szerelemtől, az elutasítástól,

és önmagában, főképpen a valóságtól.

 

Félünk a betegségektől, a háborúktól, a terhektől,

az adósságtól, a szörnyű kiszolgáltatottságtól,

és a megvalósíthatatlan tervektől.

 

Félünk a szomorúságtól, a fájdalomtól, s a kíntól,

a szeretteink elvesztésétől, az egyedülléttől,

és legfőképpen, a reánk váró sírtól.

 

Mennyi mindent szeretnénk és mikre is vágyunk,

milyen csodás dolgokról álmodunk, de hiába,

amíg a jóra csupán tétlenül várunk.

Kinek kell egy olyan világ

Kinek kell egy olyan világ, ahol a kín rengeteg,

amelyben a sötétség elpusztítja a fényt,

s melyben a napok nem csendesek?

 

Amelyben a normalitás bűn, s az értelem kihalt,

amelyikben a szeretet nem létezhet soha,

és ahol egy szellő is okozhat vihart?

 

Melyben a szülők ellen fordul saját gyermekük,

nem törődnek sem a jóval, sem a széppel,

és a megosztás a gonosz fegyverük?

 

Hol van az igazságnak a csírája, volt egyáltalán,

létezett valaha becsület és tisztességes lét,

s állt valami az erkölcs magaslatán?

 

Hogyan tarthatja fogságban a valótlan az elmét,

s miképpen manipulálhatja a belső tudatot,

felhasználva a szavahihetőség elvét?

 

Kinek kell egy olyan világ, ahol csak rab lehet,

és nem számítanak a tettei, sem önmaga,

s önmagáért biza semmit nem tehet?

A régmúlt percei

A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,

és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,

megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.

 

Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,

amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,

és melyekre az ember néha maga is rákérdez.

 

A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,

átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,

hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.

Soha nem fogom elérni

Soha nem fogom elérni a nyugdíjat, sajnos soha,

és hiába vágyom erre az idős korom ellenére,

ha ez megtörténne, az lenne biz a csoda.

 

Mondja mindezt egy munkába megfáradt ember,

aki egész életében dolgozott és adót fizetett,

s esélyt, reményt a szabadulására nem lel.

 

Nem szabadulhat, amíg még megdobban a szíve,

míg fel tudja emelni a kezeit, s tud mozogni,

míg nem töri nyakát, s nem fullad vízbe.

 

A fiatalabbak ne is álmodjanak, oly esélytelenek,

mindaz, mit elhitettek velük, csupa hazugság,

s a valóság szempontjából veszélytelenek.

 

Soha nem fogom elérni azt, amiről álmodom rég,

gondolhatja ezt bárki, s bizony sajna ez igaz,

nagyon szomorú lehet a felismerés, a vég.