Melyik ér többet

Melyik ér többet, a szabadság, vagy a rabság,

az igazi becsület, az aljas becstelenség,

a butaság, vagy a szellemi nagyság?

 

A tiszta, s érző szív, vagy a sötét lelketlenség,

az őszinte szeretet, a kegyetlen gyűlölet,

a pedáns rend, vagy a rendetlenség?

 

Egy igaz ölelés, netalán egy hatalmas pofon,

a segítőszándék, vagy a gonosz ármány,

egy vadidegen, egy közeli rokon?

 

Az egyéniség, jellem, vagy a jellemtelenség,

a tudás, az értelem, a mélységes üresség,

az önfeláldozás, az embertelenség?

 

Melyik ér többet, az élelem, vagy az éhezés,

egy kiló arany, netalán egy liter iható víz,

kiállni a jóért, vagy a szolgai térdelés?

Mi is az életünk értelme

Mi is az életünk értelme, a szolgaság, a rabság,

az állandó félelemben és rettegésben élés,

az elnyomókkal szembeni vakság?

 

Az engedelmesség bármikor, s bármilyen áron,

a fejet hajtás, az életünkről való lemondás,

a veszteség bármennyire is fájjon?

 

Hagyni, hogy kiirtsanak, s eltiporjanak végleg,

elvegyenek mindenünket igen könnyedén,

ez lenne mindőnk álma, de tényleg?

 

Vagy inkább az, hogy igazi szeretetben éljünk,

a boldogság hassa át a lelkünket örökre,

és soha többé senkitől se féljünk?

 

Mi is az életünk értelme, miért élünk a Földön,

nem lenne ideje véget vetni a gonosznak,

hogy végre az igazi békesség jöjjön?

Egy férfi sétál este

Egy férfi sétál este az utcán, s igen nagy a csend,

rajta kívül más nem tapos az őszi faleveleken,

újabban már a rettegés a megszokott rend.

 

Kevés ablakból szűrődik ki fény, a többi az sötét,

az emberek rettentő módon félnek mindentől,

és sokuk már sötétben issza meg a sörét.

 

Több helyen csecsemősírás hallik, s igen élesen,

a babák is megérzik, hogy a szüleik aggódnak,

ennek ellenére nem maradhatnak éhesen.

 

Ahogy lopja a távot, több helyen kutyák ugatják,

dühödten, s vicsorogva ugranak a kerítésnek,

zavarva ezzel a környék éjjeli nyugalmát.

 

Azon mereng, hogy hogyan is jutottunk el idáig,

hogyan hagyhatják az emberek mindezeket,

s tudja, ezt nem lehet már bírni sokáig.

 

Hihetetlen, hogy az értelem csúfos szintre jutott,

és elfeledte az elődök jó, hasznos tanításait,

s ilyetén az egykori fény a mélybe bukott.

 

Manapság igen gonosz erők pusztítják a világot,

könyörtelenül eltipornak mindenféle életet,

s egyre többek sírját borítják a virágok.

 

Egy férfi sétál este, csendben, s halkan lépkedve,

zűrzavarral a szívében aggódik a szeretteiért,

a sorsban, s a reményben nagyon kétkedve.

Elrejtett gondolatok

Elrejtett gondolatok, mélyen megbúvó érzések,

izzó vágyak, s a lelket felemésztő lobogó tűz,

mindig vannak új és még újabb kérdések.

 

Lesütött szempillák, zavarba ejtő percek titkai,

belülről folytonosan kínzó a bizonytalanság,

s mindezek fölött nem könnyű elsiklani.

 

Elrejtett gondolatok, s a közömbösség látszata,

ez mind csupán játék, a titokzatosság része,

mely anélkül fáj, hogy kívülről látszana.

Lelketlen szeretet

Lelketlen szeretet árnyéka vetül a mindennapokra,

s mogorvává, érzéketlenné teszi az embereket,

ezzel csapást mérve a kicsikre, nagyokra.

 

Egyre jobban átszövi az életet, a gondolatok sorát,

s megzavarja a legszorosabb kapcsolatokat is,

kiirtva az őszinte szeretetnek a nyomát.

 

Megfertőzi az elmét, amely így homályossá válik,

megfeledkezik a jóról, a szépről, az igazságról,

s a fertőzött csak az engedelmességre vágyik.

 

Elfeledi, hogy ki volt egykor, milyen volt az élete,

nem érez sajnálatot, nincs benne együttérzés,

s nem fogja fel, hogy ez nem az ő érdeke.

 

Szenvtelen arccal nézi mások fájdalmát és kínjait,

önmagát megtagadva, bambán bámul a világra,

s felégeti maga mögött a reménynek hídjait.

 

Lelketlen szeretet égeti a szemeket és vakká teszi,

elpusztítja a szerelmeket, az igaz barátságokat,

s aki hisz benne, az mindezt észre sem veszi.

Nem tudhatjuk

Nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az utolsó pillanat,

s éppen mit is fogunk csinálni, vagy hol leszünk,

mikor a létünk megszűnik majd egy perc alatt.

 

Ama pillanatban örökre szertefoszlanak az álmaink,

és minden, amit csak tettünk az életünk folyamán,

a végtelenbe száll, s velünk szállnak vágyaink.

 

Nem öleljük többé szeretteinket, cirógatva arcukat,

és nem segíthetünk, ha szükségük lenne miránk,

eztán nélkülünk vívják mindennapi harcukat.

 

Olyan sok mindent nem lesz módunkban megtenni,

s rengeteg varázslatos élményről maradhatunk le,

ám hiába, hisz egyszer végleg el kell menni.

 

Nem tudhatjuk, mennyiféle emléket hagyunk hátra,

s miket őrizhet meg tetteinkről a múló emlékezet,

ám reméljük, csakis jókat és nem éltünk hiába.

Miután eltávozik valaki

Miután eltávozik valaki, s a fénynek útjára lép,

akkor kezd csak el hiányozni, sajnos későn,

s akkor tisztázódik a róla kialakult kép.

 

Olyankor tűnik fel lelki szemeink előtt az arca,

a mosolya, a nevetése, a baráti gesztusai,

s tudatosul bennünk a gigászi harca.

 

Harca a világgal, a betegségekkel, s a bánattal,

a néha kegyes, máskor kegyetlen sorssal,

amely mindig adós maradt a válasszal.

 

Felderengenek az együtt megélt vidám percek,

az ugratások, a számára fontos események,

és az óhajtott, végül megvalósult tervek.

 

Minderre azonban túl későn gondol az ember,

amikor lett volna rá lehetőség, késlekedett,

s emiatt a lelke háborog, mint a tenger.

 

Miután eltávozik valaki, az emléke bennünk él,

erősít minket, a példája kitartásra ösztönöz,

mindig velünk fekszik és velünk kél.

Egyszer véget ér az út

Egyszer véget ér az út, az életünknek az útja,

ám a vég előtt számot kell majd adnunk,

s felsejlik bennünk önmagunk múltja.

 

A múlt, melyben volt öröm, bánat, s szeretet,

voltak vágyak, álmok, izzó szerelmek,

s a sors osztott ki minden szerepet.

 

Akadtak nehéz napok, nagyon keserű percek,

ugyanakkor boldog pillanatok adtak erőt,

és sokszor nem alakultak jól a tervek.

 

Kemény próbák, igazi barátságok, remények,

elhibázott döntések, beteges időszakok,

s olykor harag, máskor szeszélyek.

 

Egyszer véget ér az út és eltávozunk messze,

csatlakozunk majd megannyi elődünkhöz,

miután leszáll reánk, az örök éj leple.

Addig élünk

Addig élünk, amíg van, aki emlékezik reánk,

amíg eszébe jutunk a szeretteinknek,

s amíg gondolnak majd miránk.

 

Amíg szóba hoznak minket néhanap, bárhol,

s mindaddig, míg el nem felejtődünk,

az emlékünk biz fennen lángol.

 

Míg a tetteink, gondolataink, regévé válnak,

s okulhatnak belőle mások bármikor,

addig a lelkeink magasan szállnak.

 

Addig élünk, amíg az idő pora be nem temet,

amíg nyugalmat nem lelünk az örök éjben,

s míg van, ki a halálunk után is szeret.

Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

 

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

 

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

 

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

 

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

 

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.