Saját alkotásaim
Megható pillanatok, amelyek megérintik a lelket,
amelyeket felidézve megdobban a szívünk,
és melyek áthatnak minden percet.
Megható pillanatok, melyek libabőrössé tesznek,
amelyek könnyeket csalnak a szemünkbe,
s amíg élünk, mindig velünk lesznek.
Megható pillanatok és hihetetlen erejű érzelmek,
melyek olyan erősek, hogy beleszédülünk,
s melyek képesek legyőzni az értelmet.
Az ember a szívében hordja a vágyait, az álmait,
a titkos elképzeléseit, a hazája szeretetét,
s nem feledheti el, honnan származik.
Az ember a szívében hordja a múltját, s a jelent,
a történelmet, a jövőbe vetett reményeit,
bár tudja, hogy nem éri el a végtelent.
Az ember a szívében hordja az életének a perceit,
ahogy Petőfi szavait és Kossuth tetteit is,
soha nem feledve el, elődei hőstetteit.
Minden népnek vannak hősei, akik feledhetetlenek,
akik az életük árán is védték a hazájukat, a hont,
és az utókor számára örökre felejthetetlenek.
Magyar honnak is számtalan ilyen hőse volt valaha,
akiknek a neve ma is fennen ragyog, a jelenben,
s a szívek mélyén még izzik emlékük parazsa.
Hunyadi János, Zrínyi Miklós, no meg Dobó István,
Szondy György, Jurisics Miklós és Pálffy Miklós,
eme kapitányok méltán szerepelnek a listán.
Minden népnek vannak hősei, nekünk oly sok akad,
a tetteik és a dicsőségük soha nem évülhetnek el,
az idő, s a jövő végtelen útja bármerre is halad.
Ragyogó napsütésben járom az utam, utcákat, tereket,
mindenfelé rügyező fákat és bokrokat látok,
s az örökzöldeken számtalan levelet.
Miközben haladok előre, az emlékeim között kutatok,
felidézem az elhunyt rokonaim arcát, tetteit,
s azt is, hogy a sors hová is juttatott.
Ragyogó napsütésben járom az utam, a szívem dobog,
a régi szép pillanatok feldobták ezt a sétámat,
s ilyen körutakat, még biztos tenni fogok.
Az út vége felé bizony elgondolkozik az ember,
s előtörnek a hajdani fénykora emlékei,
miken elmélázik könnyes szemmel.
Eszébe jutnak az egykori cselekedetei és tettei,
a vágyai, az álmai, az elképzelései, óhajai,
amiket a szívében el tudott rejteni.
Az út vége felé rájön a hibáira és a tévedéseire,
s miközben látni véli a szeretteinek arcát,
fájdalmasan gondol a nehézségeire.
Néma gyász a szívben és soha el nem múló bánat,
a szeretteink elvesztése, főleg az édesanyánké,
olyan izzóan, s annyira szenvesztően fájhat.
Néma gyász a szívben, mely hang nélkül is kínoz,
és felfoghatatlan érzéseket, érzelmeket hoz elő,
bizony egyre közelebb visz minket a sírhoz.
Visszatekintve a múlt pillanataira, megfájdul a szív,
megannyi történés és emlékkép perzseli a lelket,
s valamennyi újra-újfent emlékezésre hív.
Visszatekintve a múlt pillanataira érzések árja árad,
s elmossa a feledékenység legerősebb gátjait is,
remélve, hogy a szeretet soha ki nem szárad.
Kipihenni az ünnepek sorát bizony időbe kerül,
a test és az elme még továbbra is álmodozik,
s a gondok sora egyelőre feledésbe merül.
Kipihenni az ünnepek sorát nem olyan könnyű,
hiszen a jó és a szép emlékek nagyon frissek,
a valóságra ébredés viszont igen szörnyű.
Az emlékeink elkísérnek minket az utolsó percig,
és sokszor felidéződnek az életünk folyamán,
a szívünk mélyén az időnek múlását jelzik.
Az emlékeink elkísérnek minket a végtelen útján,
és sok közülük örömmel tölti fel a lelkünket,
néha jókat nevetünk önmagunk múltján.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
