A végtelen felé hajózva

A végtelen felé hajózva, a csillagok között,

az emberi lelkek nyugodtak és békések,

csak a rosszat hagyják maguk mögött.

 

Magukkal viszik azonban a szeretet erejét,

a boldog pillanatokat, a csodás álmokat,

s a dobogó szívük őszinte melegét.

 

A szeretteik emlékét, szavait, pajkosságát,

a gyermeki kacajt, a csilingelő nevetést,

és a kicsik mosolygó arcocskáját.

 

Az igaz öleléseket, s a barátságok emlékét,

a forró szerelmes perceket, a vágyakat,

és az összetartozás valós eszméjét.

 

A végtelen felé hajózva nem létezik bánat,

nincs többé fájdalom, sértődés, harag,

s minden lélek szabadon szállhat.

Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

 

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

 

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

 

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

 

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

 

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

Életben tartó emlékek

Életben tartó emlékek, s a lelket perzselő tűz,

a szívet marcangoló vágyak izzó parazsa,

ez mind a sejtelmes izgalmak felé űz.

 

Ki nem a szépről, jóról álmodik, nincs olyan,

s olyan sem, akit hidegen hagyna mindez,

bár lehet, elképzeléséből jó nem fogan.

 

Megannyi, ezerszer átgondolt pillanat árnyal,

felidéződnek a legmélyebben rejlő titkok,

ám mégis a földön kell állni, két lábbal.

 

Életben tartó emlékek, s ködbe vesző remény,

selymesen bársonyos simogatások érzete,

talán felcsillan az esély a jövő egén.

Leáldozóban a Nap ereje

Leáldozóban a Nap ereje, az energiája kimerül,

igyekszik kitartani a végsőkig, amíg lehet,

és sajnos az nem biztos, hogy sikerül.

 

Leélte hosszú életét, számtalan bolygót éltetett,

fényessége elérte a galaxisok legmélyét is,

s a nagy világűrbe emlékeket égetett.

 

Nélküle semmi nem lehet ugyanaz, soha többé,

az emléke fennen ragyoghat a végtelenben,

s míg így lesz, nem válik majd köddé.

 

Leáldozóban a Nap ereje, azonban mégis kitart,

vöröslik a korongja, mint egy tüzes korona,

s a vége előtt okoz még néhány vihart.

Emlékek és titkok

Emlékek és titkok, bezárva egy kis helyre mind,

odabent zsúfolódnak a szívnek a legmélyén,

ám olykor meglátszanak az arcon is, kint.

 

Belülről hevítik a lelket és érzéseket idéznek fel,

megmutatják a múltat, az elkövetett hibákat,

s miattuk a lelkiismeret nyugalmat nem lel.

 

Néha akadnak napok, mikor nem bírják tovább,

s amint kitárul előttük a vágyaknak a kapuja,

felszínre törnek, de tudják, nincs odább.

 

Emlékek és titkok, melyeket megőriz az ember,

amelyeket mások elől örök időkre elrejtene,

miközben reméli, újraélheti őket egyszer.

Az emlékek tengere

Az emlékek tengere hullámzik békésen,

lágyan fodrozódik a csodás kék vize,

s a felszíne csillog a Nap fényében.

 

Annyi titkot, s vágyat őriz felszíne alatt,

megannyi álmot és családi történetet,

mik legtöbbje a vizébe zárva marad.

 

Az emlékek tengere növekszik folyvást,

magába fogad jó és rossz érzelmeket,

ezek biztosítják vizének a forrást.

Elfújja a szél

Elfújja a szél az emlékeket, s a múlt porát,

az ember nem érti, miért is történhet ez,

és a végső pillanatig keresi az okát.

 

A megfáradt elme oly sok mindent megélt,

megannyi fájdalmat, bánatot és rettegést,

s néha a való, a mesével helyet cserélt.

 

Akadtak persze örömteli percek és napok,

vidám játék, gondtalan, szabad pihenés,

szerető család, benne kicsik, s nagyok.

 

Elfújja a szél mindazt, ami valaha lehetett,

s olykor a leghőbb vágyak tovaszállnak,

a lélek nem emlékszik, kit is szeretett.

Egy pihentető alvás

Egy pihentető alvás olyan sok mindennel felér,

a fantáziavilág megelevenedik minden éjjel,

és varázslatos, csodás történetekről mesél.

 

A tudat ellazul és szabadon járja önmaga útját,

igen gyakran felidézi a régi szép emlékeket,

sokszor újraértelmezve a jelenét, múltját.

 

Eközben a test csak fekszik, nem ura magának,

tehetetlen és gyakorta szinte bénának tűnhet,

ám álmában ellenáll gondjának, bajának.

 

Egy pihentető alvás megnyugtathat, erőt adhat,

s szebbé teheti a világot, bármilyen is legyen,

általa bárki ismételten új reményt kaphat.

A múlt megszépült emlékei

A múlt megszépült emlékei sem jelentenek gyógyírt,

és nem feledtethetik el napjaink kínos keservét,

s nem varázsolhatnak senki számára jó hírt.

 

Nem tehetik semmissé a rengeteg végzetes tragédiát,

s nem támaszthatják fel elvesztett szeretteinket,

és minderre nem is kínálnak újfent stratégiát.

 

Hiába próbálják homályba zárni az egykori reményt,

és feleslegesen pátyolgatják a hamis illúziókat is,

hiszen az idő száguldásában nem adnak esélyt.

 

Nem moshatják le a megsebzett lelkek eleven sebeit,

sem az egykori barátságok és szerelmek porát,

s nem tüntethetik el, egy életút fájó hegeit.

 

A múlt megszépült emlékei csak emlékek maradnak,

gyakorta felidézi őket újra és ismét az emlékezet,

a jelen percei bármilyen irányban is haladnak.

Gyorsan telik az idő

Gyorsan telik az idő az ember feje fölött, túl gyorsan,

igen hamar megöregszik, ha fiatalon meg nem hal,

s mindent, mit szeretet, elveszít szépen, sorban.

 

Elveszíti az egészségét, s az elméje homályossá válik,

fájnak az ízületei, ropognak a csontjai, fáradékony,

és egész nap a régi szép időkre, korokra vágyik.

 

Sokféle gond gyötri, melyeket egyre rosszabbul visel,

az emlékei a régmúltból élesek, a jelen nem számít,

és sokszor nem tudja miről beszélgetett, s kivel.

 

A bőre ráncossá válik és nem lát túl a szobája ajtaján,

sétálni is alig bír már, a cipekedés halál a számára,

semmi nem olyan ízű, vagy illatú, mint hajdanán.

 

Rokonai és ismerősei egyre fogytak az élet viharában,

a szívét bánat emészti, a lelke nagyon sérülékeny,

s túl sok a drága gyógyszer, a szokásos italában.

 

A családját imádja, reszkető kezei a fotóikat szorítják,

s lehet, nem tudta legtöbbször kifejezni a szeretetét,

ám miközben mereng, könnyei az arcát borítják.

 

Gyorsan telik az idő, s a falon lévő óra utoljára kattan,

mindez még eljut a tudatáig, míg leperegnek percei,

könnyes szemeit pedig lehunyja szépen, lassan.