Saját alkotásaim
A régmúlt szép idők elmúltak örökre, végleg,
ma már csak az emlékekben léteznek,
s még ők adják az erejét a fénynek.
Manapság a sötétség köde száll alá a világra,
elpusztítja a reményt, s kiöli a lelkeket,
minden jóságot véglegesen kizárva.
Félelemmel és rettegéssel tartja fenn uralmát,
hazugságokkal nyomja el az igazságot,
s elveszi mindenkinek a nyugalmát.
A régmúlt szép idők nem térnek vissza soha,
s nem teljesítik be az egykori álmokat,
talán végleg lejárt az emberek kora.
Az emlékek útján nem olyan könnyű járni,
hisz szívvel és lélekkel van kikövezve,
s bizony ezek nagyon tudnak fájni.
Megelevenedik a múlt, s a történések sora,
újra élhetjük a nekünk kedves napokat,
melyek már nem visznek sehova.
Az út vége egy nagyon békés helyre vezet,
hol megállt az idő, végleges a nyugalom,
s mindenki a sírokra virágot tehet.
Az emlékek útján sok könnycsepp csurran,
melegség járja át a test minden sejtjét,
és igen nehéz eltávozni onnan.
A bennünk élő emlékek erősebbek e napokban,
jobban felkavarják valamennyiünk vérét,
s tisztelet árad kicsikben, nagyokban.
Eltávozott szeretteink már a végtelenben élnek,
nem fáj semmijük, nem kell aggódniuk,
és ezután soha, senkitől nem félnek.
Nem terhelik őket a gondok, a bajok, s az élet,
nem szenvednek a gonosztól, a gyűlölettől,
s nem hálni jár vissza beléjük a lélek.
Megszabadultak bajaiktól, s a világ gondjaitól,
nem érzik az egyre növekvő feszültséget,
s egyikük sem mesél saját gondjairól.
Hullanak a színes őszi falevelek, zörög az avar,
s lassan elbúcsúzik a lemenő Nap e helytől,
idén sokkal több sírt látott, mint tavaly.
A bennünk élő emlékek cirógatják a szívünket,
és miközben gyertyák gyúlnak a sötétben,
mélyen gyászolva hajtjuk le a fejünket.
Néma gyász hangulata marcangolja a lelkeket,
és szomorúság szellője suhan a világ körül,
tetézve az egyébként is nehéz helyzetet.
Újra előtör a szívek mélyéről ama sajgó bánat,
emlékeztetve az itt maradtakat a valóságra,
s a tényre, hogy az élet mennyire fájhat.
Néma gyász hangulata, s az eltitkolt fájdalom,
az eltávozott szerettek nem feledhető arca,
sok szem ilyenkor nem marad szárazon.
Őseink, elődeink emléke örökre fennen ragyog,
tetteik, dicsőségük, s harcaik a szabadságért,
küzdelmük a hazáért, ők igazi csillagok.
Dúlta országunkat a tatár és pusztította a török,
az Árpád-háziak, s a Hunyadiak védelmezték,
sokszor próbáltak ártani hazaáruló körök.
Dobó István, Zrínyi Miklós és sok várkapitány,
hűen, sokszor az utolsó vérükig védték a hont,
mert mindannyian tudták, mi a helyes irány.
A Habsburgok elnyomták, sanyargatták a népet,
fellázadt a magyar, elege lett a szolgaságból,
s Kossuth és Petőfi nem akart ilyen véget.
1848 megmutatta, ha összefog a nemzet egésze,
ha igaz ügyért áll ki nemes és egyszerű ember,
bizony valósággá válhat mindenki reménye.
1956-ban ismét fellángolt a szabadságnak tüze,
fegyvert ragadott öreg, fiatal, nők és férfiak,
s kitört belőlük az elnyomottak dühe.
Őseink, elődeink emléke nem feledhető el soha,
minket pedig, kik gyáván feladjuk magunkat,
eltemet az idő, s belepi sírunkat a moha.
Nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az utolsó pillanat,
s éppen mit is fogunk csinálni, vagy hol leszünk,
mikor a létünk megszűnik majd egy perc alatt.
Ama pillanatban örökre szertefoszlanak az álmaink,
és minden, amit csak tettünk az életünk folyamán,
a végtelenbe száll, s velünk szállnak vágyaink.
Nem öleljük többé szeretteinket, cirógatva arcukat,
és nem segíthetünk, ha szükségük lenne miránk,
eztán nélkülünk vívják mindennapi harcukat.
Olyan sok mindent nem lesz módunkban megtenni,
s rengeteg varázslatos élményről maradhatunk le,
ám hiába, hisz egyszer végleg el kell menni.
Nem tudhatjuk, mennyiféle emléket hagyunk hátra,
s miket őrizhet meg tetteinkről a múló emlékezet,
ám reméljük, csakis jókat és nem éltünk hiába.
Sebesen peregnek a percek, lassan üt az óra,
s elmúlik mindaz, ami jó és szép volt,
senki ne számítson semmi jóra.
Homályba vész az emlékezet, elszáll a múlt,
elvesznek az egykori csodás emlékek,
melyek sora néha hosszúra nyúlt.
Sebesen peregnek a percek, s a szív dobban,
megelevenednek az egykori történések,
és végül minden örökre elillan.
Miután eltávozik valaki, s a fénynek útjára lép,
akkor kezd csak el hiányozni, sajnos későn,
s akkor tisztázódik a róla kialakult kép.
Olyankor tűnik fel lelki szemeink előtt az arca,
a mosolya, a nevetése, a baráti gesztusai,
s tudatosul bennünk a gigászi harca.
Harca a világgal, a betegségekkel, s a bánattal,
a néha kegyes, máskor kegyetlen sorssal,
amely mindig adós maradt a válasszal.
Felderengenek az együtt megélt vidám percek,
az ugratások, a számára fontos események,
és az óhajtott, végül megvalósult tervek.
Minderre azonban túl későn gondol az ember,
amikor lett volna rá lehetőség, késlekedett,
s emiatt a lelke háborog, mint a tenger.
Miután eltávozik valaki, az emléke bennünk él,
erősít minket, a példája kitartásra ösztönöz,
mindig velünk fekszik és velünk kél.
Addig élünk, amíg van, aki emlékezik reánk,
amíg eszébe jutunk a szeretteinknek,
s amíg gondolnak majd miránk.
Amíg szóba hoznak minket néhanap, bárhol,
s mindaddig, míg el nem felejtődünk,
az emlékünk biz fennen lángol.
Míg a tetteink, gondolataink, regévé válnak,
s okulhatnak belőle mások bármikor,
addig a lelkeink magasan szállnak.
Addig élünk, amíg az idő pora be nem temet,
amíg nyugalmat nem lelünk az örök éjben,
s míg van, ki a halálunk után is szeret.
A végtelen felé hajózva, a csillagok között,
az emberi lelkek nyugodtak és békések,
csak a rosszat hagyják maguk mögött.
Magukkal viszik azonban a szeretet erejét,
a boldog pillanatokat, a csodás álmokat,
s a dobogó szívük őszinte melegét.
A szeretteik emlékét, szavait, pajkosságát,
a gyermeki kacajt, a csilingelő nevetést,
és a kicsik mosolygó arcocskáját.
Az igaz öleléseket, s a barátságok emlékét,
a forró szerelmes perceket, a vágyakat,
és az összetartozás valós eszméjét.
A végtelen felé hajózva nem létezik bánat,
nincs többé fájdalom, sértődés, harag,
s minden lélek szabadon szállhat.
