Saját alkotásaim
Az emlékeink elkísérnek minket az utolsó percig,
és sokszor felidéződnek az életünk folyamán,
a szívünk mélyén az időnek múlását jelzik.
Az emlékeink elkísérnek minket a végtelen útján,
és sok közülük örömmel tölti fel a lelkünket,
néha jókat nevetünk önmagunk múltján.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
Számtalan emléket rejt a szívünk és a tudatunk,
legtöbbjük mélyen alszik a felszín alatt,
s utánuk néha hiába kutatunk.
Számtalan emléket rejt a szívünk, jót és rosszat,
ezek egyaránt a mieink, bennünk élnek,
s velünk lesznek egy élethosszat.
Egyszer minden feledésbe merül, a gondolatok, a tettek,
a szeretteink arca és az ismerőseink vidám mosolya,
sőt, a saját emlékeink is, az enyészeté lesznek.
Egyszer minden feledésbe merül, belepi az idő homálya,
s miután kitörlődnek az emlékek a lelkekből végleg,
már hiába ered az ember, az üresség nyomába.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
A régi időkben is voltak nyarak, ezt sokan megéltük,
nem égetett a Nap, nem gyilkolt a forró levegő,
és ez így is fog maradni, bízván reméltük.
Sajnos tévedtünk. Egyes körök beavatkoztak hamar,
módosítgatni kezdték még az időjárásunkat is,
és nem érdekelte őket, hogy ez kit is zavar.
Annak idején kint lehetett az ember, akár egész nap,
művelhette a kertjét, vagy élvezhette a strandot,
s tudta, hőgutát, bőrrákot, bizton nem kap.
Manapság nem számítanak az emberek, csakis a cél,
elhitetni a klímaváltozást és korlátozni mindent,
hiszen a gonosz ettől erőre, s új életre kél.
A régi időkben is voltak nyarak, ma már csak álmok,
volt szeretet, békesség, megértés, segítő támasz,
az idő tájt, a sors sem volt ily hitvány, s álnok.
A régi szép idők elmúltak végleg, s nem térnek vissza,
csupán pislákol a szeretet egyre gyengülő lángja,
és a keserű pohár mérgét, sok ember kiissza.
A régi szép idők elmúltak végleg, s az álmoknak vége,
elsuhantak a széllel a semmibe, az örökkévalóba,
sajna úgy tűnik, az emberek nem térnek észre.
Az igazi szerelem megmarad örökre, az utolsó percig,
a szeretett személy emléke soha nem feledhető,
s eme szerelem ereje, a tisztaságában rejlik.
Az igazi szerelem megmarad örökre, amíg a szív érez,
és amíg az elme képes visszaidézni az érzéseket,
elkíséri a lelket, amikor az elindul a fényhez.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, s nyílnak a virágok,
addig van remény egy jobb, egy szebb életre,
és meg lehet változtatni eme világot.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, tudjuk, hogy élünk,
s míg elevenek az érzéseink, meglehet fájnak,
ám megmutathatják, az igazi énünk.
A lelkünk mélyén tudjuk, hogy leépülünk lassan,
fáradékonyabbá, gyengébbé válunk mind,
és a sors ostora végül rajtunk csattan.
Az egykori erőnk immár a múlté és csupán álom,
a tükörben sem azt látjuk, amit szeretnénk,
s nem akarjuk, hogy bárki velünk háljon.
A ragyogásunkat is elfújta a szél, s nem jő vissza,
ez nagyon megvisel bennünket, nagyon fáj,
hogy mennyire, az bizony a szívünk titka.
Végül feledésbe merülünk, mint aki nem létezett,
az emlékünket a szeretteink őrzik, míg élnek,
és a kaszás mindig is mögöttünk lépkedett.
A lelkünk mélyén talán soha nem volt nyugalom,
a békesség és a szeretet sem vitte túlzásba,
s legvégül, az eltávozás lesz a jutalom.
