A régmúlt szép idők

A régmúlt szép idők elmúltak örökre, végleg,

ma már csak az emlékekben léteznek,

s még ők adják az erejét a fénynek.

 

Manapság a sötétség köde száll alá a világra,

elpusztítja a reményt, s kiöli a lelkeket,

minden jóságot véglegesen kizárva.

 

Félelemmel és rettegéssel tartja fenn uralmát,

hazugságokkal nyomja el az igazságot,

s elveszi mindenkinek a nyugalmát.

 

A régmúlt szép idők nem térnek vissza soha,

s nem teljesítik be az egykori álmokat,

talán végleg lejárt az emberek kora.

Az emlékek útján

Az emlékek útján nem olyan könnyű járni,

hisz szívvel és lélekkel van kikövezve,

s bizony ezek nagyon tudnak fájni.

 

Megelevenedik a múlt, s a történések sora,

újra élhetjük a nekünk kedves napokat,

melyek már nem visznek sehova.

 

Az út vége egy nagyon békés helyre vezet,

hol megállt az idő, végleges a nyugalom,

s mindenki a sírokra virágot tehet.

 

Az emlékek útján sok könnycsepp csurran,

melegség járja át a test minden sejtjét,

és igen nehéz eltávozni onnan.

A bennünk élő emlékek

A bennünk élő emlékek erősebbek e napokban,

jobban felkavarják valamennyiünk vérét,

s tisztelet árad kicsikben, nagyokban.

 

Eltávozott szeretteink már a végtelenben élnek,

nem fáj semmijük, nem kell aggódniuk,

és ezután soha, senkitől nem félnek.

 

Nem terhelik őket a gondok, a bajok, s az élet,

nem szenvednek a gonosztól, a gyűlölettől,

s nem hálni jár vissza beléjük a lélek.

 

Megszabadultak bajaiktól, s a világ gondjaitól,

nem érzik az egyre növekvő feszültséget,

s egyikük sem mesél saját gondjairól.

 

Hullanak a színes őszi falevelek, zörög az avar,

s lassan elbúcsúzik a lemenő Nap e helytől,

idén sokkal több sírt látott, mint tavaly.

 

A bennünk élő emlékek cirógatják a szívünket,

és miközben gyertyák gyúlnak a sötétben,

mélyen gyászolva hajtjuk le a fejünket.

Néma gyász hangulata

Néma gyász hangulata marcangolja a lelkeket,

és szomorúság szellője suhan a világ körül,

tetézve az egyébként is nehéz helyzetet.

 

Újra előtör a szívek mélyéről ama sajgó bánat,

emlékeztetve az itt maradtakat a valóságra,

s a tényre, hogy az élet mennyire fájhat.

 

Néma gyász hangulata, s az eltitkolt fájdalom,

az eltávozott szerettek nem feledhető arca,

sok szem ilyenkor nem marad szárazon.

Őseink, elődeink emléke

Őseink, elődeink emléke örökre fennen ragyog,

tetteik, dicsőségük, s harcaik a szabadságért,

küzdelmük a hazáért, ők igazi csillagok.

 

Dúlta országunkat a tatár és pusztította a török,

az Árpád-háziak, s a Hunyadiak védelmezték,

sokszor próbáltak ártani hazaáruló körök.

 

Dobó István, Zrínyi Miklós és sok várkapitány,

hűen, sokszor az utolsó vérükig védték a hont,

mert mindannyian tudták, mi a helyes irány.

 

A Habsburgok elnyomták, sanyargatták a népet,

fellázadt a magyar, elege lett a szolgaságból,

s Kossuth és Petőfi nem akart ilyen véget.

 

1848 megmutatta, ha összefog a nemzet egésze,

ha igaz ügyért áll ki nemes és egyszerű ember,

bizony valósággá válhat mindenki reménye.

 

1956-ban ismét fellángolt a szabadságnak tüze,

fegyvert ragadott öreg, fiatal, nők és férfiak,

s kitört belőlük az elnyomottak dühe.

 

Őseink, elődeink emléke nem feledhető el soha,

minket pedig, kik gyáván feladjuk magunkat,

eltemet az idő, s belepi sírunkat a moha.

Nem tudhatjuk

Nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az utolsó pillanat,

s éppen mit is fogunk csinálni, vagy hol leszünk,

mikor a létünk megszűnik majd egy perc alatt.

 

Ama pillanatban örökre szertefoszlanak az álmaink,

és minden, amit csak tettünk az életünk folyamán,

a végtelenbe száll, s velünk szállnak vágyaink.

 

Nem öleljük többé szeretteinket, cirógatva arcukat,

és nem segíthetünk, ha szükségük lenne miránk,

eztán nélkülünk vívják mindennapi harcukat.

 

Olyan sok mindent nem lesz módunkban megtenni,

s rengeteg varázslatos élményről maradhatunk le,

ám hiába, hisz egyszer végleg el kell menni.

 

Nem tudhatjuk, mennyiféle emléket hagyunk hátra,

s miket őrizhet meg tetteinkről a múló emlékezet,

ám reméljük, csakis jókat és nem éltünk hiába.

Sebesen peregnek

Sebesen peregnek a percek, lassan üt az óra,

s elmúlik mindaz, ami jó és szép volt,

senki ne számítson semmi jóra.

 

Homályba vész az emlékezet, elszáll a múlt,

elvesznek az egykori csodás emlékek,

melyek sora néha hosszúra nyúlt.

 

Sebesen peregnek a percek, s a szív dobban,

megelevenednek az egykori történések,

és végül minden örökre elillan.

Miután eltávozik valaki

Miután eltávozik valaki, s a fénynek útjára lép,

akkor kezd csak el hiányozni, sajnos későn,

s akkor tisztázódik a róla kialakult kép.

 

Olyankor tűnik fel lelki szemeink előtt az arca,

a mosolya, a nevetése, a baráti gesztusai,

s tudatosul bennünk a gigászi harca.

 

Harca a világgal, a betegségekkel, s a bánattal,

a néha kegyes, máskor kegyetlen sorssal,

amely mindig adós maradt a válasszal.

 

Felderengenek az együtt megélt vidám percek,

az ugratások, a számára fontos események,

és az óhajtott, végül megvalósult tervek.

 

Minderre azonban túl későn gondol az ember,

amikor lett volna rá lehetőség, késlekedett,

s emiatt a lelke háborog, mint a tenger.

 

Miután eltávozik valaki, az emléke bennünk él,

erősít minket, a példája kitartásra ösztönöz,

mindig velünk fekszik és velünk kél.

Addig élünk

Addig élünk, amíg van, aki emlékezik reánk,

amíg eszébe jutunk a szeretteinknek,

s amíg gondolnak majd miránk.

 

Amíg szóba hoznak minket néhanap, bárhol,

s mindaddig, míg el nem felejtődünk,

az emlékünk biz fennen lángol.

 

Míg a tetteink, gondolataink, regévé válnak,

s okulhatnak belőle mások bármikor,

addig a lelkeink magasan szállnak.

 

Addig élünk, amíg az idő pora be nem temet,

amíg nyugalmat nem lelünk az örök éjben,

s míg van, ki a halálunk után is szeret.

A végtelen felé hajózva

A végtelen felé hajózva, a csillagok között,

az emberi lelkek nyugodtak és békések,

csak a rosszat hagyják maguk mögött.

 

Magukkal viszik azonban a szeretet erejét,

a boldog pillanatokat, a csodás álmokat,

s a dobogó szívük őszinte melegét.

 

A szeretteik emlékét, szavait, pajkosságát,

a gyermeki kacajt, a csilingelő nevetést,

és a kicsik mosolygó arcocskáját.

 

Az igaz öleléseket, s a barátságok emlékét,

a forró szerelmes perceket, a vágyakat,

és az összetartozás valós eszméjét.

 

A végtelen felé hajózva nem létezik bánat,

nincs többé fájdalom, sértődés, harag,

s minden lélek szabadon szállhat.