Lehajtott fejjel

Lehajtott fejjel, mélabúsan menetelnek az úton,

az emberek meg sem mernek már szólalni,

s csak magukban merengenek a múlton.

 

A múlton, amikor még jó és szép volt az életük,

mikor szeretett járta át az órákat, a perceket,

s nyugodtan telt a nappaluk, az éjjelük.

 

Most pedig rémálomban élnek, rettegve félnek,

a hazugságok nagyon átmosták az agyukat,

s ilyetén búcsút mondhatnak a létnek.

 

Mérgekkel telenyomva baktatnak a halál útján,

hol mindenfelé csontok hevernek szanaszét,

az utolsó porcig teljesen szétzúzván.

 

Tudják, s érzik, hogy rájuk is ez vár hamarosan,

szeretnének megmenekülni a végzetük elől,

és letérni a sötétség útjáról valahogyan.

 

Ahhoz azonban fel kellene ébredni, de gyorsan,

különben nem lesz innen visszaút sohasem,

és elvesznek mind, gyerekestől, sorban.

 

Lehajtott fejjel nem, csak szívvel lehet küzdeni,

és egymással szorosan karöltve, összefogva,

eme gyilkos bűnbandát a pokolra küldeni.

A halálunkat akarják

A halálunkat akarják mindenképpen, bármi áron,

körmönfontan adagolják a hazugságaik sorát,

és nyújtják a kínt, hogy az sokáig fájjon.

 

Elhitetik, hogy csak jót akarnak a Föld népeinek,

és közben bezárnak, egymás ellen uszítanak,

s fittyet hánynak az igazság tényeinek.

 

Éjjel, s nappal propagálják a gyilkot, a mérgüket,

s a luciferánus, gonosz körök kiszolgálásával,

jócskán kamatoztatják a véres pénzüket.

 

Statisztikákat hamisítanak, megmentőt játszanak,

ám valójában lelketlen, s aljas féreg az összes,

bármennyire is jónak, rendesnek látszanak.

 

Elveszik a született jogokat, a szabadságot leölik,

és semmiféle reményt nem hagynak táplálni,

mindazokat, kik ellenállnak, biz megölik.

 

A halálunkat akarják, mégis lehet másabb a vége,

ahhoz azonban küzdeni kellene az életünkért,

s felébredni az egész emberi fajnak végre.

A gonosz nem áll le

A gonosz nem áll le, amíg mindenkivel nem végez,

lesújt újra és újra és újfent, míg életben vagyunk,

nem kegyelmez, soha nem fog, s nem kérdez.

 

Nem kérdezi meg, hogy az emberek mit is szólnak,

és egyáltalán nem érdekli senki véleménye sem,

be akarja adni a mérget rosszaknak és jóknak.

 

A kivételezetteken kívül mindenkinek mennie kell,

muszáj lesz végleg elhagyni eme csodás világot,

s menekvést a pusztulás elől bárki nehezen lel.

 

Addig is arctalanná kívánnak tenni minden embert,

rettegő és félelemben élővé, megalázkodó rabbá,

felforgatva a mindennapokat, estét és reggelt.

 

A gonosz nem áll le, amíg azt tehet, amit csak akar,

ám az értelem és az összefogás meg tudja állítani,

s ha győznek, a gonosz több vizet nem zavar.

Élni, vagy meghalni

Élni, vagy meghalni, ez a legfontosabb kérdés,

és napjaink borzalmas zsarnoksága idején,

az átmenet a halálba nem lehet békés.

 

Hatalmas méreteket öltött a sötétség, a gonosz,

a megrettent emberi tömegek csodára várnak,

s mindegyikükre vár egy lezárt doboz.

 

A lezárt doboz neve koporsó, kiút onnan nincs,

ami még reménykedésre adhat csekély okot,

a megmaradt értelem, ami nagy kincs.

 

Még az állatok is harcolnak saját kis életükért,

s ha kell, meg is halnak a küzdelmek során,

ám megtesznek mindent a kölykeikért.

 

Az emberek pedig gyáván várnak és lapulnak,

nem tudnak hinni a saját szemeiknek sem,

s egyszerűen semmiből nem okulnak.

 

Élni, vagy meghalni, nagyon szorongat az idő,

össze kell fogni mindenkinek, de gyorsan,

különben nem marad a jövőre hírvivő.

Egy igaz ember

Egy igaz ember nem alkuszik meg soha,

s nem irányítható és nem is zsarolható,

s nem adja a lelkét az ördögnek oda.

 

Nem hagyja levenni magát a valós útról,

és kitart a végsőkig, harcol önmagáért,

s nem feledkezik meg a szép múltról.

 

Számára fontos a becsület, s a tisztesség,

segít az elesetteken, s a szegényeken,

és nem hiszi magáról, hogy istenség.

 

Akármit megtesz az igazságért, s a jóért,

kiáll akkor is, ha már nincsen remény,

és képes küzdeni egy kedves szóért.

 

Egy igaz ember nem mond le az elveiről,

biz nem megvesztegethető semmikor,

s nem lebeszélhető a jó terveiről.

király, harcos, barbár-6363180.jpg

Mindig másra várva

Mindig másra várva eltunyul az ember,

s reméli, túlélheti néhány kisebb sebbel.

A lelkében belül érzi, túl sokat hibázik,

s éppen ezért ha lehet, nem igen vitázik.

 

A viták megmutathatnák az igazi énjét,

s felfednék önmagának is valódi lényét.

Örökké kísértene az elvesztegetett múlt,

mely néha a kelleténél hosszabbra nyúlt.

 

Számtalan lelki seb, s rengeteg érzelem,

megbánt tettek, amiket tagad az értelem.

Elszalasztott lehetőségek, forró vágyak,

olyan gyakorta a haladás útjában álltak.

 

Mindig másra várva feladjuk az esélyt,

és nem biztos, hogy túléljük a veszélyt.

Küzdenünk kell, amíg a vérünk folyik,

s végig, míg a levegőnk el nem fogyik.

Mindenért küzdeni kell

Mindenért küzdeni kell, olykor nem is keveset,

s nem hullik az ölünkbe a siker, a diadal,

a jóból pedig sosem kapunk eleget.

 

Folyamatos a terhelés, s az akadály sem kevés,

a sors gyakorta megnehezíti az életünket,

s a hétköznapok többsége sem mesés.

 

Ráadásul olykor érhetnek bennünket csapások,

tragédiák, kudarcok, drámák, veszteségek,

s elmosódhatnak az álombeli határok.

 

Mindenért küzdeni kell és ingyen nincs semmi,

ám legyen az életünk bármilyen nehéz is,

az utunkon muszáj tovább menni.

nő, arc, portré-1148923.jpg

Válaszút előtt

Válaszút előtt áll oly rengeteg ember,

a zsarnokság elől menekvést nem lel.

Folyamatos a fenyegetés, s a zsarolás,

nem sokat segít az időhúzás, habozás.

 

Hazugság árad a nap minden percében,

nagy törést okozva mindenki lelkében.

Gyötrik az elmét, s felőrlik az idegeket,

semmivé teszik az elért szép sikereket.

 

A gonosz szolgái nem kegyelmeznek,

s minden ellenállót megfegyelmeznek.

Nekik csak a pénz számít, s a hatalom,

általuk senki, sohasem élhet szabadon.

 

Meggyilkolnak nőt, férfit és gyereket,

elveszik tőlük a megmaradt kenyeret.

Igába hajtják, szolgájukká teszik őket,

és kiiktatják hamar a legöregebb főket.

 

Megosztják a népet, egymásra uszítják,

az igazi szépséget ocsmányra csúfítják.

Felperzselik a még megmaradt zöldet,

s ha kell, felrobbantják az egész Földet.

 

Míg uralmuk tart, egy csíra sem marad,

és az egykori élet a végzete felé halad.

Akik kábán és aléltan hiszik szavaikat,

bizony ugyanúgy elveszítik a javaikat.

 

Válaszút előtt áll most az egész világ,

s ím feleslegessé váltak az önző viták.

Harc nélkül elhal a remény és az esély,

és sajnos most igen komoly a veszély.

A sarokba szorított vad

A sarokba szorított vad küzdelemre kényszerül,

legyen nagy méretű, vagy csupán aprócska,

a saját leölését nem nézheti tétlenül.

 

Amikor nincs hová hátrálni, s nem marad esély,

s kiutat a szorult helyzetéből nem igen talál,

akkor a harc maradhat a végső remény.

 

Vesztenivaló nélkül teljes erejéből tud küzdeni,

s ha sérülések és csapások érik is, nem érzi,

a nyomorult életéért vérben fog fürdeni.

 

Az ellenség vérében, amelyik gyötri és kínozza,

amelyik végleg el szeretné tüntetni a Földről,

és amely egész életében csak kínozta.

 

A sarokba szorított vad bőszen, vadul tör előre,

s összes erejét bevetve, élet-halál csatát vív,

és a végén a gyötrője menekül előle.

Az oroszlán és a hiénakutya meséje

Az oroszlán és a hiénakutya meséje létezik bizony,

és kettejük küzdelme igazán különleges csata,

a kapcsolatuk nem egy hétköznapi viszony.

 

Az oroszlán hatalmas, erős, büszke és igazi király,

méltósággal lépdel a szavannán szerte-széjjel,

úgy hiszi, nem fenyegeti ellenséges viszály.

 

Ám tévedésben él, mert túlontúl lebecsül másokat,

más állatokat nem tart számottevő ellenfélnek,

s pusztított már el más oroszlán klánokat.

 

Egyszer útjába került a hiénakutyáknak egy tagja,

mérgesen felhördült a láttán és nekiiramodott,

érezte ez bizony a hét legremekebb napja.

 

Hirtelen kirántotta a menekülő kutya hátsó lábait,

fölébe került, igyekezett elszorítania a torkát,

s élvezte, ahogy kiélheti a gyilkos vágyait.

 

Áldozata azonban kirántotta magát a fogai közül,

és hangosan nyüszíteni kezdett a többieknek,

akik elő is törtek a száraz cserjék mögül.

 

Voltak vagy húszan és nem hagyhatták a társukat,

elkezdték harapni a fenséges oroszlán hátsóját,

új és újabb sebek ejtésére nyitva a szájukat.

 

A király dühödten morogva húzta maga alá a farát,

számtalan sebből vérzett a teste, sérült a lelke,

s végül alig tudta megmenteni tőlük magát.

 

Az oroszlán és a hiénakutya meséje valódi példa,

megmutathatja az egész állatvilág számára azt,

ha a sok kisállat összefog, nem lesz préda.