Saját alkotásaim
Mindenkinek megvan a saját útja, legyen az bármilyen,
s eme úton sokat kell küzdeni, sokat kell kiállni,
mielőtt az ember végül fáradtan megpihen.
Mindenkinek megvan a saját útja, amelyen önmaga jár,
és önmaga cipeli a terheit, miközben halad előre,
végig remélve, hogy reá csakis valami jó vár.
A lélek mindig vágyakozik valami szépre, jóra,
elismerésre, megértésre és kedvességre,
reményre, szeretetre, biztató szóra.
A lélek mindig vágyakozik és sohasem adja fel,
sokszor önmagával is meg kell küzdenie,
amíg boldogságra, s békére nem lel.
Nem könnyű reményre találni vészterhes időkben,
mikor a félelem uralja az emberek életét,
és a sors bizonytalansága időtlen.
Nem könnyű reményre találni, s talán nem is lehet,
egész életünkben csak keressük és kutatjuk,
mégsem tudjuk, hogy ez hová vezet.
Könnyű elvárni mástól, amit mi meg nem teszünk,
amiről hallani sem akarunk, mert igen fájó,
és aminek a gondolata sincs velünk.
Könnyű elvárni mástól, hogy harcoljon a végsőkig,
és ha kell, áldozza fel magát értünk bármikor,
s kit érdekel, ha emiatt megsértődik.
Könnyű elvárni mástól, hogy adja fel az igazi énjét,
és ne vegye figyelembe a saját érdekeit soha,
s ne is firtassa a valóságnak mikéntjét.
Minden összefügg mindennel, legyen az bármi,
a legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig,
és csodákra soha nem kell várni.
Minden összefügg mindennel, véletlen nincsen,
a sors sakktábláján állandó a taktikázás,
és folyik a harc valamennyi szinten.
Vannak olyan napok, amikor semmi nem sikerül,
mikor maga a lét is fáj, s hiába küzd az ember,
rengeteg ereje fogy, mire a pácból kikerül.
Vannak olyan napok, mikor nappal is dúl a sötét,
és a legjobb szándék is bántóvá, kínzóvá válik,
s nagyon nehéz eloszlatni a butaság ködét.
Vannak olyan napok, amikor borzalmas minden,
mikor a gondolkodás sem működik rendesen,
és úgy tűnik, reménykedésre ok nincsen.
A végzet lovasa mindig úton van, nem áll meg soha,
nappalokon és éjjeleken át is lovagol kitartóan,
s ha úgy adódik, minden reményt elvisz tova.
A végzet lovasa mindig úton van, mindenkihez elér,
nem lehet elbújni előle, s a küzdelem hiábavaló,
igen fájó, de minden tette önmagáért beszél.
Tiszteletre méltó az, aki mindig kiáll az igazságért,
a becsületért, az elesettekért, a gyengékért,
és sokat próbál tenni a boldogságért.
Aki kiáll a becsapottak, a kizsákmányoltak mellett,
aki képes reményt vinni a reménytelenségbe,
s aki bármikor megteszi, ami tőle telhet.
Aki nem nézi tétlenül a hamisságot, a sok ármányt,
a számtalan gaztettet, a rengeteg manipulációt,
és aki a fényt látja, nem a gonosz sárkányt.
Tiszteletre méltó az, aki kiáll önmagáért is, ha kell,
aki lovagként védi meg eme sérülékeny világot,
s csak akkor örül, ha gazságra már nem lel.
Mi mindenről mondunk le az életünk folyamán,
mennyi álmunkról, vágyunkról, óhajunkról,
amíg utazunk a sorsunk gyors vonatán.
Mi mindenről mondunk le, amiről nem is kéne,
és mennyi mindent áldozunk be muszájból,
s mennyit küzdünk, míg kijutunk a fényre.
Aki harc nélkül feladja, az elpusztul remény nélkül,
ha nem küzd meg a szabadságáért, s az életéért,
semmiféle kegyelmet nem is érdemel végül.
Aki harc nélkül feladja, az a saját sírját meg is ássa,
önmaga okozza a végzetét, mert gyáván térdel,
és mindeközben a lelkét a szégyen rágja.
Aki harc nélkül feladja, az elveszít mindent, örökre,
s az utolsó percben jön rá, hogy a népe is így jár,
még él, de már keselyűk köröznek fölötte.
