Saját alkotásaim
Az állatok igyekeznek megvédeni a kis vackukat,
a fészküket, a kotorékukat és a területüket,
emiatt harcolnak, hallatva a hangjukat.
Óvják a kicsinyeiket, ápolják és gondozzák őket,
etetik, még ha önmaguknak nem is jut elég,
kiteszik a szívük, de nem mindig győznek.
Az állatok igyekeznek megvédeni önmaguk létét,
küzdenek kitartóan, nem úgy az emberek,
akik gyáván várják a létezésük végét.
Az élet nem rózsás kedvű, sokkal inkább morcos,
számtalan fájó sebe van és szenved is tőle,
már csak arra van ereje, ami fontos.
Az élet nem rózsás kedvű és nem mosolyog sokat,
ellenkezőleg, bús, szomorú, reményre váró,
lassan a megmaradására sem fogad.
Mindig csak a panasz, egyszer hideg, máskor hőség,
már megint nem esik, a szél fúj már hetek óta,
a terményekből így biztos nem lesz bőség.
Oly kevés a fizetés, meg a nyugdíj, nem úgy az árak,
és az infláció sem akar még elmenni nyaralni,
ígéretekből van bőven, s nőnek a légvárak.
Fáj a fejem, a derekam, mindenem, mondják sokan,
nem megy az alvás és a kedvtelenség igen erős,
az ember siránkozik, az idő gyorsan rohan.
Mindig csak a panasz, ami keserűvé teszi a napokat,
a nehézségek elveszik az életkedvet, a reményt,
a sors nem tisztességesen keveri a lapokat.
A szakadék felé tart a világ nagyon nagy része,
s miközben sötét viharfelhők gyülekeznek,
egyre halványul a reménység fénye.
A szakadék felé tart a szabadság és az értelem,
vesztésre áll a szeretet, harcban áll a lét is,
s meglehet, ez a harc nem lesz vértelen.
Sose adjuk fel, különben elvesznek az álmaink,
minden percünk gyorsan a semmibe száll,
és búcsút intenek az áhított vágyaink!
Sose adjuk fel mindazt, mit a szívünk szeretne,
s ne féljünk megküzdeni önnön céljainkért,
hisz ez egy jobb és szebb világ is lehetne!
Hőbörgő háborgók háborognak hamis hírek által,
a hamisságnak a héjái homályban tartják őket,
s már mennének is harcolni, kézzel-lábbal.
Hőbörgő háborgók háborognak háborús időkben,
és hörgő hatalmi tébolyban égve hadakoznak,
a hiszékenység a butasággal együtt időtlen.
Zűrzavaros világban élünk,
s oly sok mindentől félünk.
Kilátástalan pillanatok árja,
mindenki a szerencsét várja.
Azonban nem jön, nem akar,
sokat életünkben nem zavar.
Ne számítson rá soha senki,
a reményt a kétely körbelengi.
Álomvilág köde reánk települ
és szürke napjainkkal elegyül.
Azonban senkit nem visz előre,
érezzük semmi nem lesz belőle.
Mégis biztat, küzdelemre hív,
újra, s újból megdobban a szív.
A lélek húrjain játssza a dalát,
s talán megnyerhetjük a csatát.
Mire az utunk végére érünk, olyanná válunk,
amilyenné születtünk és amit örököltünk,
más testre, s lélekre, hiába is vágyunk.
Hiába szeretnénk mások lenni, oly felesleges,
egész életünkben küzdünk önmagunkkal,
és mégis mindez csupán csak időleges.
Mire az utunk végére érünk, be kell látnunk,
az erőfeszítéseinket belepi a valóság pora,
és eleddig sokszor tévutakon jártunk.
Amíg nem huny ki végleg az értelemnek fénye,
és amíg ragyog a Nap, fent, a kéklő égen,
addig reménykedhet a bolygó népe.
Míg még van erő a lelkekben, hogy küzdjenek,
addig akadhat esély és adódhat remény is,
ahhoz, hogy végleg meg ne szűnjenek.
Amíg nem huny ki végleg az élni akarás lángja,
s amíg nem hal ki az emberekből a szeretet,
addig a létet, senki nem tiporhatja sárba.
Mindenkinek megvan a saját útja, legyen az bármilyen,
s eme úton sokat kell küzdeni, sokat kell kiállni,
mielőtt az ember végül fáradtan megpihen.
Mindenkinek megvan a saját útja, amelyen önmaga jár,
és önmaga cipeli a terheit, miközben halad előre,
végig remélve, hogy reá csakis valami jó vár.
