Címke: küzdelem

Az Ész és az Értelem

Az Ész és az Értelem útnak indult egy napon,

gondolták megkeresik a jó megoldást,

és igyekeztek is ezért oly nagyon.

 

Végigjárták a világnak bugyrait és segítettek,

találkoztak az Elmével is egy délután,

és kis pihenő után, erőt merítettek.

 

Azután folytatták az útjukat a tudás irányába,

a homály leküzdése lett a fő céljuk,

s így kerültek a sötét világába.

 

Ott félvakon csak tapogatóztak, s nem láttak,

a szemük lassan szokta csak a helyet,

épp ezért a menekülésre vágytak.

 

Azonban már késő volt, a mocsárba kerültek,

érezték, hogy egyre inkább süllyedtek,

és lassan a legaljára merültek.

 

Levegő után kapkodtak, de csak fuldokoltak,

s kínjaikban felmerültek a régi szép idők,

a mostanitól bizony undorodtak.

 

Az Ész és az Értelem érezte, hogy itt a vége,

s innen nem lehet kiszabadulni könnyen,

ám úgy döntöttek, harcolnak végre.

Érdemes ezen a világon élni?

Érdemes ezen a világon élni? Érdemes küzdeni?

Miért gyűlölnek minket annyira a gonoszok,

és miért akarnak a pokolra küldeni?

 

Miért törnek az életünkre különféle aljas módon,

milyen okból kifolyólag mérgeznek naponta,

s miért tiltják, hogy az igazság szóljon?

 

Miféle elképzelés szülte azt, hogy vesznünk kell,

és miért nem élhetünk békében, mint régen,

a lelkünk nyugalmat így miért nem lel?

 

Hogyan engedhetjük azt, hogy kiirtsanak végleg,

s miképpen tűrjük a családtagjaink halálát,

ennyire semmirevalók lettünk, tényleg?

 

Miképpen hathat reánk az irtózatos félelem árja,

hogyan retteghetünk ennyire a sötétségtől,

s marad valaki, aki mindezt nem bánja?

 

Miképpen fordíthattak egymás ellen bennünket,

miféle ármány által lettünk bábok és szolgák,

s miképpen irányíthatják minden tettünket?

 

Hogyan tagadhatja meg egy szülő a gyermekét,

s adhatja át ezeknek a hitvány gyilkosoknak,

ezzel is segítve a kipusztításunk kezdetét?

 

Érdemes ezen a világon élni? Ennyik volnánk?

Ahelyett, hogy a sötétség erőit legyőznénk,

s a hamvaikat a tengerbe szórnánk?

Mikor már minden fáj

Mikor már minden fáj, szenved a lélek,

ez az élet nem érhet ilyen csúfos véget.

Megannyi probléma, gondok és terhek,

és a semmibe szálló dédelgetett tervek.

 

Lassan nem marad semmi, ami megéri,

ezért eljött az idő a valóságról mesélni.

Az azonban bizony nagyon is fog fájni,

és nem lehet csak a régi álmokkal hálni.

 

Mikor már minden fáj, kevés a remény,

hiszen a gonosz sajnos erős, s kemény.

Harcolni ellene szívvel, szerettel lehet,

mert tovább ez a sok rossz, nem mehet.

Az élet nagy része szenvedés

Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,

ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,

itt nem marad majd kő a kövön.

 

Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,

megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,

a sors azonban új küzdelemre hív.

 

Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,

aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,

attól a remény esélye is elszáll tova.

 

A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,

összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,

s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.

 

Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,

az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,

az emberi sajgó lelke még mire várhat?

A vég óráiban

A vég óráiban végre kezd tisztulni a kép,

sajnos kissé későn ébredt a tömeg, a nép.

Immár rabokként élnek, s nem szabadon,

fennakadtak a mérgező, hazug szavakon.

 

Eljátszották a lehetőséget, mikor az volt,

és elkéstek, amikor a végzet kürtje szólt.

A javaikat már elvették, családjuk nincs,

és számukra a levegővétel is nagy kincs.

 

A vég óráiban az élet az utolsókat rúgja,

és tanácsait a megmaradtak fülébe súgja.

Összefogás nélkül nem vár, csak a halál,

ám ki keményen küzd, új reményre talál.

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az csodás lenne,

szárnyalhatna a szívünk és a lelkünk is egyaránt,

s a sorsunk azontúl csakis jó irányba menne.

 

Boldogak lennének a napok, nyugodt minden pillanat,

örömteli valamennyi történés, oly békések az órák,

és nem foszlanának szét az álmok egy perc alatt.

 

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az elég is volna,

már nem kellene mindennap az életünkért küzdeni,

hiszen a világ csak a jóról és a szépről szólna.

Csapdában vergődve

Csapdában vergődve a legerősebb állat is szenved,

megpróbál küzdeni, s kimenekülni a fogságból,

ám rájön, hogy az a fránya vas nem enged.

 

Hiába rángatja a tagjait, s hiába üvölt teljes erővel,

tombolhat, dühönghet, ordíthat eszementen,

mégsem tud szabadulni, s ez rossz előjel.

 

Fájnak a csontjai és a szőre iszamos a saját vérétől,

az ereje ugyan nagyon fogy, de sosem adja fel,

ám érzi, nem jár messze az élete végétől.

 

Csapdában vergődve az ember is hasonlóan reagál,

s tudja, ha mindent el is próbál követni a létéért,

van az a kelepce, amely mindenkit bedarál.

Megkeseredve

Megkeseredve a világ mocskától, nehéz az élet,

kínzóan telnek a mindennapok percei, s órái,

és örökös rabságban szenved minden lélek.

 

A hipnotikus homály annyi elmére rátelepedett,

s támadja a kevés még józanul gondolkodót,

akikre immár óriás kígyóként rátekeredett.

 

A sötétség leple ezt a világot lassan körbeveszi,

s igyekszik elpusztítani minden élőt a Földön,

mielőtt a fény serege magát összeszedi.

 

Megkeseredve zajlik a harc, a kíméletlen csata,

a tét nem az arany, vagy a pénz, hanem a lét,

s ha nem küzd a jó, győz a gonosz hada.

Vajon milyen emléket hagyunk?

Vajon milyen emléket hagyunk hátra magunk után,

olyat, amelyik méltán tiszteletet érdemel mindig,

netán olyat, ami szégyen, s egy nulla csupán?

 

Megőrizheti bizton tetteinket a történelem folyama,

vagy épp ellenkezőleg, undorral fordul el a Nap is,

s eltüntet minket a galaxisok végtelen moraja?

 

Mindez rajtunk múlik, vagy talán mások is hibásak,

meglehet, hogy túl gyávák és a gyengék vagyunk,

és a végtelennek a kapuján is simán kivágnak?

 

Hogyan nézhetünk a gyermekek, s utódok szemébe,

ha harc nélkül feladjuk a jogainkat és a jövőjüket,

s mindezekért csakis a halált kapjuk cserébe?

 

Vajon milyen emléket hagyunk, ami reményt adhat,

s ami meg tudja mutatni, mik a lehetőségek eztán,

és milyen lesz az a világ, amit örökül kapnak?

Könnyű másnak

Könnyű másnak különféle tanácsokat adni,

buzdítani küzdelemre, kitartásra, harcra,

s aztán pedig szépen a pácban hagyni.

 

Milyen egyszerű bárkit a barikádra küldeni,

és míg a felpaprikázottak egymást verik,

addig otthon a dicsőségben fürdeni.

 

Kényelmes a fotelból várni a sült galambot,

és tátott szájjal rácsodálkozni a világra,

közben megkongatva a vészharangot.

 

Könnyű másnak elmagyarázni, mit tegyen,

miközben az, aki mindezeket mondja,

már túl van a völgyön, s a hegyen.