Érzelmek tengerén gyakori a vihar,
sérelmek, jogos, vagy jogtalan vita,
a sors kegyetlensége sohasem fukar
alábecsülni ez erejét igen nagy hiba.
Csalódások, fájdalmak, rögös utak,
sötét árnyak kísérik az életet végig,
akadnak bátor hősök, gyáva nyulak,
az igazságot tisztességtelenül mérik.
Ugyanakkor létezik szeretet és béke,
öröm, ragaszkodás, bizalom és vágy,
az álmokat feladni nem szabad mégse,
a lélek néha rideg, máskor pedig lágy.
Elszalasztott pillanatok, kései bánat,
fájó sóhajok, ki nem mondott szavak,
a remény magára gyakran sokat várat,
s közben homályba vesznek a nyarak.
Kárba veszett ábrándok, dobbanó szív,
magunkhoz ölelni csak az élőket lehet,
a végtelen ereje minket is magához hív,
ez ellen sajnos soha, senki nem tehet.
Addig kell szeretni, amíg nem lesz késő,
kimondani, vannak kik fontosak nekünk,
meglehet tetteink között az lesz a végső,
a szeretet ne szálljon majd a sírba velünk!
Nagyon megható ez a vers, mindenki elgondolkozhat azon, hogy mit tesz/tett meg a szeretteiért amíg még van rá lehetősége.
Nagyon szépen köszönöm a véleményedet kedves Erika. Teljesen egyetértünk. Sajnos az ember sokszor nem meri kifejezni az érzéseit, érzelmeit a szeretett, kedvelt személy iránt, legyen az a személy családtag (édesanya, édesapa, testvér, nagyszülők, rokonok), netán barát, vagy a szerelmese. Fél elismerni, hogy kötődik hozzá, hogy szüksége van rá, s hogy nélküle sokkalta üresebb lenne a világ. Elhatárolódik az érintéstől, mert fél a reakciótól. Mindez az érzés akkor tör fel a lelkünk mélyéről, mikor már késő. Mikor nincs többé esély, hogy átöleljük, megcirógassuk, bevalljuk, milyen fontos volt nekünk, mennyire szerettük, mert ő addigra örökre lehunyta a szemeit.