Saját alkotásaim
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
Mindenkinek van olyan, ami fontos neki,
legyen az személy, tárgy, vagy eszme,
és mindezekben az örömét leli.
Mindenkinek van saját gondja, meg baja,
vannak saját problémái, küzdelmei,
és fájdalmában néha eláll a szava.
Mindenkinek vannak jól eltitkolt érzései,
perzselő vágyai, szerelmei és bánata,
s vannak igen kétkedő kérdései.
Mindenkinek vannak félelmei, reményei,
vannak nehéz percei és olyan dolgok,
amiket soha nem tud megérteni.
Mindenkinek van olyan keserű pillanata,
amely elszomorítja a szívét, s a lelkét,
az ember néha önmaga áldozata.
Sokan küzdenek kínokkal, meg fájdalmakkal,
meg nem értéssel, lenézéssel, bánattal,
és szembesülnek sértő rágalmakkal.
Sokan küzdenek csalódással és lelki sebekkel,
titkos vágyakkal, meg nem élt álmokkal,
s teszik mindezt könnyes szemekkel.
Sokan küzdenek kiábrándultsággal, haraggal,
nélkülözéssel, lemondással és tagadással,
a becsületet nem megvehető arannyal.
Sokan küzdenek békétlenséggel, s vívódással,
reménytelen szerelemmel, kiszolgáltatva,
s a kapcsolatukban állandó civódással.
Sokan küzdenek kínokkal, sebzett reménnyel,
szeretetnélküliséggel, csendes magánnyal,
és eme világon egyre kevesebb eséllyel.
Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,
minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,
végleg a sötét gonosz mocsarába merül.
Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,
vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,
s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.
Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,
ha nem adna fel minden esélyt és reményt,
s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.
Aki nem tapasztalta meg, mi is az a szegénység,
és aki soha nem nélkülözött semmiben sem,
annak nem is jelent semmit a reménység.
Aki nem tapasztalta meg, mit jelent a betegség,
a folyamatos kín, a szenvedés és a fájdalom,
annak nem mond semmit a végtelenség.
Aki nem tapasztalta meg, milyen is nélkülözni,
milyen is éhezni és pár jó falatra vágyakozni,
annak mit sem jelent a szó, könyörögni.
Aki nem tapasztalta meg, hogy milyen is a hitel,
milyen folyton rettegni és félelemben élni,
annak még a teljes győzelem sem siker.
Aki nem tapasztalta meg, milyen keserves a lét,
és mennyire rossz is esélytelenként küzdeni,
annak ez az élet, egyáltalán nem lehet tét.
Túl rövid az élet, eme tengernyi rosszhoz,
eme rengeteg gondhoz, fájdalomhoz,
és eme bizonytalan élethosszhoz.
Túl rövid az élet, megismerni a valóságot,
rájönni arra, hogy mi az, ami számít,
és kifizetni a tengernyi adósságot.
Mindenki ragyogása meg fog szűnni egyszer,
ez történhet éjszaka, vagy történhet reggel,
ám mindenképp megcsörren a vekker.
A vekker, amely jelzi, hogy itt van az út vége,
már nem kell tovább szenvedni, küzdeni,
és megpihenhet a fáradt lélek végre.
Megpihenhet és az örökkévaló útjára léphet,
az útra, amely végig követi az élet folyóját,
oda, hol a szívekben majd örökké élhet.
Mindenki ragyogása végül egyesül a fénnyel,
és együtt járják a táncot a csillagok között,
megbékélve az összes emberi lénnyel.
Akármerre járok, mindenfelé félelmet látok,
rengeteg akadályt, s oly sok hazugságot,
sokaknak ez az élet nem más, átok.
Bizonytalanság uralja a napokat, s az éjeket,
és amíg a vágyak a végtelenben járnak,
megsemmisítik a valódi tényeket.
Az emberek csak élni akarnak, békességben,
ölelni, szeretni, nevetni, s reménykedni,
majd egyesülni az örök fényességben.
Nem vágynak rosszra, az nem kell senkinek,
a jóról álmodnak és egy élhető világról,
s nem elköteleződni a semminek.
Akármerre járok, érzi a szenvedést a lelkem,
érzi a múltat, a jelent és talán a jövőt is,
e világban nehéz nyugalomra lelnem.
Minél tovább él valaki, annál többet szenved,
annál jobban elkopik az elméje és a teste,
s nehezebb lesz a vége, mint a kezdet.
Mindazon örömök, amik annak idején voltak,
és amelyek képesek voltak boldogítani,
akkor még a szépről, s a jóról szóltak.
Azonban az idő múlása nem túlontúl kegyes,
vannak, akikben kevesebb nyomot hagy,
míg másokhoz sajnos kevésbé nemes.
Végül egy csöndes éjszakán bekopog a végzet,
legyen az ember otthon, esetleg máshol,
a halál megcirógatja, s közli, bevégzed.
Minél tovább él valaki, annál többet érhet el,
lehetnek sikerei, rátalálhat a boldogságra,
és ha szerencsés, a lelke békességre lel.
Amíg fájdalmat érzünk, addig biztosan élünk,
szeretünk, vágyakozunk és álmodozunk,
és az utolsó percig, mindig remélünk.
Amíg fájdalmat érzünk, szenvedünk, s félünk,
az idő vasfoga kíméletlenül teszi a dolgát,
s egy hajszálon függ, a törékeny létünk.
Amíg fájdalmat érzünk, emlékezünk a múltra,
boldog pillanatok dobogtatják a szívünk,
ám sajnos nem találunk valós kiútra.
