Saját alkotásaim
Az élet nem rózsás kedvű, sokkal inkább morcos,
számtalan fájó sebe van és szenved is tőle,
már csak arra van ereje, ami fontos.
Az élet nem rózsás kedvű és nem mosolyog sokat,
ellenkezőleg, bús, szomorú, reményre váró,
lassan a megmaradására sem fogad.
Senki nem öregnek születik, addig hosszú az út,
túlságosan sokat kell eltűrni és elszenvedni,
végül mégis kiderül, a valóság igen rút.
Senki nem öregnek születik, s van, ki meg se éri,
túlontúl korán elköszön ettől a földi világtól,
és hogy miért, a vég előtt meg sem érti.
Az igazság súlyát elviselni csak kevesen bírják,
mert ahhoz becsület és nagy lelki erő kell,
akiknek ilyen nincs, magukat elsírják.
Az igazság súlyát elviselni gyakorta lehetetlen,
az emberek zömének ugyan nagy a szája,
ám a valóságban oly sokuk tehetetlen.
A valóság égeti a lelket, ezért szenvednek tőle,
számtalan ember éli és érzi át ezt naponta,
s miközben szenved, nem tanul belőle.
A valóság égeti a lelket és az nagyon tud fájni,
képes megviselni még a legerősebbeket is,
s egyhamar nem is fog semmivé válni.
A terméketlen földbe vetett mag eleve esélytelen,
nem tud kicsirázni és nem tud fejlődni sem,
a termés esélye így bizony reménytelen.
Az emberi elme sem ragyog fennen, ha üres a tér,
és nem képes befogadni a tudás tiszta fényét,
pedig a pallérozatlan elme keveset ér.
A terméketlen földbe vetett mag csupán szenved,
s hiába öntözik a földjét, hiába esik rá az eső,
ha a talaja gyökeret fejlődni nem enged.
Mire a lelkünk eléri a fényt, rengeteget szenved,
és mialatt számtalan megpróbáltatást él túl,
megtanulja, jó, ha a jóságából nem enged.
Ha nem enged a rossznak, torznak, s gonosznak,
hitványnak, becstelennek, eleve romlottnak,
és nem hisz semmiféle hazug bolondnak.
Mire a lelkünk eléri a fényt, igen sokat tanulhat,
megtanulhatja, mi az igazság, mi is a valóság,
és többek között azt, miképpen javulhat.
Mindenkinek van mit megköszönnie ezen világnak,
megköszönni mások segítségét, támogatását,
és ezzel elejét venni számtalan vitának.
Megköszönni a létet, bármilyen fájdalmas is legyen,
és megköszönni a sok gyötrelmet, szenvedést,
megérteni, az élet nem más, csak verem.
Megköszönni a sok sértést, megaláztatást, s gondot,
azt a számtalan hazugságot, ámítást, ígéretet,
amelyek befolyásoltak mindenféle sorsot.
Megköszönni a becsapást, az árulást, a kihasználást,
a szemfényvesztést, képmutatást, romlottságot,
és mindezzel elkerülni a szemrehányást.
Mindenkinek van mit megköszönnie, sajnos ez igaz,
azonban érdemes tudni, ez csupán színdarab,
és a lélek számára, soha nem lesz vigasz.
Félrenézve sokkal könnyebb elviselni ezt az életet,
egyszerűbb tudomást sem venni semmiről,
és lekicsinyíteni a valóságos tényeket.
Így nem kell meglátni a sok szenvedést, a kínokat,
a kizsákmányolást, a végtelen kihasználást,
a butaságot és a nekünk megásott sírokat.
Nem kell szembesülni azzal, biz gyengék vagyunk,
és mániásan ragaszkodunk a megszokotthoz,
miközben esélyt az életre nem is kapunk.
Nem kell látni, hogy igazából nincs szükség reánk,
szükségtelen lények vagyunk, sőt, élősködők,
s kik ezt mondják, halált hoznak miránk.
Ám nem csupán miránk, hanem a gyermekekre is,
elvéve a jövőjüket végleg, megölve a reményt,
és elvárva a teljes engedelmességet csakis.
Nem kell látni, hogyan ölik le az állatok sokaságát,
s fosztanak meg a természetes élelmiszerektől,
elvárva eme kegyetlenségük elfogadását.
Nem fogja bántani a szemünket a víznek a hiánya,
s amikor ez bekövetkezik megtervezett módon,
már hiába kiáltjuk a fájdalmunkat a világba.
Nem kell szembesülnünk a manipulációk sorával,
és nem kell látnunk a valóságot, az igazságot,
s nem kell küzdenünk elménk homályával.
Félrenézve sokkal könnyebb eltűrni az egész létet,
és lemondani a szabadságunkról szemlesütve,
majd megszégyenülve várni a sötét véget.
Utolsónak maradni a sorban, fájó a léleknek,
s miközben a szeretteink emléke még él,
a szív tudja, hogy ez része az életnek.
Utolsónak maradni a sorban igencsak nehéz,
mivel meg kell küzdeni a kínzó bánattal,
s az izzó hiánnyal, ami erre rá is tetéz.
Egy megkeseredett ember máson tölti ki a dühét,
a csalódottságát, a fájdalmát, a szenvedését,
és ráönti bárkire a szennyese zömét.
Egy megkeseredett ember gyűlöli önmaga lelkét,
amiért úgy érzi, számára csak kín ez az élet,
s neki kell viselnie a világnak a terhét.
