Saját alkotásaim
Tompító hőség kínozza az ember testét, lelkét,
próbára teszi a türelmét és a kitartását,
keresztülhúzva számtalan tervét.
Elveszi az erőt is, amely fokozatosan kimerül,
leizzaszt, s gondolkodás képtelenné tesz,
amíg végül a szenvedő kiterül.
Tompító hőség, mely égető és igen kegyetlen,
nincs lelke, nem lehet soha számonkérni,
ám nem ez a gond az egyetlen.
Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,
ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,
itt nem marad majd kő a kövön.
Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,
megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,
a sors azonban új küzdelemre hív.
Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,
aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,
attól a remény esélye is elszáll tova.
A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,
összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,
s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.
Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,
az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,
az emberi sajgó lelke még mire várhat?
Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.
Ritkulnak a csontok, elsorvadnak a szövetek,
és mindent sokkal nehezebb megtenni.
Egyre több lesz az arcon a ránc, s kopik az elme,
mindaz, ami valaha igen drága selyem volt,
manapság csupán egy szétmosott kelme.
Fáj a derék, fáj a gerinc, s nincs is, mi ne fájjon,
sokkalta nehezebb reggelente az ébredés,
és a gyönyörök sokasága mára álom.
Nehezül a járás, s a futás csakis a fantáziában él,
az izmok szépen átalakulnak zsírszövetté,
és a vágyak zöme többé fel sem kél.
A látás homályos lesz, reszketnek majd a kezek,
és gyógyszerre sokkal több pénzt kel költeni,
borzasztó lassan gyógyulnak a sebek.
Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.
Rengeteg a kín, állandósul a fájó szenvedés,
s lelkileg is gyötrő mások terhére lenni.
Csapdában vergődve a legerősebb állat is szenved,
megpróbál küzdeni, s kimenekülni a fogságból,
ám rájön, hogy az a fránya vas nem enged.
Hiába rángatja a tagjait, s hiába üvölt teljes erővel,
tombolhat, dühönghet, ordíthat eszementen,
mégsem tud szabadulni, s ez rossz előjel.
Fájnak a csontjai és a szőre iszamos a saját vérétől,
az ereje ugyan nagyon fogy, de sosem adja fel,
ám érzi, nem jár messze az élete végétől.
Csapdában vergődve az ember is hasonlóan reagál,
s tudja, ha mindent el is próbál követni a létéért,
van az a kelepce, amely mindenkit bedarál.
Hideg szelek fújnak, az emberek dideregnek,
kellemesebb, melegebb helyekre igyekeznek.
Ám a lelkek is fáznak legbelül, s szenvednek,
hiszen a rideg idők maradnak, nem engednek.
Kilátástalanságot fúj a közeledő vihar magja,
s nem hallik meg a segítségért kiáltók hangja.
Eme hangokat elnyomja a bent zakatoló szív,
amely rémülten dobogva isteni segítséget hív.
Hideg szelek fújnak, szétzúzva a megszokást,
s rettentő ereje elhozhatja az utolsó felvonást.
A természet színpadáról eltávozhat az ember,
ha a reá váró borzalmakkal küzdeni nem mer.
Hívatásuk szégyenei mindazok, akik esküjüket megszegik,
s akik júdáspénzért és meg nem érdemelt pozíciókért,
a tőlük elvárt legnagyobb aljasságot is megteszik.
Kiknek az egykor tett fogadalmuk nem jelent már semmit,
és kik eladták a sosem volt lelküket is a sötétség erőinek,
s a gonoszok parancsára nem kímélnek soha, senkit.
Érzéketlenül, kegyetlenül bánnak manapság a betegekkel,
gyakorta nem különbül, mint akármelyik kóbor állattal,
s ugyanúgy nem kegyeskednek az apró gyerekekkel.
Nem számít nekik senkinek a fájdalma, szenvedése, kínja,
hiszen becsületük és tisztességük a régmúltba veszett,
a kritikát, s a panaszokat, arcuk vastag bőre jól bírja.
Hívatásuk szégyenei biz nem hallják tisztességes társaikat,
hiszen a jóra és az igazságra immár nem fogékonyak,
a hozzájuk fordulókon élik ki perverz vágyaikat.
Ahol a sötétség uralkodik, ott a fény csak rab,
csupán elnyomott, eltiport, s megalázott,
és soha igazi szabadságot nem kap.
A börtönében nagyon szenved, nőnek a kínjai,
a fájdalom izzóan égeti és elsorvasztja,
s körötte a rendes emberek sírjai.
Ahol a sötétség uralkodik, az igazság elbukott,
s a reménynek a legapróbb esélye sincs,
az élet, mint olyan, végleg megbukott.
Meddig hagyja magát feszíteni a húr, a gitáron,
hiszen nyújtották és pengették már ép eleget,
s nem szenvedett már sokat a világon?
Annyi, de annyi keserves dalt játszattak el vele,
a rengeteg fájdalmas és lehangoló zenéjétől,
minden lélek szomorúsággal lett tele.
Meddig hagyja, meddig tűri még a sok kínzást,
ahelyett, hogy ellenállna és elpattanna végre,
ezzel megszüntetve a további sírást?
A pokol szörnyei a kezdetektől a világot akarják,
s aljas céljaikért mindent el is fognak követni,
remélik, a fényt a Földről örökre elzavarják.
Minden gonoszság a vérükben folyik az elejétől,
nem kímélnek és nem kegyelmeznek a jóknak,
s az erejük egyre nagyobb a sátán delejétől.
Igazi pokolfajzatok, a velejükig telve gyűlölettel,
nekik a legnagyobb öröm a mások szenvedése,
s az, ha könnyen leszámolnak a szeretettel.
Véres rituálékat rendeznek és áldoznak uruknak,
sötét terveik, amelyeket oly régen kidolgoztak,
csupán a kezdete lenne iszonyatos utuknak.
A pokol szörnyei ünneplik a lélektelen lelkeiket,
s magukat istennek, a világ urainak gondolják,
míg a fény keresztül nem húzza a terveiket.
Tiszta gondolatok, valódi érzések, s őszinte szív,
igazán ritkák a mindennapok szürkeségében,
ahol a lélek folytonos, kemény harcot vív.
Az élet valamennyi percében folyik a küzdelem,
akkor is, ha nem is annak tűnnek a történések,
a kiszolgáltatottság, s a félelem szüntelen.
Állandósul a zavar, a bizonytalanság, a rettegés,
eltűnőben van a boldogság és a tiszta szeretet,
viszont elárasztja a napokat a szenvedés.
Tiszta gondolatok híján elterjed a káosz uralma,
a sötét zűrzavar ideje örökre felütheti a fejét,
s végleg véget ér az emberek nyugalma.
