Saját alkotásaim
Utolsónak maradni a sorban, fájó a léleknek,
s miközben a szeretteink emléke még él,
a szív tudja, hogy ez része az életnek.
Utolsónak maradni a sorban igencsak nehéz,
mivel meg kell küzdeni a kínzó bánattal,
s az izzó hiánnyal, ami erre rá is tetéz.
Egy megkeseredett ember máson tölti ki a dühét,
a csalódottságát, a fájdalmát, a szenvedését,
és ráönti bárkire a szennyese zömét.
Egy megkeseredett ember gyűlöli önmaga lelkét,
amiért úgy érzi, számára csak kín ez az élet,
s neki kell viselnie a világnak a terhét.
Amíg valaki még fiatal, addig bizony el nem hiszi,
hogy legyen bármennyire gyors és igen fürge,
a sors legvégül őt is a temetőbe viszi.
Az idősebbek szavára lebecsmérlőn hiába legyint,
idő múltával, amikor az egészsége meggyengül,
arcra esik, majd újra, újból és megint.
Eleinte nem érti miért van az így és fel sem fogja,
nem is bírja elviselni a tudatot sem, sehogyan,
s azt, hogy már gyengül, ki nem mondja.
Mikor az ereje kezdi elhagyni és nehezen mozog,
megbeszéli magával, hogy ez csupán látszat,
tovább küzd, erősködik, akaratos, konok.
Mindenkit megbírál, aki jót akar, s jót is tanácsol,
nehezen tűri el a segítőszándékot, a jóakaratot,
és önmagának egy álomvilágot varázsol.
Amíg valaki még fiatal, hitetlenkedve rázza a fejét,
ám a napnyugta közeledtével mégis megbékél,
s mielőtt végleg búcsút int, megleli a helyét.
Egy szegény ember jobban átérzi mások fájdalmát,
meg tudja érteni az elesettek szomorúságát,
és nem használja a hamisság álarcát.
Egy szegény ember lelke sokat kibír, sokat szenved,
ám szenvedés közben is képes őszinte mosolyra,
s míg él, a reményeiből sosem enged.
Forró a kása annak, aki nem fújja meg főzés után,
és aki nem bírja kivárni, hogy lassan kihűljön,
s miután megégeti a nyelvét, csak néz furán.
Forró a kása annak, aki fortyogás közben kóstolja,
és hiába is iszik hideg vizet enyhítésre vágyva,
a fájó szenvedésért semmi nem kárpótolja.
Az irigység sokaknak a lelkét gyötri és kínozza a végig,
egy irigy ember számára mások öröme fájdalom,
s eme fájdalmat megőrzik örökre, a sírig.
Aki irigy, annak nehéz látni, ha valaki vidám és szeret,
pláne, ha ama illetőnek még szerencséje is adódik,
s ez ellen ő sajnos soha, semmit nem tehet.
Az irigység sokaknak a lelkét gyötri, pusztítja, emészti,
néha ugyan megpróbálják elnyomni ezt az érzést,
ám a szívüket nem tudják jobbra cserélni.
Vannak, akiknek a mások fájdalma kéjes öröm,
és a mások szenvedését boldogsággal nézik,
ám egyszer a sors nékik is visszaköszön.
Vannak, akiknek minden rossz, semmi nem jó,
örök frusztráltságukat másokon vezetik le,
s számukra a világ is csak fájdalmas szó.
Amikor már minden fáj, akkor csak szenved az ember,
nem képes meglátni sem a szépséget, sem a jót,
és hiszi, hogy ő már senkinek nem kell.
Leélte az életét, dolgozott sokat, kitartóan, becsülettel,
szerette, imádta a családját, a barátait, ismerőseit,
s bármit megtett volna értük, hevülettel.
Amikor már minden fáj, a türelem nem létezhet többé,
minden vágy és álom, amely eddig reményt adott,
oly hirtelen vált semmivé, szürke köddé.
Mi végre is jöttünk a világra és vajon mi végre élünk,
mi lehet az értelme egyáltalán a létezésünknek,
s mi az oka annak, hogy állandóan félünk?
Hogyan válhatott az ismert világ urává az emberi faj,
s miként hihette el magáról, hogy ő a világ közepe,
miközben maga a léte is, iszonyúan nagy baj?
Miért tűri el a nép, hogy az elit bármit megtehessen,
bármit elérjen, megkaphasson, s uralkodhasson,
és minden jóravaló embert megvethessen?
Meddig elviselhetőek a háborúk, a pusztítások sora,
az igazságtalanság, a kegyetlenség, s a gonoszság,
meglehet, hogy ennek nem lesz vége soha?
Miféle dolog eltűrni a sok megaláztatást, a szégyent,
mindazt, ami csak szenvedést okoz és meggyaláz,
s igyekszik elfeledtetni az elképzelt édent?
Mi végre is jöttünk a világra, mi értelme a létünknek,
erre születtünk, szenvedésre, kiszolgáltatottságra,
ez megfelel nekünk, az érzékeny lényünknek?
Néma sikolyok hallatszanak a határban, sírnak a növények,
víz nélkül haldokolnak, s a termésük jórészt odalett,
sajnos nem tudnak ellene tenni a szegények.
Kiszáradt a kukorica, a napraforgók feje nem a Napot látja,
a búza, a lucerna és sok más növény tikkadtan hever,
egy részük learatva, más részük a végét várja.
Néma sikolyok hallatszanak a határban, a szárazság gyötör,
hatott a sok szándékos méregszórás és a pusztítás,
az emberek éheztetése, a gonosznak gyönyör.
