Mikor már minden fáj

Mikor már minden fáj, szenved a lélek,

ez az élet nem érhet ilyen csúfos véget.

Megannyi probléma, gondok és terhek,

és a semmibe szálló dédelgetett tervek.

 

Lassan nem marad semmi, ami megéri,

ezért eljött az idő a valóságról mesélni.

Az azonban bizony nagyon is fog fájni,

és nem lehet csak a régi álmokkal hálni.

 

Mikor már minden fáj, kevés a remény,

hiszen a gonosz sajnos erős, s kemény.

Harcolni ellene szívvel, szerettel lehet,

mert tovább ez a sok rossz, nem mehet.

Az élet nagy része szenvedés

Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,

ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,

itt nem marad majd kő a kövön.

 

Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,

megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,

a sors azonban új küzdelemre hív.

 

Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,

aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,

attól a remény esélye is elszáll tova.

 

A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,

összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,

s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.

 

Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,

az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,

az emberi sajgó lelke még mire várhat?

Mi szépség van az öregedésben?

Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.

Ritkulnak a csontok, elsorvadnak a szövetek,

és mindent sokkal nehezebb megtenni.

 

Egyre több lesz az arcon a ránc, s kopik az elme,

mindaz, ami valaha igen drága selyem volt,

manapság csupán egy szétmosott kelme.

 

Fáj a derék, fáj a gerinc, s nincs is, mi ne fájjon,

sokkalta nehezebb reggelente az ébredés,

és a gyönyörök sokasága mára álom.

 

Nehezül a járás, s a futás csakis a fantáziában él,

az izmok szépen átalakulnak zsírszövetté,

és a vágyak zöme többé fel sem kél.

 

A látás homályos lesz, reszketnek majd a kezek,

és gyógyszerre sokkal több pénzt kel költeni,

borzasztó lassan gyógyulnak a sebek.

 

Mi szépség van az öregedésben? Bizony semmi.

Rengeteg a kín, állandósul a fájó szenvedés,

s lelkileg is gyötrő mások terhére lenni.

Hívatásuk szégyenei

Hívatásuk szégyenei mindazok, akik esküjüket megszegik,

s akik júdáspénzért és meg nem érdemelt pozíciókért,

a tőlük elvárt legnagyobb aljasságot is megteszik.

 

Kiknek az egykor tett fogadalmuk nem jelent már semmit,

és kik eladták a sosem volt lelküket is a sötétség erőinek,

s a gonoszok parancsára nem kímélnek soha, senkit.

 

Érzéketlenül, kegyetlenül bánnak manapság a betegekkel,

gyakorta nem különbül, mint akármelyik kóbor állattal,

s ugyanúgy nem kegyeskednek az apró gyerekekkel.

 

Nem számít nekik senkinek a fájdalma, szenvedése, kínja,

hiszen becsületük és tisztességük a régmúltba veszett,

a kritikát, s a panaszokat, arcuk vastag bőre jól bírja.

 

Hívatásuk szégyenei biz nem hallják tisztességes társaikat,

hiszen a jóra és az igazságra immár nem fogékonyak,

a hozzájuk fordulókon élik ki perverz vágyaikat.

Ahol a sötétség uralkodik

Ahol a sötétség uralkodik, ott a fény csak rab,

csupán elnyomott, eltiport, s megalázott,

és soha igazi szabadságot nem kap.

 

A börtönében nagyon szenved, nőnek a kínjai,

a fájdalom izzóan égeti és elsorvasztja,

s körötte a rendes emberek sírjai.

 

Ahol a sötétség uralkodik, az igazság elbukott,

s a reménynek a legapróbb esélye sincs,

az élet, mint olyan, végleg megbukott.

Mennyi fájdalom

Mennyi fájdalom kíséri az embert az élete útján,

megannyi keserűség, bánat és szomorú gyász,

s hiába minden, nem változtathat a múltján.

 

Oly sok elszalasztott pillanat, s olyan sok emlék,

annyi, de annyi tennivaló, számtalan remény,

és annyira más, szebb volt az élet nemrég.

 

Manapság sok kín és a rettenetes félelem irányít,

elnyomva az értelmet, a logikus gondolkodást,

s alig maradt mára valami, ami még vidámít.

 

Mennyi fájdalom és megtiport, kiüresedett lélek,

s mennyi szétvert család, széthullott barátság,

vajon mikor ad teret a végtelen a fénynek?

Teljes erőre kapcsolt a gonosz

Teljes erőre kapcsolt a gonosz, s mindent bevet,

amennyiben sikerrel jár az aljas hadjárata,

a világon mindenki a vágóhídra mehet.

 

Éjsötét, lélektelen lelkük nem ismer kegyelmet,

elpusztítanak minden érzelmet, szépet, jót,

s nyomukban csak csontvázak hevernek.

 

Eme pszichopata csoportnak öröm mások kínja,

s jókat nevetgélnek az emberek fájdalmain,

önnön legyőzhetetlenségükben bízva.

 

Nekik az irányítás kell, az az igazi éltető erejük,

vagyonuk számokban már alig kifejezhető,

s hűen szolgálja őket a fizetett seregük.

 

Teljes erőre kapcsolt a gonosz, tovább nem vár,

azonban, ha az értelem és a szeretet összefog,

mindnyájuk az izzó, tüzes pokolba leszáll.

Meddig hagyja?

Meddig hagyja magát feszíteni a húr, a gitáron,

hiszen nyújtották és pengették már ép eleget,

s nem szenvedett már sokat a világon?

 

Annyi, de annyi keserves dalt játszattak el vele,

a rengeteg fájdalmas és lehangoló zenéjétől,

minden lélek szomorúsággal lett tele.

 

Meddig hagyja, meddig tűri még a sok kínzást,

ahelyett, hogy ellenállna és elpattanna végre,

ezzel megszüntetve a további sírást?

Mindenki követ el

Mindenki követ el hibákat az élete folyamán,

amik később nagyon tudnak majd fájni,

s vele tartanak a sorsnak a vonatán.

 

Azon a vonaton utaznak a terhek, s a gondok,

a reakciók a történésekre, az álmok sora,

és a lélek szekrényeibe zárt csontok.

 

Ott hevernek a vonat padlóján a forró vágyak,

amelyek soha nem tudtak beteljesülni,

és még mindig valami jóra várnak.

 

Az ülések tele szeretettel békével, s örömmel,

csendben szemlélgetik egymást az úton,

és belül harcolnak foggal, körömmel.

 

A csomagok tartóján elképzelések, fantáziák,

s elmélyült magába zárkózások a szélén,

amik megmozgatják olykor a fantáziát.

 

Szerelmeket, elhalálozásokat is visz a vagon,

buja gondolatokkal, őszinte érzelmekkel,

ám sajnos mind csalódtak egy napon.

 

Mindenki követ el hibákat, mik elkísérik tova,

és nem könnyítik meg a lelkiismeretet,

erről a vonatról nincs leszállás, soha.

vonat, sebesség, tranzitban-3714601.jpg

A szeretteinket elveszíteni

A szeretteinket elveszíteni mindig fájdalmas és szomorú,

addig kellene velük törődni, amíg közöttünk vannak,

akkor már késő, mikor a sírjukon ott a koszorú.

 

Mindaddig kell megbecsülni őket, ameddig akad rá mód,

az arcukat megsimítani, a vállukat átölelni, s szeretni,

és mondani nekik alkalmanként néhány jó szót.

 

Segítséget nyújtani a bajban, vidámmá tenni a napokat,

enyhíteni a nehéz terheiket, amennyiben az lehetséges,

s őszinte szívvel védelmezni a kicsiket, nagyokat.

 

Ne hagyjuk, hogy mások döntsék el, meddig is élhetnek,

mikor hagyhatják el a lakásukat és merre mehetnek,

melyik pillanatban örülhetnek, s mikor félhetnek.

 

A szeretteinket elveszíteni drámai és hatalmas veszteség,

nélkülük mássá válik a saját életünk is, a végső percig,

végezetül elragad bennünket is a messzeség.