Saját alkotásaim
Amikor csökken a teljesítmény, a vágyak,
megkopik az elme és elillan az erő is,
az álmok a végtelenbe szállnak.
Mikor az ember rádöbben, hogy veszített,
s az, amit eddig jónak hitt, téveszme,
nem tudja, erőt miből meríthet.
Amikor csökken a teljesítmény, s a tudás,
sőt, még az önismeret is kudarcot vall,
fájdalmas lesz a beismerés, bukás.
Hatvannégy éves lettem Én,
itt a világnak közepén.
Ejnye-bejnye!
Ajándékot kapok magamtól,
s ez eltávolít a bajomtól,
minden szinten.
Fél évszázad sosem semmi,
ezalatt sokat kell tenni.
Bizony-bizony!
Lehettem volna én akármi,
soha nem szerettem várni,
senkire és semmire.
Mégsem lettem. Sajnos hiába,
kiáltom fájdalmam a világba.
Egye-fene!
Szakadatlan küzdelem az élet,
szenved benne épp elég lélek.
Fájdalom, szánalom.
Az igazságnak nyoma sincsen,
becsületem minden kincsem.
Az a nyerő erő!
Sokan nem értenek a szóból,
ám kérik a részüket a jóból.
Semmit nekik!
Aki a mások fájdalmának örül,
előbb nézzen otthon körül.
Silány-hitvány!
Én az egész népet tanítanám,
drága nemzetem és hazám.
Hív a tiszta szív!
A valóságot elfogadni hihetetlenül nehéz,
az ugyanis megégeti a lelket és a szívet,
s aki mindezzel szembeszáll, merész.
A valóságot elfogadni mámor a semmibe,
önbecsapás, önámítás és fejet hajtás,
azonban mindez nem jó semmire.
A valóságot elfogadni gyakorta nem lehet,
mivel a tudat és az elme nem is bírja el,
s ez ellen az ember nem sokat tehet.
A lélek szomorúan látja, szenved a test,
fájdalmak és betegségek kínozzák,
a barátja nem túl jó képet fest.
Egykoron együtt indultak el az útjukon,
megfogták egymás kezét, s uccu neki,
akkor még mosollyal az arcukon.
Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,
jól érezték magukat, egyek voltak,
és tették a dolgukat szorgosan.
Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,
és elhomályosították a Nap fényét,
nem ragyogott úgy, mint régen.
A Hold is látta, változni kezdett valami,
mikor éjjelente betekintett hozzájuk,
a testnek a nyögését vélte hallani.
Jól hallotta, a test alaposan megkopott,
a lélek sajnálattal nézte alvó társát,
hisz az ő ereje még nem fogyott.
Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,
ám egyedül képtelen sok dologra,
ezt a fintort szánta neki a sors.
A lélek szomorúan látja, megállt az óra,
és a bagoly huhogása figyelmezteti,
nem számíthat már semmi jóra.
Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,
maga szenvedi el és maga is viseli,
ugyanakkor a másokét kétli.
Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,
nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,
s csak merengve nézi a sírokat.
A sírokat, melyekben a családja pihen,
melyekben az ismerősei fekszenek,
és képtelen elhinni, van ilyen.
Önnön fájdalmát senki nem feledheti,
nincs rá mód, az vele él, s vele hal,
soha nem fogja őt elereszteni.
Olyan sokan szomorkodnak, nap, mint nap,
szenvednek a fájdalmaktól, a bánattól,
és reményt bizony nem sokuk kap.
Szenvednek a nélkülözéstől, az igaztalantól,
különféle betegségektől, a pénzhiánytól,
és nem állnak messze a vigasztalantól.
Látják, milyen sebességgel terjed a sötétség,
így egyre kevesebb fény jut el hozzájuk,
s érzik, a számukra nem jön segítség.
Olyan sokan szomorkodnak ezen a világon,
a szemek völgyét sós patakok áztatják,
s vizük megcsillan a letépett virágon.
Elbúcsúzni a szeretteinktől túlontúl nehéz,
hiszen sokszor nem is lehettünk velük,
és annyira fájdalmas ez az egész.
Legtöbbször dolgozni voltunk, netán úton,
szinte minden percünket lefoglalták,
és nem változtathatunk a múlton.
Keveseknek adatik meg, hogy elköszönjön,
a tiszteletét és a háláját kifejezhesse,
s még egy kis időért könyörögjön.
Elbúcsúzni a szeretteinktől kegyes pillanat,
megismételhetetlen és szívszorongató,
megroppan a lelkünk egy perc alatt.
Csak emlék marad mindaz, mit megéltünk,
az életünk eddigi valamennyi pillanata,
mikor vágytunk, féltünk, s reméltünk.
Emlék marad minden álmunk, s a tetteink,
a titkos szerelmeink, a szép reményeink,
s emlékek maradnak egykori terveink.
Csak emlék marad már, amikor jól voltunk,
amikor nem igyekeztek végezni velünk,
s amikor önmagunkért nem szóltunk.
Az is emlékké válik, mikor ostobán hittünk,
elhittünk mindenféle hamis hazugságot,
és a jót nem sikerült sikerre vinnünk.
Csak emlék marad mindez, s igen szomorú,
annyi mindent elszalasztottunk végleg,
de vár még reánk egy díszes koszorú.
Faramuci ez a világ, kiszámíthatatlan, gonosz,
és kegyetlen, elvetemült, lelkeket eltipró,
amely még igen sok fájdalmat okoz.
Megtévesztő, szemfényvesztő, delejes csábító,
figyelmet elaltató, hazugságokat terjesztő,
és furmányosan, ármányosan kábító.
Faramuci ez a világ, olyan, amely bünteti a jót,
megbélyegzi a normalitást és az igazságot,
s amely elhallgattat minden igaz szót.
Az igazságszerető ember fájlalja, amit lát,
és szomorú a szíve a sok rossz miatt,
hiszen ő még látja a fűtől a fát.
Az igazságszerető ember a valóságban él,
és mindennap megküzd az igazságért,
miközben csendesen maga is fél.
