Elmebajos világ

Elmebajos világ az, amelyben most élünk,

s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,

és amibe belehal az igazi énünk.

 

Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,

a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,

és a tisztességes mindent elveszít.

 

Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,

a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,

s hamar megtelik minden temető.

 

Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,

családok bomlanak szét, vesznek össze,

és pusztul a sok mérget nyelő.

 

A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,

a nehézségek elpusztítják az értelmet,

s az emberi faj olyan, mint a nyáj.

 

Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,

önmagunk és szabadságunk feladása,

csak felgyorsítja a sötét véget.

A lélek vívódása

A lélek vívódása állandó, folyamatosan zajlik,

oly gyakori a bizonytalansága, a félelme,

s közben a tudatalatti sohasem alszik.

 

Megjegyez mindent, amit lát, hall, s tapasztal,

sokszor érzi úgy, hogy nem nyerhet soha,

ám ezt nem igen érezteti szavakkal.

 

Magát okolja amiért gyáva és nem mer lépni,

amiért érzelmei irányítják a legtöbb tettét,

s emiatt nem tud felszabadultan élni.

 

Amiért nem meri kifejezni a zavaros érzéseit,

s amiért szomorúan éli a mindennapjait,

nem megválaszolva önnön kérdéseit.

 

A lélek vívódása természetes, az életből árad,

s csakis azoknak okoz gondot, problémát,

akiknek a szívét emészti a bánat.

Siratja az eső a világot

Siratja az eső a világot, mert a pusztulását látja,

szomorú könnyei áztatják a vérző Földet,

s az emberiség a megmentőjét várja.

 

Ám hiába, az nem jön el és nem is fog segíteni,

a rettegő embereknek össze kell fogniuk,

mert mindenüket el fogják veszíteni.

 

Összefogás és szeretet nélkül esélyük sem lehet,

eltiporja őket a sötétség gonosz hatalma,

amely hiszi, velük bármit megtehet.

 

Siratja az eső a világot, s felidézi a szép múltat,

mikor a békesség virágai nyíltak a mezőn,

és az éjszakák nem a félelembe nyúltak.

A bennünk élő emlékek

A bennünk élő emlékek erősebbek e napokban,

jobban felkavarják valamennyiünk vérét,

s tisztelet árad kicsikben, nagyokban.

 

Eltávozott szeretteink már a végtelenben élnek,

nem fáj semmijük, nem kell aggódniuk,

és ezután soha, senkitől nem félnek.

 

Nem terhelik őket a gondok, a bajok, s az élet,

nem szenvednek a gonosztól, a gyűlölettől,

s nem hálni jár vissza beléjük a lélek.

 

Megszabadultak bajaiktól, s a világ gondjaitól,

nem érzik az egyre növekvő feszültséget,

s egyikük sem mesél saját gondjairól.

 

Hullanak a színes őszi falevelek, zörög az avar,

s lassan elbúcsúzik a lemenő Nap e helytől,

idén sokkal több sírt látott, mint tavaly.

 

A bennünk élő emlékek cirógatják a szívünket,

és miközben gyertyák gyúlnak a sötétben,

mélyen gyászolva hajtjuk le a fejünket.

Néma gyász hangulata

Néma gyász hangulata marcangolja a lelkeket,

és szomorúság szellője suhan a világ körül,

tetézve az egyébként is nehéz helyzetet.

 

Újra előtör a szívek mélyéről ama sajgó bánat,

emlékeztetve az itt maradtakat a valóságra,

s a tényre, hogy az élet mennyire fájhat.

 

Néma gyász hangulata, s az eltitkolt fájdalom,

az eltávozott szerettek nem feledhető arca,

sok szem ilyenkor nem marad szárazon.

Lelketlen szeretet

Lelketlen szeretet árnyéka vetül a mindennapokra,

s mogorvává, érzéketlenné teszi az embereket,

ezzel csapást mérve a kicsikre, nagyokra.

 

Egyre jobban átszövi az életet, a gondolatok sorát,

s megzavarja a legszorosabb kapcsolatokat is,

kiirtva az őszinte szeretetnek a nyomát.

 

Megfertőzi az elmét, amely így homályossá válik,

megfeledkezik a jóról, a szépről, az igazságról,

s a fertőzött csak az engedelmességre vágyik.

 

Elfeledi, hogy ki volt egykor, milyen volt az élete,

nem érez sajnálatot, nincs benne együttérzés,

s nem fogja fel, hogy ez nem az ő érdeke.

 

Szenvtelen arccal nézi mások fájdalmát és kínjait,

önmagát megtagadva, bambán bámul a világra,

s felégeti maga mögött a reménynek hídjait.

 

Lelketlen szeretet égeti a szemeket és vakká teszi,

elpusztítja a szerelmeket, az igaz barátságokat,

s aki hisz benne, az mindezt észre sem veszi.

Mindenki fél valamitől

Mindenki fél valamitől, még ha le is tagadja,

a csalódástól, a viszonzatlan szerelemtől,

és a kudarctól, ami magával ragadja.

 

A becstelenségtől, a hitványságtól és a bútól,

a kirekesztettségtől, a kizsákmányolástól,

s attól, hogy letér egyszer az igaz útról.

 

A fájdalomtól, amely folyton gyötri a lelkét,

a betegségektől és a hazugságok sorától,

tudva, így elősegíti a sötétség tervét.

 

A veszteségektől, amik kivéreztetik a jelent,

a soha meg nem bocsátható tévedésektől,

melyek többsége utolsó esélyt jelent.

 

A számkivetettségtől, az aljas korlátozástól,

a kötelező mérgektől, a fenyegetettségtől,

és a durva, erőszakos kíváncsiságtól.

 

Mindenki fél valamitől, mi fogságban tartja,

és egész életútját behálózhatja a rettegés,

amíg a fejét örök álomra nem hajtja.

Tükörszilánkok

Tükörszilánkok darabjai hevernek szerteszét,

akár a szétforgácsolt és összetört lelkek,

jól példázva eme világnak helyzetét.

 

A helyzet siralmas, önmagának csak árnyéka,

rengeteg kifacsart szív és eltiport elme,

ez csak a gonosznak lehet a szándéka.

 

Hihetetlen, de biz az ösztönök sem segítenek,

az emberek halálos tévutakon járnak,

s ugyanakkor önhitten feszítenek.

 

Tükörszilánkok csillognak, s a fájdalom arat,

utolér mindenkit, előle nincs menekvés,

végül a remény is darabjaira szakad.

Akkor már késő

Akkor már késő, amikor kés van a hátunkban,

mikor elvették tőlünk a levegő maradékát,

s amikor az ellenség lakik a házunkban.

 

Ott lakik, mert ármánnyal kitett minket onnan,

becsapott, hazudott és elvette az életünket,

így a remény tüze többé fel nem lobban.

 

Agóniában él a nép, nem akarja az igazat látni,

hiszen az égetne és sértené a büszkeségét,

a valóság pedig borzalmasan tud fájni.

 

Akkor már késő, amikor semmink nem marad,

mikor teljesen védtelenné válunk a sötétben,

s a kezünkhöz az ostobaság bűne tapad.

Mikor elveszítünk valakit

Mikor elveszítünk valakit, az nagyon tud fájni,

ésszel fel sem fogható és iszonyatos érzés,

s mindezt megtapasztalhatja bárki.

 

Sőt, meg is fogja, bármennyire nem is óhajtja,

hiábavalóan nem akarja elhinni, megérteni,

s hiába is tagadja, az álmait sóhajtva.

 

Olyannyira szomorú, s olyannyira szenvesztő,

elképzelhetetlenül tragikus, fel nem fogható,

és mindent felülmúlóan rettentő.

 

Mikor elveszítünk valakit, magunknak is vége,

a lelkünk soha nem heverheti ki a bánatot,

s mindig szenvedni fog, a haláltól félve.