Saját alkotásaim
Az élet nagy része fájdalom és oly kevés a jó,
számtalan szenvedés kísér minket végig,
sokszor jólesne néhány megértő szó.
Az élet nagy része fájdalom, s a sors kemény,
nem hatja meg senki vágya, könyörgése,
ami leginkább hiányzik, az a remény.
Aki nem üt vissza, ne csodálkozzon, ha megverik,
ha lenézik, kigúnyolják, megvetően kinevetik,
és legvégül mindent, ami az övé, elveszik.
Aki nem üt vissza, csak gyáván, s reszketve lapul,
a szemeit lesütve retteg attól, hogy mi vár rá,
azt önmaga félelme ejtette és tartja rabul.
Aki nem üt vissza és még a gyermekeit sem védi,
sőt, tétlenül nézi, ahogyan az állatait is leölik,
annak ezen a világon igen fájdalmas élni.
Aki nem üt vissza, mindenféle riogatásnak bedől,
s engedély nélkül még reménykedni sem mer,
az egy megkeseredett lelkű ember belül.
Az idő mindenkin kifog, legyen nő, vagy férfi,
hegekkel és ráncokkal díszíti fel az arcot,
akkor is, ha ezt soha, senki nem kéri.
Megőszíti a hajakat, netán el is köszön tőlük,
fokozatosan megritkítja, s gyengévé teszi,
többé nem lesz dús és fényes belőlük.
Az idő mindenkin kifog, az ember tehetetlen,
és bár a lelke a végsőkig fiatal maradhat,
sajnos a teste számára ez lehetetlen.
A vereség érzése szörnyen tud fájni a léleknek,
nagyon meg tudja tiporni és meg is töri,
sajnos ez is része ennek az életnek.
A vereség érzése szörnyen tud fájni, szörnyen,
letaszít a mélybe és elszomorítja a szívet,
s ebből nem lehet kijönni könnyen.
A lelkek kútja tele van fájdalommal és bánattal,
szíveket marcangoló érzelmek sokaságával,
meg soha be nem teljesülő vágyakkal.
Régóta dédelgetett álmokkal, égető sóhajokkal,
elszalasztott esélyekkel, titkolt szerelmekkel,
elvesztegetett évekkel és hónapokkal.
A lelkek kútja tele van olyan sokféle szeméttel,
annyi meg nem értéssel, sírással, rívással,
és figyelmen kívül hagyott reménnyel.
Az igazságtalanságokat elviselni hihetetlenül nagy teher,
és borzalmas a tisztességes lelkek számára megélni,
hogy a reményeik sokasága, mind a padló hever.
Az igazságtalanságokat elviselni nagyon kínzó fájdalom,
megégeti a tudatot, erősen megdobogtatja a szíveket,
és végül egy szem sem maradhat majd szárazon.
Sokan a saját szemüknek sem hisznek, hiába néznek,
s hiába látják a valóságot újra, újból és újfent,
továbbra is kételkednek és tovább félnek.
A szívükhöz, a lelkükhöz, közelebb áll a mesék világa,
sokkal egyszerűbb szemeiket lehunyva álmodni,
és óhajaikat, fájdalmaikat kiáltani a világba.
Egyszerűbb nem elfogadni az igazságot és a tényeket,
sőt, megnyugtatóbb is, hisz nem jár bűntudattal,
ezen okból célszerű nem hallani a lényeget.
Sokan a saját szemüknek sem hisznek, nem is fognak,
mivel könnyebb letagadni a Napot is a kék égről,
mint elejét venni a hamisságnak, rossznak.
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Igen fájdalmas megélni, hogy lassan elkopunk,
semmink nem működik úgy, mint régen,
és sok mindent másként gondolunk.
Fájnak az ízületeink, s mindenféle gond gyötör,
sokszor a levegővétel sem megy könnyen,
s a lelkünk immár önmagával pöröl.
Az elménk sem csillog már, mint annak idején,
a feledékenység egyre többször köszön be,
s pihenőre vágyunk, a béke szigetén.
Igen fájdalmas megélni, hogy eljutottunk idáig,
s az egykori fényünk lassan elhalványul,
miközben felerősödnek a hibáink.
Néma gyász a szívben és soha el nem múló bánat,
a szeretteink elvesztése, főleg az édesanyánké,
olyan izzóan, s annyira szenvesztően fájhat.
Néma gyász a szívben, mely hang nélkül is kínoz,
és felfoghatatlan érzéseket, érzelmeket hoz elő,
bizony egyre közelebb visz minket a sírhoz.
