Saját alkotásaim
Mi szép van az öregedésben, az elkopásban,
az elménk leépülésében, s a ráncainkban,
meg a világosság utáni esthomályban?
Mi szép van ifjúkorunk árnyait látni csupán,
és vágyakozni az immáron elérhetetlenre,
epekedve az egykori fittségünk után?
Mi szép van ebben a keserűségben, a létben,
a félelemben, a bánatban és a rettegésben,
s a folyamatos harcban, a sötétségben?
Mi szép van önmagunkban és a lelkünkben,
a petyhüdté válásunkban, a kínjainkban,
s a sok száraz kóróban a kertünkben?
Amikor másról szól a rege, vidám a nóta,
másokról hazudozni egyfajta élmény,
és ez így van az idők kezdete óta.
Amikor másról szól az élet, az bizony fáj,
fáj, hogy más esetleg jobb, vagy szebb,
és erről bezzeg hallgat az a száj.
Amikor másról szól a valóság, az igazság,
és mindeközben a világ egy hamisság,
bizony nem igen lesz itt vigasság.
Az igazság fájó annak, akinek perzseli a lelkét,
akinek azáltal napvilágra kerülnek a bűnei,
felszínre hozva mindenféle sötét tervét.
Az igazság fájó annak, akiről lehullhat a lepel,
s akiről bebizonyosodhat miféle ember is,
miközben dőzsöl és a hatalomért teper.
Amikor több már a fájdalom, mint kellene,
s jóval több a szenvedés, mint az öröm,
megmutatkozik az ember jelleme.
Amikor több már a homály, több a feledés,
s az ember egykori fénye a sötétbe vész,
gyorsan elhalkul a kacaj, nevetés.
Amikor több már a hazugság, mint az igaz,
és sokkal több a gyűlölet a szeretetnél,
oly keveseknek adatik meg a vigasz.
Amikor több már a sérelem minden jónál,
és a lelket beborítja a sebeinek tömege,
egy simogatás többet érhet a szónál.
Amikor több már az utálat, mint az imádat,
és több a kegyetlenség is a békességnél,
ideje lenne végre beismerni a hibákat.
Nincs is olyan ember, akinek ne lenne gondja,
ki ne őrizne féltett titkokat a lelkébe zárva,
és aki nem önmaga hibáinak a foglya.
Nincs is olyan ember, aki ne szenvedne sokat,
akinek ne lennének problémái, fájdalmai,
és aki ne hinné, hogy ő maga áldozat.
Nincs is olyan ember, ki ne vágyakozna a jóra,
ne vágyna szeretetre, ölelésre, boldogságra,
és alkalomadtán néhány kedves szóra.
Ötszáz éve e napon vérbe fúlt a nemzet,
a széthúzás bizony ilyen véget nemzett.
Mohács mezején maradt az ország java,
és igen fájó, égető sebet szerzett a haza.
Ötszáz éve e napon, 1526. 08. hó 29-én,
magyar hon népétől elbúcsúzott a fény.
Az akkori vereség homálya máig kitart,
és nem hagyja csitulni a lélekölő vihart.
Miféle isten az, aki a népét cserben hagyja,
aki tétlenül nézi a népének szenvedését,
és aki az egész életet jól arcul csapja?
Aki hagyja, hogy a gonosz uralja le az időt,
és borítsa sötétségbe ezt az egész világot,
befeketítve az elkövetkezendő jövőt?
Aki elnézi, hogy nincs szükség a szegényre,
sem a józanságra, sem a becsületességre,
s aki esélyt sem fog adni a reményre?
Aki elárulja mindazt, ami egykor szép volt,
és aki által valaha csodás volt eme világ,
mikor még a jóról, tisztességről szólt?
Miféle isten az, aki a sötét végzetet imádja,
és aki még önmagát is gyengének tartja,
miközben a létet is a pokolba kívánja?
Keserű könnyek áztatják a kiszáradt földet,
igen szomorú emberek könnyei ezek,
akik siratják az egykori zöldet.
A növény és állatvilágot, az élettel teli tájat,
a csicsergő madarakat, a fürge őzeket,
a sűrű bokrokat, dús lombú fákat.
Keserű könnyek válnak semmivé a porban,
és tűnnek el ott viharos gyorsasággal,
ahogy minden jó is eltűnik sorban.
A markában tartja az egész világot a gonosz,
és minden lény lüktető szívét szorítja,
miközben ő maga oszt, szoroz.
Kedve szerint alakítja a végzetet, a dolgokat,
és jókat kacag a sok szenvedés láttán,
kinevetve az emberi sorsokat.
Tetszése szerint mérgezi a lelkeket, a tudást,
véres pénzzel okoz örömöt, fájdalmat,
és áruláshoz köti az előrejutást.
A markában tartja a létet is a sötétség ereje,
befolyásol, megvesz és megveszteget,
ám nem mindenkire hat a deleje.
Egy jellemtelen emberből nem lesz jellemes,
hiába hiszi magáról, hogy csodás, szellemes.
Az alma is szép kívülről, pedig a kukac rágja,
s a hörcsög is bájos, míg nem habzik a szája.
Egy jellemtelen embertől jót várni nem kell,
hisz a szíve is gonosz, s a lelke békét nem lel.
Számára az öröm a mások fájdalma, bánata,
és ha megtehetné, mindenkinek csak ártana.
