Saját alkotásaim
Az igazság fájó annak, akinek perzseli a lelkét,
akinek azáltal napvilágra kerülnek a bűnei,
felszínre hozva mindenféle sötét tervét.
Az igazság fájó annak, akiről lehullhat a lepel,
s akiről bebizonyosodhat miféle ember is,
miközben dőzsöl és a hatalomért teper.
Amikor több már a fájdalom, mint kellene,
s jóval több a szenvedés, mint az öröm,
megmutatkozik az ember jelleme.
Amikor több már a homály, több a feledés,
s az ember egykori fénye a sötétbe vész,
gyorsan elhalkul a kacaj, nevetés.
Amikor több már a hazugság, mint az igaz,
és sokkal több a gyűlölet a szeretetnél,
oly keveseknek adatik meg a vigasz.
Amikor több már a sérelem minden jónál,
és a lelket beborítja a sebeinek tömege,
egy simogatás többet érhet a szónál.
Amikor több már az utálat, mint az imádat,
és több a kegyetlenség is a békességnél,
ideje lenne végre beismerni a hibákat.
Nincs is olyan ember, akinek ne lenne gondja,
ki ne őrizne féltett titkokat a lelkébe zárva,
és aki nem önmaga hibáinak a foglya.
Nincs is olyan ember, aki ne szenvedne sokat,
akinek ne lennének problémái, fájdalmai,
és aki ne hinné, hogy ő maga áldozat.
Nincs is olyan ember, ki ne vágyakozna a jóra,
ne vágyna szeretetre, ölelésre, boldogságra,
és alkalomadtán néhány kedves szóra.
Ötszáz éve e napon vérbe fúlt a nemzet,
a széthúzás bizony ilyen véget nemzett.
Mohács mezején maradt az ország java,
és igen fájó, égető sebet szerzett a haza.
Ötszáz éve e napon, 1526. 08. hó 29-én,
magyar hon népétől elbúcsúzott a fény.
Az akkori vereség homálya máig kitart,
és nem hagyja csitulni a lélekölő vihart.
Miféle isten az, aki a népét cserben hagyja,
aki tétlenül nézi a népének szenvedését,
és aki az egész életet jól arcul csapja?
Aki hagyja, hogy a gonosz uralja le az időt,
és borítsa sötétségbe ezt az egész világot,
befeketítve az elkövetkezendő jövőt?
Aki elnézi, hogy nincs szükség a szegényre,
sem a józanságra, sem a becsületességre,
s aki esélyt sem fog adni a reményre?
Aki elárulja mindazt, ami egykor szép volt,
és aki által valaha csodás volt eme világ,
mikor még a jóról, tisztességről szólt?
Miféle isten az, aki a sötét végzetet imádja,
és aki még önmagát is gyengének tartja,
miközben a létet is a pokolba kívánja?
Keserű könnyek áztatják a kiszáradt földet,
igen szomorú emberek könnyei ezek,
akik siratják az egykori zöldet.
A növény és állatvilágot, az élettel teli tájat,
a csicsergő madarakat, a fürge őzeket,
a sűrű bokrokat, dús lombú fákat.
Keserű könnyek válnak semmivé a porban,
és tűnnek el ott viharos gyorsasággal,
ahogy minden jó is eltűnik sorban.
A markában tartja az egész világot a gonosz,
és minden lény lüktető szívét szorítja,
miközben ő maga oszt, szoroz.
Kedve szerint alakítja a végzetet, a dolgokat,
és jókat kacag a sok szenvedés láttán,
kinevetve az emberi sorsokat.
Tetszése szerint mérgezi a lelkeket, a tudást,
véres pénzzel okoz örömöt, fájdalmat,
és áruláshoz köti az előrejutást.
A markában tartja a létet is a sötétség ereje,
befolyásol, megvesz és megveszteget,
ám nem mindenkire hat a deleje.
Egy jellemtelen emberből nem lesz jellemes,
hiába hiszi magáról, hogy csodás, szellemes.
Az alma is szép kívülről, pedig a kukac rágja,
s a hörcsög is bájos, míg nem habzik a szája.
Egy jellemtelen embertől jót várni nem kell,
hisz a szíve is gonosz, s a lelke békét nem lel.
Számára az öröm a mások fájdalma, bánata,
és ha megtehetné, mindenkinek csak ártana.
A halál végül mindenkit utolér, s a keblére ölel,
hiábavaló a reménykedés, hogy messze van,
ez tévedés, mindig mellettünk volt, közel.
Mindenkihez bekopogtat majd egy szép napon,
nem hiteget, nem ígérget, csupán karon fog,
s közli, ne féljünk, szeret minket nagyon.
Elmondja, neki nem számít, ki kinek is a borja,
lehet gazdag, szegény, gőgös, vagy jó ember,
mindőjüknek hozzá fog vezetni a sorsa.
Az ő birodalmában béke van, nyugalom, csend,
nincs fájdalom és nincsenek gondok, bajok,
ami van, az maga a tökéletesség, a rend.
A halál végül mindenkit utolér, legyen az bárki,
megcirógat, homlokon csókol és kezet nyújt,
s általa könnyebb a végtelen felé szállni.
A régi szép napok letűntek, az idejük lejárt,
s minden ami jó volt, immár örökre bezárt.
Vérvörös alkony búcsúztatta ama reményt,
s meglehet, többé senki nem látja szegényt.
A régi szép napok letűntek, itt a sírás ideje,
mindez a butaság és a hiszékenység sikere.
Mialatt a sötétség boldogan mulat, s nevet,
a fény azon töpreng, ezek után mit is tehet.
