A széken állva mereng életén egy férfi,
hogy ez a világ valaha is jobb lesz,
azt igencsak erősen kétli.
Gondolatai visszarepítik a szép múltba,
mikor gyerekként szaladt a mezőn,
majd belenézet egy kútba.
A kút csillogó vizében úszott egy béka,
igaz, nem is volt ott keresnivalója,
de mégis előfordult néha.
Hasonló történetek képei villantak elő,
szomorkásan elmosolyodott tőlük,
s érezte, elhagyja az erő.
Az arcáról igen hamar eltűnt a mosoly,
fájdalmasan felsóhajtott többször,
érezte e Földön csak fogoly.
Imádta a családját, a rokonait, barátait,
bármit megtett volna mindőjükért,
de sajnos ismerte a határait.
Manapság félelemben telnek a napjai,
minden perce rettegés és pánik,
így akarják a világ nagyjai.
A munkahelye veszélyben már megint,
pénze, tartalékai erősen fogyóban,
akárhová néz, bárhová tekint.
Kilátástalanság, ismét a járvány réme,
hazugságok sora, s cselszövések,
büntetések várnak a népre.
Egész nap maszkban fuldokolva lenni,
visszaszívni az elhasznált levegőt,
de nem tud ellene tenni.
Így semmit nem ér az élet, ez nem kell,
nem akar idomított állatként élni,
s nyugodalmat nem lel.
A széken állva, elmélkedve idáig jutott,
s míg könnyei cirógatták az arcát,
a lába alól a szék kibukott.
Kedves Gyula! Bele is borzongtam a vers végén.
Kedves Erika!
Nagyon megtisztelő a töretlen figyelem. Köszönöm szépen.
Örülök, hogy tetszenek a verseim.