Aki kiteszi a szívét-lelkét, hogy segítsen,
s felajánlja az utolsó falatot is másnak,
nem érdemli meg, hogy veszítsen.
Aki kiteszi a szívét-lelkét viszonzatlanul,
és nem vár el érte semmit, semmikor,
az szinte egy szent, kimondatlanul.

Saját alkotásaim
Aki kiteszi a szívét-lelkét, hogy segítsen,
s felajánlja az utolsó falatot is másnak,
nem érdemli meg, hogy veszítsen.
Aki kiteszi a szívét-lelkét viszonzatlanul,
és nem vár el érte semmit, semmikor,
az szinte egy szent, kimondatlanul.

Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,
hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,
ám a jövő, az rajtunk is múlhat.
Nem feledhetjük el, miket is tettünk,
azt sem, kik is vagyunk valójában,
és az idők során mivé is lettünk.
Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,
ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,
s közülük már kiket temettünk.
Nem feledhetjük el a szívünk titkait,
az érzéseinket és a vágyaink sorát,
s hogy hallgattuk mások szitkait.
Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,
mennyi sebet őriz még a lelkünk,
és leginkább kikkel is vitáztunk.
Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,
és talán nem is létezett sohasem,
ám az emlékezet, az nagy kincs.

Egy jószívű ember segít, ha van rá módja,
segít az elesetteken, bajba jutottakon,
és a másikat soha le nem szólja.
Egy jószívű ember cselekszik, nem beszél,
a tetteivel bizonyít, de nem dicsekszik,
és mindig, de mindig csak remél.

Az igazi barátság kitart az utolsó percig,
kitart akkor is, ha már itt az alkony,
és az ereje a tiszta szívben rejlik.
Igen szorossá válik, ahogy múlik az idő,
minden perc és az összes tett érleli,
összeforr a múlt, a jelen, s a jövő.
Az igazi barátság kitart, míg csak élnek,
jóban és rosszban, örömben, bajban,
amíg átadják magukat a fénynek.

Mi marad meg majd rólunk, miután távozunk,
jóként, vagy rosszként emlékeznek-e reánk,
s addig még mi mindenről álmodunk?
Mi marad meg majd rólunk a végtelen időben,
a szavaink, a tetteink, hogy kik is voltunk,
s lesz-e nyomunk, a csillagos jövőben?

A végzet lovasa mindig úton van, nem áll meg soha,
nappalokon és éjjeleken át is lovagol kitartóan,
s ha úgy adódik, minden reményt elvisz tova.
A végzet lovasa mindig úton van, mindenkihez elér,
nem lehet elbújni előle, s a küzdelem hiábavaló,
igen fájó, de minden tette önmagáért beszél.

A népszerűségre sokan vágynak, hiszen az az álmuk,
bármit meg is tesznek, hogy a céljukat elérjék,
és minél többen csodálattal nézzenek rájuk.
Sajátjukként adják elő mások ötleteit, szavait, írását,
és sok olyan dolgot, amelyhez semmiféle közük,
ám ezeket önnön remekműveként kínálják.
A népszerűségre sokan vágynak, de tehetség nélkül,
ám aki más tollaival ékeskedik, az el fog bukni,
és meg is szégyenül mindenki előtt legvégül.

Senki ne várja el mástól azt, amit maga meg nem tenne,
amit soha nem érezne önmagához közel állónak,
és ami miatt nagyon közel lenne a veszte.
Senki ne várja el mástól azt, hogy adja fel önmaga énjét,
a saját vágyait, álmait, elképzeléseit és a terveit,
s homályosítsa el az igazi, ragyogó lényét.

Könnyű két kézzel szórni a mások pénzét, de mennyire,
ilyen módon teszik tönkre a normális életet, létet,
s a kegyetlenségért sem mennek messzire.
Mindazon javakat, amelyeket megkeresnek az emberek,
nem gyógyításra, tanításra, vagy közjóra fordítják,
persze adókból, háborúkból van rengeteg.
Eltiporják a szabadságot, béklyóban tartják az értelmet,
eltitkolják mindazt, amiről a népnek tudnia kellene,
és lesöpörnek minden igazságot, sérelmet.
Szándékosan káoszba ölik a világot, hogy uralni tudják,
és nem nyugszanak addig, amíg a célt el nem érik,
s míg a koporsófedelet, a világra nem csukják.
Könnyű két kézzel szórni a mások pénzét a sok rosszra,
és lerombolni az eddig megszokott életszínvonalat,
rabláncot téve a lelkekre, örök élethosszra.

Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, kiút nincsen,
s élje bárki is, bárhogyan az életét, legyen bármily jó,
ezt nem tudja elkerülni, semmiféle kincsen.
Megfogantatásunkkor egyből halálra ítéltetünk, s ez szomorú,
tetteink, gondolataink, idővel mind semmivé válnak,
és meglehet, a sírjainkon sem lesz koszorú.
