Saját alkotásaim
Nehéz korlátok között felhőtlenül élni,
és a sok nehézségre mosolyogva nézni.
Nehéz meglátni a fényt, ha nincs jelen,
a koromsötétben gyümölcs nem terem.
Nehéz szeretni a gyűlölködések idején,
s nehéz túllépni a lelkek rideg hidegén.
Nehéz segíteni, ha a másik nem akarja,
s örülni, ha a Napot viharfelhő takarja.
Nehéz korlátok között tenni amit kell,
igazi békére csakis egy igaz ember lel.
Nehéz elfogadni, hogy rabok vagyunk,
és semmivé fog válni minden szavunk.
Már semmi nem lesz ugyanolyan többé, soha,
sem a szavak, sem a tettek, sem pedig más,
sokaknak a reményét fújta el a szél tova.
Már semmi nem lesz ugyanolyan, s ez biz fáj,
a szeretet is más ruhát ölt, jóval sötétebbet,
és megváltozik az egykoron gyönyörű táj.
Hatalmas sírgödör látszik fentről, a magasból,
a mérete országnyi, túlontúl mély és sötét,
a sírások nem értettek az igaz szavakból.
E sírba fekszik hamarosan a jelen és a remény,
mindenkinek a jövője, a szeretet, emberség,
a jóság, az értelem, s valamennyi szegény.
Melléjük kerülnek a vágyak és a csodás álmok,
a szép elképzelések, a kellemes képzelgések,
a ragyogó fények, meg az ifjonti lángok.
Hatalmas sírgödör, mely könnyekkel lesz tele,
fájdalommal, rettegéssel, meg nem értéssel,
s amelybe egy egész nemzet fekszik bele.
Aki kiteszi a szívét-lelkét, hogy segítsen,
s felajánlja az utolsó falatot is másnak,
nem érdemli meg, hogy veszítsen.
Aki kiteszi a szívét-lelkét viszonzatlanul,
és nem vár el érte semmit, semmikor,
az szinte egy szent, kimondatlanul.
Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,
hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,
ám a jövő, az rajtunk is múlhat.
Nem feledhetjük el, miket is tettünk,
azt sem, kik is vagyunk valójában,
és az idők során mivé is lettünk.
Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,
ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,
s közülük már kiket temettünk.
Nem feledhetjük el a szívünk titkait,
az érzéseinket és a vágyaink sorát,
s hogy hallgattuk mások szitkait.
Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,
mennyi sebet őriz még a lelkünk,
és leginkább kikkel is vitáztunk.
Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,
és talán nem is létezett sohasem,
ám az emlékezet, az nagy kincs.
Egy jószívű ember segít, ha van rá módja,
segít az elesetteken, bajba jutottakon,
és a másikat soha le nem szólja.
Egy jószívű ember cselekszik, nem beszél,
a tetteivel bizonyít, de nem dicsekszik,
és mindig, de mindig csak remél.
Az igazi barátság kitart az utolsó percig,
kitart akkor is, ha már itt az alkony,
és az ereje a tiszta szívben rejlik.
Igen szorossá válik, ahogy múlik az idő,
minden perc és az összes tett érleli,
összeforr a múlt, a jelen, s a jövő.
Az igazi barátság kitart, míg csak élnek,
jóban és rosszban, örömben, bajban,
amíg átadják magukat a fénynek.
Mi marad meg majd rólunk, miután távozunk,
jóként, vagy rosszként emlékeznek-e reánk,
s addig még mi mindenről álmodunk?
Mi marad meg majd rólunk a végtelen időben,
a szavaink, a tetteink, hogy kik is voltunk,
s lesz-e nyomunk, a csillagos jövőben?
A végzet lovasa mindig úton van, nem áll meg soha,
nappalokon és éjjeleken át is lovagol kitartóan,
s ha úgy adódik, minden reményt elvisz tova.
A végzet lovasa mindig úton van, mindenkihez elér,
nem lehet elbújni előle, s a küzdelem hiábavaló,
igen fájó, de minden tette önmagáért beszél.
A népszerűségre sokan vágynak, hiszen az az álmuk,
bármit meg is tesznek, hogy a céljukat elérjék,
és minél többen csodálattal nézzenek rájuk.
Sajátjukként adják elő mások ötleteit, szavait, írását,
és sok olyan dolgot, amelyhez semmiféle közük,
ám ezeket önnön remekműveként kínálják.
A népszerűségre sokan vágynak, de tehetség nélkül,
ám aki más tollaival ékeskedik, az el fog bukni,
és meg is szégyenül mindenki előtt legvégül.
