Saját alkotásaim
Az értelem rövid, a gonosz azonban hosszú,
a lelki megnyugvást sokszor segíti a bosszú.
Segít túllépni a fájdalmon, s az igaztalanon,
ám mégsem képes túllépni a vigasztalanon.
Az értelem rövid, mint egy nyúlnak a farka,
az igazság elbutult és nem az a kegyes fajta.
Aki mindezeket nem látja, annak már vége,
s hiába is üvöltözik, nem juthat el a fénybe.
Amikor sötét viharfelhők takarják el a Napot,
és az eddigi nyugodt tájat a jég ostromolja,
a természet fájdalmasan kiált egy nagyot.
Amikor sötét viharfelhők tombolnak az égen,
eltakarva a Holdat, s a csillagokat az éjben,
semmi nem tündököl immár a fényben.
Sokan nem bírják el az igazságnak a terhét,
azt a súlyt, amit a valóság helyez reájuk,
s inkább követik a hamisság tervét.
Azt a tervet, amely megbéklyóz, tönkretesz,
és engedelmes szolgát csinál a híveiből,
s amely minden követőjét megsebez.
Sokan nem bírják el a ragyogást a sötétben,
ahogy magát a létet sem a végtelenben,
és a reményt sem a butaság ködében.
Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.
Késői a bánat, ha már csörögnek a láncok,
és a remény nem tartja magasba a lángot.
Késői a bánat, ha a lelkek cipelik a jármot,
miközben az ördög nevetve ropja a táncot.
Amikor a sötét homály uralja a ragyogó fényt,
és igyekszik eltörölni annak az emlékét is,
rabigába hajtja az összes emberi lényt.
Amikor a sötét homály uralja az üres elméket,
s bennük vigad, ott találja meg az örömét,
széttépi az értelem által szőtt kelméket.
A távolban jár már a remény, szomorúan baktat,
eközben mereng a régi szép időkön, a múlton,
és mindazon, amit tőle az emberek kaptak.
A távolban jár már a remény, s vele tart az esély,
mindig barátok voltak és a sorsuk is hasonló,
számukra ez a világ csupa sötétség, veszély.
Hajdanában-danában volt egy békés ország,
amelyet mára megmérgezett a sötét kórság.
Az egykori dicsősége messze, a távolban jár,
ez a lakói számára tragédia, s rettentően fáj.
Hajdanában-danában létezett egy jobb élet,
s egy szebb világ, aminek a gőg vetett véget.
Amíg az emberiség saját hibáiból nem okul,
addig elvonul a fény és mindennap beborul.
Amikor a sátán ivadéka előtör a sötét mélyből,
felfog égetni mindent és elpusztítja a létet,
csupán gőgből, pökhendiségből, kéjből.
Oly mértékben el van telve önnön nagyságától,
hogy a világot csak a játszóterének tekinti,
ám mégsem tud elszakadni a gazdájától.
Hiába rendez hatalmas ünnepséget pompával,
attól még nem lesz különb, ugyanaz marad,
és soha nem tud elszámolni a jussával.
A jussa, a sötétség uralma a hiszékenyek fölött,
a valótlanság elhitetése, a nyomor fokozása,
a szenvedés és a kín áll mindezek mögött.
Amikor a sátán ivadéka elhiszi, hogy ő az isten,
és ő az, aki mindenekfelett áll, mindenben,
akkor ennek a világnak visszaút nincsen.
Amikor nem a józan ész vezérel, hanem a harag,
és az izzó gyűlölet tombolva lelkeket rombol,
nem csoda, ha a jóból semmi nem marad.
Amikor nem a józan ész az, amely az úton kísér,
és nem a fény ragyog, hanem a sötétség ígér,
akkor bizony a sors ökle senkit nem kímél.
