Emberek vagyunk

Emberek vagyunk, nem kódok és nem tárgyak,

ez így volt, s így is lesz az idők végezetéig,

bármit is akarjanak tőlünk a sötét árnyak.

 

Hiába erőlködnek, hogy biza senkivé tegyenek,

és hiába pusztítják el az eddigi világunkat,

arra várhatnak, hogy istenek legyenek.

 

Kiirthatnak minden élőt és elvehetik a javakat,

akkor sem lesz az övéké a Föld, s a galaxis,

s úgysem fojtják vérbe az igaz szavakat.

 

Emberek vagyunk, gondolkodó és érző lények,

s legyen bármilyen erős a gonoszok ereje,

úgyis kitörnek rabságukból a fények.

A mély sötét mélyén

A mély sötét mélyén néhány apró fény lobban,

s parányi gyémántként csillognak szerte,

az erejük növekszik, egyre jobban.

 

Erősen fúj a szél, s szétviszi kicsiny lángjaikat,

azok pedig nem alszanak el egy percre sem,

sőt, a szél életre kelti alvó társaikat.

 

Egyre több helyen gyúlnak új és újabb lángok,

s bár a vihar igyekszik eloltani az összeset,

nem tudja lelassítani a fénylő táncot.

 

A mély sötét mélyén főnixként éled újjá a tűz,

és vele együtt visszatér a bujdokló remény,

párosuk minden sötétséget a pokolba űz.

Hihetetlen a feszültség

Hihetetlen a feszültség az emberek között,

óriási a belül lakozó rémítő aggodalom,

s a kegyetlen jövőkép áll emögött.

 

Lassacskán már nem beszélnek egymással,

s elhidegülnek az eddigi jó kapcsolatok,

le kellene számolniuk egy, s mással.

 

Nem kellene hallgatniuk a hazug szavakra,

az ámításra, becsapásra, mételyezésre,

s gondolniuk kéne a saját javukra.

 

A szeretet lenne erre a legjobb gyógymód,

a színtiszta őszinteség, a becsületesség,

s nem megtagadni a valósat szólót.

 

Hihetetlen a feszültség eme sötét világban,

s mégis meg kell próbálni legyőzni ezt,

hiszen a gonosz terve sem hibátlan.

Hidegre fordult az idő

Hidegre fordult az idő, zord szelek fújnak,

egyre közeledik a hosszan tartó sötétség,

s a szerető szívek egymáshoz bújnak.

 

Melengetik egymás lelkét, reményt adnak,

kitartásra ösztönzik még önmagukat is,

s cserébe megértést, örömöt kapnak.

 

Hidegre fordult az idő, s keményebbé vált,

elillantak a forró percek, s vele a vágyak,

mi jó és szép volt, most messzire szállt.

Milliárdnyi szív

Milliárdnyi szív és ugyanannyi lélek retteg,

ki van szolgáltatva a sötétség erőinek,

amely nem marad soha veszteg.

 

Ellenkezőleg, a világra teljes erőből támad,

bevet mindent a gonosz céljai eléréséért,

és az emberiség megismeri az árnyat.

 

Az árnyat, mely eltakarja a Napot az égről,

és aki félelmében a mocsárba süllyed,

az nem bukkan fel többé a mélyből.

 

Semmi nem lesz ugyanolyan, mint valaha,

kialszik a remény egykor ragyogó fénye,

s mindenkit elvisz a csinált nyavalya.

 

Milliárdnyi szív vágyja a békét, az igazat,

ezen iszonyú időszakot azok élhetik túl,

akik bátrak, becsületesek, s igazak.

Miféle ember

Miféle ember az, aki pénzért ütlegeli a népét,

aki parancsra és szórványos juttatásokért,

igyekszik támogatni a világnak végét?

 

Aki bármit megtenne a csekély béremelésért,

s feláldozza a valaha volt lelkiismeretét,

a morzsákból kapott részesedésért?

 

Aki szégyent hoz egyenruhájára, s önmagára,

mivel gondolkodás nélkül üt, ver, gyilkol,

és soha nem néz vissza önmagába?

 

Aki elhiszi, hogy kivételezett és hogy számít,

akit a látszólagos hatalom vonz nagyon,

s akit a gazdagok szolgálata csábít?

 

Miféle ember az, ki a mások családját bántja,

akit nem érdekel az igazság, s a valóság,

és a sötét erők terveit valóra váltja?

Az élet óceánját

Az élet óceánját lassan elönti a sok szenny,

mindenféle mocsok szivárog be a vizébe,

s fertőzött már fenn is, nem csak lenn.

 

Egykor az idők kezdetén kristálytiszta volt,

nappal a Nap mosolya játszott a vizével,

s éjszaka csillogott felszínén a Hold.

 

Újabban a hullámai nehezen fodrozódnak,

egyre telítődnek a beleömlő szeméttel,

s körötte sötét viharok forgolódnak.

 

Az élet óceánját megmenteni nem könnyű,

hiszen kihal belőle minden normális élet,

s ami marad, az kegyetlenül szörnyű.

Az erősödő sötétben

Az erősödő sötétben valahol fény csillan,

igaz, még alig látható és túlontúl kicsi,

a szél is támadja, el mégsem illan.

 

Szépen erősödik a lángja, s reményt kelt,

akinek szerencséje van, az rá is lelhet,

s érezni fogja, talált egy biztató jelt.

 

Az erősödő sötétben gyilkos vihar készül,

a fény azonban növekszik, s dacol vele,

míg el nem űzi a sötétséget végül.

Nagyon nehéz

Nagyon nehéz reményre lelni egy hazug világban,

ahol az embereket kisemmizik a javaikból,

és ahol minden bővelkedik a hibákban.

 

Egy hosszú út vége közeleg, melynek a neve, élet,

eme úton sikeresen elbutították a népet,

s most emiatt szenved annyi lélek.

 

Elérték, hogy felnőtt, s gyerek engedelmes legyen,

soha ne gondolkozzon, ne elmélkedjen,

és önmagáért semmit ne tegyen.

 

Megvalósították az állandó félelmet és a rettegést,

egymás ellen fordítottak családokat, barátokat,

s eltiporták az összes jó felvetést.

 

Nagyon nehéz küzdeni egy ilyen sötét homályban,

mivel a megosztottság óriási, nincs bizalom,

s nincs bátorság, a végzet honában.

Az elnyomás szele

Az elnyomás szele egyre erősödik, s vihar készül,

kegyetlen forróság pusztítja az élővilágot,

amely lassan megadja magát végül.

 

Megadja, pedig harcolnia kellene önnön magáért,

az emberekért, állatokért és a növényekért,

s küzdeni kellene mindezek javáért.

 

Az elnyomás szele gyilkos, gonosz, igen sötét erő,

amely nem ismer kíméletet, s nem kegyelmez,

ám mégsem biztos, hogy ő lesz a nyerő.