Saját alkotásaim
A világ tengere fölött hatalmas vihar tombol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Veszélyben van minden hajó, s az összes élet,
ennek a viharnak talán semmi nem vet véget.
A világ tengere fölött őrjöng a pusztítás ereje,
kegyelmet nem ismer, de nem is az a szerepe.
Aki élni akar, annak a végsőkig küzdenie kell,
ha nem teszi, a lelke békességet soha nem lel.
Mit ér az ember élete, ha nem lehet szabad,
ha árnyak uralják a léte minden percét,
s ha ebbe a fájó szíve beleszakad?
Ha nem teheti azt, amire az elejétől vágyik,
és nem is kaphatja meg, amiről álmodik,
felfogja-e, a sors vele csak játszik?
Mit ér az ember élete valódi szeretet nélkül,
és mások gondolataival a fáradt fejében,
megéri ebbe belepusztulnia végül?
Amikor a sátán ivadéka előtör a sötét mélyből,
felfog égetni mindent és elpusztítja a létet,
csupán gőgből, pökhendiségből, kéjből.
Oly mértékben el van telve önnön nagyságától,
hogy a világot csak a játszóterének tekinti,
ám mégsem tud elszakadni a gazdájától.
Hiába rendez hatalmas ünnepséget pompával,
attól még nem lesz különb, ugyanaz marad,
és soha nem tud elszámolni a jussával.
A jussa, a sötétség uralma a hiszékenyek fölött,
a valótlanság elhitetése, a nyomor fokozása,
a szenvedés és a kín áll mindezek mögött.
Amikor a sátán ivadéka elhiszi, hogy ő az isten,
és ő az, aki mindenekfelett áll, mindenben,
akkor ennek a világnak visszaút nincsen.
Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,
miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,
millióknak a szemébe szöknek könnyek.
Nem pihennek a történéseket irányító erők,
és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,
hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.
Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,
végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,
az emberiség már nem sok jónak néz elé.
Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,
a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,
s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.
Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,
és hiába húzza meg magát, hiába is remél,
a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.
Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,
és ha nem fogunk végre össze magunkért,
egy csettintésre megszűnhet az életünk.
Az idők kezdete óta dúl,
a végtelen háborúk sora,
a kizsákmányolás sajnos,
állandó, nem áll le soha.
A szabadságáért népünk,
rengeteg vérrel küzdött,
a történelem folyamán,
mégis másoktól függött.
1848–49. hős idők voltak,
s felcsillant egy új remény,
az elnyomó hatalom ellen,
lázadt a gazdag, s szegény.
Véres csaták folyamában,
kemény harcokat vívtak,
halálig küzdöttek sokszor,
végül mégis sokan sírtak.
Sírtak, mert elbuktak végül,
Kossuth álma vérbe fulladt,
hazánk a bosszútól vérzett,
a tűz ki mégsem szunnyadt.
A szabadság vágya most is ég,
a földünket idegenek akarják,
özönlik a sötét, bűzös mocsok,
ha ezt hagyjuk, el is ragadják.
Semmi nem örök és soha nem is volt,
minden másodperc egy új kihívás,
s a végtelen csak növeli a sort.
Mindenki változik, tetszik, vagy sem,
megkopik az elme, kifárad az erő,
és meggyengül a látás, a szem.
Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,
az egykori szépség a múltba vész,
s a tettek a feledésbe vezetnek.
Semmi nem örök, a szeretet is alszik,
megtette a dolgát és visszavonult,
a szava többé már nem hallik.
Az idő túlmutat rajtunk, bármit tegyünk,
nem szépít meg semmit, nem hazudik,
s nem foglalkozik vele, mi lesz velünk.
Nem áltat, nem ígér, s nem is kegyelmez,
nem szán meg, nem könnyezik értünk,
nem veregeti a vállunkat, fegyelmez.
Nem ölel át, s nem fogja meg a kezünket,
nem csókol arcon, nem játszik velünk,
azonban ő zárja le majd a szemünket.
Az idő túlmutat rajtunk, kicsik vagyunk,
erőtlenek, gyengék és túlontúl gyávák,
a végtelenben nem harsog a szavunk.
Csodálatos jövőkép függ a múzeumi falon,
rajta háború, pusztulás, temető látszik,
ez a kép valósághű és realista nagyon.
A kép előtt állók tekintete merev, komoly,
döbbenten bámulják az alkotást sokáig,
és egyikük arcán sem látszik mosoly.
A lelkükben, mélyen, megborzong valami,
szinte érzik a bőrükön azt, amit látnak,
és eszükbe jutnak elődeik intő szavai.
Csodálatos jövőkép függ az emberek előtt,
ez a kép lefesti a számukra a rémálmot,
és próbál hatni rájuk mindenekelőtt.
Hiba nélkül még nem létezett ember,
és ez így is marad, míg a világ világ,
sokan járnak bekötött szemmel.
Hiba nélkül még nem született senki,
ez a természet rendje és a fintora is,
ám a szépet, a jót, észre kell venni.
Mindenkinek más az útja és másfelé vezet,
van, akinek göröngyös, másnak sima,
a sors ellen az ember ritkán tehet.
Némelyik út túl hosszú, sok akadállyal teli,
aki olyanon halad, az sokszor kesereg,
s a boldogságát gyakran nem is leli.
Más utak túl rövidek, s hamar véget érnek,
az azokon haladók fiatalok maradnak,
nem sokat nevetnek, keveset félnek.
Mindenkinek más az útja, s másként viseli,
az élet nem azonos terheket osztogat,
ám az önmagáét mindenki cipeli.
