Saját alkotásaim
Semmi nem örök és soha nem is volt,
minden másodperc egy új kihívás,
s a végtelen csak növeli a sort.
Mindenki változik, tetszik, vagy sem,
megkopik az elme, kifárad az erő,
és meggyengül a látás, a szem.
Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,
az egykori szépség a múltba vész,
s a tettek a feledésbe vezetnek.
Semmi nem örök, a szeretet is alszik,
megtette a dolgát és visszavonult,
a szava többé már nem hallik.
Az idő túlmutat rajtunk, bármit tegyünk,
nem szépít meg semmit, nem hazudik,
s nem foglalkozik vele, mi lesz velünk.
Nem áltat, nem ígér, s nem is kegyelmez,
nem szán meg, nem könnyezik értünk,
nem veregeti a vállunkat, fegyelmez.
Nem ölel át, s nem fogja meg a kezünket,
nem csókol arcon, nem játszik velünk,
azonban ő zárja le majd a szemünket.
Az idő túlmutat rajtunk, kicsik vagyunk,
erőtlenek, gyengék és túlontúl gyávák,
a végtelenben nem harsog a szavunk.
Csodálatos jövőkép függ a múzeumi falon,
rajta háború, pusztulás, temető látszik,
ez a kép valósághű és realista nagyon.
A kép előtt állók tekintete merev, komoly,
döbbenten bámulják az alkotást sokáig,
és egyikük arcán sem látszik mosoly.
A lelkükben, mélyen, megborzong valami,
szinte érzik a bőrükön azt, amit látnak,
és eszükbe jutnak elődeik intő szavai.
Csodálatos jövőkép függ az emberek előtt,
ez a kép lefesti a számukra a rémálmot,
és próbál hatni rájuk mindenekelőtt.
Hiba nélkül még nem létezett ember,
és ez így is marad, míg a világ világ,
sokan járnak bekötött szemmel.
Hiba nélkül még nem született senki,
ez a természet rendje és a fintora is,
ám a szépet, a jót, észre kell venni.
Mindenkinek más az útja és másfelé vezet,
van, akinek göröngyös, másnak sima,
a sors ellen az ember ritkán tehet.
Némelyik út túl hosszú, sok akadállyal teli,
aki olyanon halad, az sokszor kesereg,
s a boldogságát gyakran nem is leli.
Más utak túl rövidek, s hamar véget érnek,
az azokon haladók fiatalok maradnak,
nem sokat nevetnek, keveset félnek.
Mindenkinek más az útja, s másként viseli,
az élet nem azonos terheket osztogat,
ám az önmagáét mindenki cipeli.
A gyűlölet rátelepszik mindenre, az életre,
és folyamatosan mérgezgeti a lelkeket,
hiába fogadják ezt sokan kétkedve.
Megmérgezi a perceket, órákat, s napokat,
méreggel telített az étel a víz és a levegő,
a gyűlölet gyorsan feledteti a bajokat.
Haragra buzdít, viszályt szít, s ölni késztet,
ellenséget csinál a legjobb barátokból is,
és nem marad utána más, csak érdek.
A gyűlölet rátelepszik a szeretetre, s a jóra,
igyekszik elfojtani az összes igazi érzést,
és soha nem hallgat az értelmes szóra.
Az idő vándora megfogta a kis batyuját,
s végiggondolta miket pakoljon bele,
mielőtt bezárná a kis háza kapuját.
Pakolni való pedig szép számban akadt,
szerelmek, érzések, vágyak és álmok,
a szíve a bánatba majd beleszakadt.
Szomorú volt, hogy nem várhat tovább,
ám sietős a dolga, hisz ketyeg az óra,
s muszáj mennie egy házzal odább.
Azért még igyekezett elpakolni ezt, azt,
a szeretet emlékét, a béke pillanatait,
nem pedig szemetet és gisz-gazt.
Megrázta a batyut, érezte van ám súlya,
mégis eltette a fiatalság vidámságát,
és az egészség perceit is az útra.
Beszuszakolta melléjük a jót, a reményt,
a becsületet, tisztességet, az értelmet,
s nem utolsósorban az igaz erényt.
Az idő vándora bekötötte a batyu száját,
elmerengett, milyen csodás volt régen,
körbenézett, s lekapcsolta a lámpát.
A háború kutyái ünnepekkor is ugatnak,
és félelemben tartják az embereket,
miközben a vesztükbe rohannak.
Néha itt, néha ott tűnnek fel csapatosan,
habzó szájjal vicsorítanak, morognak,
s ráijesztenek mindenkire alaposan.
Az emberek a szeretet ölelésére vágynak,
a békesség fényére, a lélek nyugalmára,
és ezt mutatják meg a sötét világnak.
A háború kutyái dühödten szaladgálnak,
és rárontanak bárkire, ha megtehetik,
elejét véve a boldog szabadságnak.
Senki nem marad ugyanaz, minden változik,
változik az életkor, változik az egészség,
és mindaz, amiről az ember álmodik.
Változnak a vágyak és változik maga a lét is,
sőt, folyamatosan változnak az érzelmek,
ennek ellenére az élet szenvedés mégis.
Senki nem marad ugyanaz, de nem is teheti,
míg él a józanság, s míg lélegzik a remény,
az értelmet az ostobaság hiába temeti.
Aki nem tapasztalta meg, mi is az a szegénység,
és aki soha nem nélkülözött semmiben sem,
annak nem is jelent semmit a reménység.
Aki nem tapasztalta meg, mit jelent a betegség,
a folyamatos kín, a szenvedés és a fájdalom,
annak nem mond semmit a végtelenség.
Aki nem tapasztalta meg, milyen is nélkülözni,
milyen is éhezni és pár jó falatra vágyakozni,
annak mit sem jelent a szó, könyörögni.
Aki nem tapasztalta meg, hogy milyen is a hitel,
milyen folyton rettegni és félelemben élni,
annak még a teljes győzelem sem siker.
Aki nem tapasztalta meg, milyen keserves a lét,
és mennyire rossz is esélytelenként küzdeni,
annak ez az élet, egyáltalán nem lehet tét.
