Az élet nagy része szenvedés

Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,

ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,

itt nem marad majd kő a kövön.

 

Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,

megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,

a sors azonban új küzdelemre hív.

 

Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,

aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,

attól a remény esélye is elszáll tova.

 

A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,

összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,

s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.

 

Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,

az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,

az emberi sajgó lelke még mire várhat?

A lekaszált rét

A lekaszált rét egykoron virágzó mező volt,

és minden tagja békességben tudott élni,

hisz e hely a valódi nyugalomról szólt.

 

A vidéket ellepték a tarka, s csodás virágok,

pazar látványuk kedveltté tette a területet,

a létükkel csodássá tették a világot.

 

Szívesen repültek arra a madarak, a méhek,

és a kisebb állatok is visszatértek sokszor,

s tudták, ott igazi közösségben élnek.

 

Azonban nem tartott sokáig az idilli állapot,

sötét viharok mérgező szennye hullott alá,

s nem kímélt sem növényt, sem állatot.

 

A lekaszált rét manapság csupán egy emlék,

emléke az egykori, szép, s vidám létnek,

amely természetesnek tűnt nemrég.

A galaktikus sötétség

A galaktikus sötétség bekebelezi a fény hadát,

s kiterjesztve a láthatatlan gonosz erejét,

elnémíthatja a rengeteg csillag szavát.

 

Ármánnyal és alattomosan mételyez az űrben,

megzavarja a bolygók szokásos mozgását,

s azok nem voltak még ekkora zűrben.

 

Felfordult a galaxis megszokott rendje, világa,

szertefoszlik az ősrobbanás utáni állapot,

s néma sikoly kiált a végtelen világba.

 

A galaktikus sötétség a jövő réme, s ellensége,

tagadása mindannak, ami valaha is létezett,

és a normalitásnak a tökéletes ellentéte.

Az élelemtől megfosztva

Az élelemtől megfosztva éheznek az emberek,

az összes boltban korlátozzák a vásárlásokat,

és vár még megpróbáltatás rájuk rengeteg.

 

Mézes mérget csöpögtetnek a füleikbe folyton,

befolyásolják az időjárást, eltakarják a Napot,

s a sorsot véres pénzükkel ragadják torkon.

 

Gondoskodnak, hogy betegség mindig legyen,

s gépek nélkül is mossák az üresedő agyakat,

pusztuljon végleg a múlt, a jövő és a jelen.

 

Ellehetetlenítik az életet, s elveszik a reményt,

hazugságokkal fogságban tartják az értelmet,

és el akarnak pusztítani minden szegényt.

 

Az élelemtől megfosztva egyre nehezebb a lét,

jutna mindenkinek bőven, csak nem hagyják,

itt már nem az étel, hanem az élet lett a tét.

Telik-múlik az idő

Telik-múlik az idő, bársonyon futnak a percek,

néma árnyként lebeg felettünk a sorsunk,

s a szívünk számtalan vágytól serceg.

 

A lelkünk álmokkal telített, az angyalok óvják,

bizony érzékeny, sérülékeny és törékeny,

önnön titkaink a nehéz utakat róják.

 

Telik-múlik az idő, selymesen cirógatva suhan,

sokszor nem érezzük át az igazi mivoltát,

s végül a létünk a semmibe zuhan.

Csapdában vergődve

Csapdában vergődve a legerősebb állat is szenved,

megpróbál küzdeni, s kimenekülni a fogságból,

ám rájön, hogy az a fránya vas nem enged.

 

Hiába rángatja a tagjait, s hiába üvölt teljes erővel,

tombolhat, dühönghet, ordíthat eszementen,

mégsem tud szabadulni, s ez rossz előjel.

 

Fájnak a csontjai és a szőre iszamos a saját vérétől,

az ereje ugyan nagyon fogy, de sosem adja fel,

ám érzi, nem jár messze az élete végétől.

 

Csapdában vergődve az ember is hasonlóan reagál,

s tudja, ha mindent el is próbál követni a létéért,

van az a kelepce, amely mindenkit bedarál.

Megkeseredve

Megkeseredve a világ mocskától, nehéz az élet,

kínzóan telnek a mindennapok percei, s órái,

és örökös rabságban szenved minden lélek.

 

A hipnotikus homály annyi elmére rátelepedett,

s támadja a kevés még józanul gondolkodót,

akikre immár óriás kígyóként rátekeredett.

 

A sötétség leple ezt a világot lassan körbeveszi,

s igyekszik elpusztítani minden élőt a Földön,

mielőtt a fény serege magát összeszedi.

 

Megkeseredve zajlik a harc, a kíméletlen csata,

a tét nem az arany, vagy a pénz, hanem a lét,

s ha nem küzd a jó, győz a gonosz hada.

Oly sokat veszítünk

Oly sokat veszítünk életünk, létünk folyamán,

rengeteg probléma terhel bennünket végig,

s mi tétován utazunk a sorsunk vonatán.

 

Eme vonat ismeretlen tájakra, a távolba vezet,

hol a szeretteink emléke fennen ragyoghat,

és ahol a szívünk teljes erejéből szeret.

 

Az úton azonban számtalan próba áll előttünk,

s egyik nehezebb lesz majd, mint a másik,

kérdés, mit hoz ez ki végül belőlünk?

 

A jót, a rosszat, a zűrzavart, a káoszt, a békét,

mégis lesz teremtő ereje a gondolatainknak,

esetleg elhozzuk a gyilkos világvégét?

 

Oly sokat veszítünk, hisz tétovázóak vagyunk,

és a gyengeségünk túl sokat nyom a latban,

vajon az időben milyen nyomot hagyunk?

Ármányos cselszövés

Ármányos cselszövés uralja a napokat, s éjeket,

és elkábítja az elmét, megzavarja a tudatot,

meghamisítva a valódi, igaz tényeket.

 

Az emberek előtt ügyes manipulációk zajlanak,

és a média szennye terjeszti a hamisságokat,

s a nézők igazat biza keveset hallanak.

 

Megosztottság bűze terjeng, a félelem szárnyal,

dermesztő rettegés ijeszti halálra a népeket,

és leszámol az értelemmel, a vággyal.

 

Ármányos cselszövés rabláncán szenved az élet,

s gúzsba kötve próbál levegő után kapkodni,

érzi, a léte nem érhet ily ocsmány véget.

Emlékünk sem marad

Emlékünk sem marad, ha tétlenül várunk tovább,

ha elhisszük azt a sok hazugságot, becsapást,

elősegítjük a végzetünket, s nincs odább.

 

Kiirtanak minket a gonosz sötétség erői gyorsan,

írmagunk sem marad hátra a végtelen térben,

és elhullanak a családtagjaink is sorban.

 

Odavesznek a gyermekek, s a jövőjük romba dől,

ártatlanságuk elvész a semmibe, köddé válik,

és mindőjük hátában ott van már a tőr.

 

Emlékünk sem marad, csupán sírunkon a koszorú,

hihetetlen, hogy harc nélkül feladjuk a létünket,

s nem csak az, hanem tragikusan szomorú.