Saját alkotásaim
Semmi nem mozdul. Fojtogat a forró levegő.
Szenved ember, állat és csontszáraz a legelő.
A hőség tombolva pusztít, leizzaszt, kimerít,
s előbb-utóbb, de biztosan mindenkit kiterít.
Semmi nem mozdul. A csinált forróság arat,
a levegő izzik, perzsel, s fuldokolnak a halak.
A növények kókadoznak, veszélyben a létük,
s joggal érzik azt, hogy senki nem tesz értük.
Mikor az időnk lejár és leketyeg ama óra,
s az elménk elkezd a múltban kutatni,
tudjuk, nem számíthatunk jóra.
Mikor az időnk lejár, vele száll a lelkünk,
és vele tart a létünk valamennyi perce,
már máshol kell vigaszra lelnünk.
Mikor az időnk lejár, a reményünk bezár,
elfordítja a kulcsot az esélyek zárjában,
és akkor derül ki, itt a végső határ.
Az embernek elég önmaga terheit cipelni,
a saját fájdalmait és a kínjait elviselni,
nemhogy mindig a máséra figyelni.
Elég eltűrnie a hazugságok erős áradatát,
elviselni a becsapást, a megtévesztést,
s nem kimondani a saját gondolatát.
Elég megküzdenie az állandó félelmeivel,
a bizonytalanságával, a rémálmaival,
és megbirkóznia a saját érzéseivel.
Az embernek elég az a tengernyi mocsok,
amely elárasztja az élete minden percét,
s melytől még a Föld is nehezen forog.
Amikor sötét viharfelhők takarják el a Napot,
és az eddigi nyugodt tájat a jég ostromolja,
a természet fájdalmasan kiált egy nagyot.
Amikor sötét viharfelhők tombolnak az égen,
eltakarva a Holdat, s a csillagokat az éjben,
semmi nem tündököl immár a fényben.
Sokan nem bírják el az igazságnak a terhét,
azt a súlyt, amit a valóság helyez reájuk,
s inkább követik a hamisság tervét.
Azt a tervet, amely megbéklyóz, tönkretesz,
és engedelmes szolgát csinál a híveiből,
s amely minden követőjét megsebez.
Sokan nem bírják el a ragyogást a sötétben,
ahogy magát a létet sem a végtelenben,
és a reményt sem a butaság ködében.
A világ tengere fölött hatalmas vihar tombol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Veszélyben van minden hajó, s az összes élet,
ennek a viharnak talán semmi nem vet véget.
A világ tengere fölött őrjöng a pusztítás ereje,
kegyelmet nem ismer, de nem is az a szerepe.
Aki élni akar, annak a végsőkig küzdenie kell,
ha nem teszi, a lelke békességet soha nem lel.
Mit ér az ember élete, ha nem lehet szabad,
ha árnyak uralják a léte minden percét,
s ha ebbe a fájó szíve beleszakad?
Ha nem teheti azt, amire az elejétől vágyik,
és nem is kaphatja meg, amiről álmodik,
felfogja-e, a sors vele csak játszik?
Mit ér az ember élete valódi szeretet nélkül,
és mások gondolataival a fáradt fejében,
megéri ebbe belepusztulnia végül?
Amikor a sátán ivadéka előtör a sötét mélyből,
felfog égetni mindent és elpusztítja a létet,
csupán gőgből, pökhendiségből, kéjből.
Oly mértékben el van telve önnön nagyságától,
hogy a világot csak a játszóterének tekinti,
ám mégsem tud elszakadni a gazdájától.
Hiába rendez hatalmas ünnepséget pompával,
attól még nem lesz különb, ugyanaz marad,
és soha nem tud elszámolni a jussával.
A jussa, a sötétség uralma a hiszékenyek fölött,
a valótlanság elhitetése, a nyomor fokozása,
a szenvedés és a kín áll mindezek mögött.
Amikor a sátán ivadéka elhiszi, hogy ő az isten,
és ő az, aki mindenekfelett áll, mindenben,
akkor ennek a világnak visszaút nincsen.
Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,
miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,
millióknak a szemébe szöknek könnyek.
Nem pihennek a történéseket irányító erők,
és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,
hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.
Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,
végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,
az emberiség már nem sok jónak néz elé.
Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,
a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,
s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.
Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,
és hiába húzza meg magát, hiába is remél,
a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.
Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,
és ha nem fogunk végre össze magunkért,
egy csettintésre megszűnhet az életünk.
Az idők kezdete óta dúl,
a végtelen háborúk sora,
a kizsákmányolás sajnos,
állandó, nem áll le soha.
A szabadságáért népünk,
rengeteg vérrel küzdött,
a történelem folyamán,
mégis másoktól függött.
1848–49. hős idők voltak,
s felcsillant egy új remény,
az elnyomó hatalom ellen,
lázadt a gazdag, s szegény.
Véres csaták folyamában,
kemény harcokat vívtak,
halálig küzdöttek sokszor,
végül mégis sokan sírtak.
Sírtak, mert elbuktak végül,
Kossuth álma vérbe fulladt,
hazánk a bosszútól vérzett,
a tűz ki mégsem szunnyadt.
A szabadság vágya most is ég,
a földünket idegenek akarják,
özönlik a sötét, bűzös mocsok,
ha ezt hagyjuk, el is ragadják.
