Saját alkotásaim
Gondolatban könnyebb tenni a dolgunkat,
könnyebb vágyakozni, meg álmodozni,
és könnyebb irányítani a sorsunkat.
Könnyebb elviselni a reánk kirótt terheket,
a mindennapi gondokat, problémákat,
a fájdalmakat és a szenvedéseket.
Könnyebb bevallani a szerelmet és imádni,
sokkalta könnyebb ölelni, meg ígérni,
mint mindig az igazunkért vitázni.
Gondolatban könnyebb eljátszani a véggel,
és könnyebb félvállról venni a világot,
mert így nem jár következménnyel.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem segít,
bár egy ideig szebbnek tűnhet a világ,
ám ébredéskor az ember veszít.
Elveszíti a hitét a képességeiben, magában,
mindabban, amit eddig csak elképzelt,
de nem élt át számtalan bajában.
Csalódik az igazat hallva, a valóságot látva,
és megpillantva az élet morcos arcát,
leesik az álla, a szája pedig tátva.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem is fog,
lehet a képzelet bármilyen határtalan,
egyszer az elme mindenből kifogy.
Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,
és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,
ám az ember ez ellen nem tehet.
Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,
s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,
arra vágyik, hogy a lelke szálljon.
Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,
játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,
és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.
Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,
s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,
valamennyi gondját örökre feledve.
Az idő múlását megállítani biza reménytelen,
és ezen az önámítás sem tud változtatni,
minden próbálkozás erre, esélytelen.
Milyen jó is azt hallani, hogy szükség van reánk,
bármikor, bármiben és csak úgy alapból is,
miközben a végzet csókja vár miránk.
Hitegetés az élet nagy része, önimádás, kábulat,
egyfajta tévelygés a valóság pillanatai között,
amelyekhez fény és dicsőség társulhat.
Milyen jó is azt hallani, hogy mi mások vagyunk,
és nincs hozzánk hasonló, pedig ez hazugság,
magunk után semmi jót nem hagyunk.
A valóságot nem komolyan venni igen nagy hiba,
s hiába a félrenézés, meg a sok hamis áltatás,
mindezeken sajnos nem segít az ima.
A valóságot nem komolyan venni biza felelőtlen,
és hazudhat önmagának bárki, bármennyit,
végül mind ott végezzük, a temetőben.
A szomorú valóság az, amit senki nem szeret hallani,
mivel az igen kellemetlen lehet az ember számára,
s így önnön sebezhetőséget is be kellene vallani.
A szomorú valóság az, hogy a látszat bizony csalóka,
sok minden sokkal nehezebb, mint ahogy tűnik,
és az álmok talán soha nem válnak majd valóra.
A szomorú valóság az, hogy kínos beismerni bármit,
hiszen az égetően meg tudja kínozni bárki lelkét,
s kiderülhet, hogy a sors mily keményen játszik.
A szomorú valóság az, hogy menekülésre nincs esély,
és nem bújhat senki a föld alá, amíg még lélegzik,
s mindenkire talán önnönmaga az igazi veszély.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely a magasba emel,
elhiteti, hogy az ember bizony oly tökéletes,
és semmiféle gondért, bajért, nem felel.
Elhiteti, hogy minden pazar, s minden nagyon jó,
nem kérdéses a siker, a dicsőség, a győzelem,
és az óhaj sem egy pusztába kiáltott szó.
Önámítás, a lélek gyilkosa, mely az elmét megöli,
és amely hatalmas arroganciát sugall szerte,
s a jóságot, az emberséget, örökre kiöli.
Könnyű elvárni mástól, amit mi meg nem teszünk,
amiről hallani sem akarunk, mert igen fájó,
és aminek a gondolata sincs velünk.
Könnyű elvárni mástól, hogy harcoljon a végsőkig,
és ha kell, áldozza fel magát értünk bármikor,
s kit érdekel, ha emiatt megsértődik.
Könnyű elvárni mástól, hogy adja fel az igazi énjét,
és ne vegye figyelembe a saját érdekeit soha,
s ne is firtassa a valóságnak mikéntjét.
A „ha” szónak semmi értelme nincs, soha nem is volt,
egyfajta álomkép csupán és egyféle remény,
mindig is csak a vágyálmokról szólt.
Ha nem vesztettünk volna, akkor a győzelem a miénk,
ha eszünk, biz nem leszünk egy ideig éhesek,
és ha végünk van, az élet nem az igénk.
Ha gyűlölünk, a szeretetet nem érezhettük volna soha,
s nem lennénk kiválóak, ha gyengék vagyunk,
és minden reményünk elszállna tova.
Ha a szívünk becsületes, nem lenne oly hazug és sötét,
s nem létezne sem a gonosz, sem az ármány,
ha a Nap feloszlatná a homály ködét.
A „ha” szónak semmi értelme nincs, önámítás és hiba,
tagadása a valóságnak és főleg az igazságnak,
s efelől nincs kétség, sem pedig vita.
Az önámítás csakis hazug látszat és nem több annál,
egyfajta vágyálom, elképzelt valóság, óhaj,
s ez világosabb a ragyogó napnál.
Az önámítás csakis hazug látszat, s szemfényvesztés,
a nem létező tehetség és képesség elhitetése,
mások számára pedig megtévesztés.
