Díszcsomagban tálalják elénk

Díszcsomagban tálalják elénk a sok mocskot,

s amíg nem bogozzuk ki a selyemzsinórt,

nem láthatjuk meg a rengeteg gondot.

 

A dobozban több kisebb doboz, bennük a vég,

a sötét jövő, s a jól megtervezett ármányok,

ott lapulnak már nagyon-nagyon rég.

 

Arra várnak csendben, hogy kijussanak végre,

s rászabadulhassanak majd az egész világra,

addig, míg az emberek nem térnek észre.

 

Díszcsomagban tálalják elénk biz a halálunk,

a feladók remegve várják a kicsomagolást,

s végünk is lesz, ha a sorba beállunk.

Érdemes ezen a világon élni?

Érdemes ezen a világon élni? Érdemes küzdeni?

Miért gyűlölnek minket annyira a gonoszok,

és miért akarnak a pokolra küldeni?

 

Miért törnek az életünkre különféle aljas módon,

milyen okból kifolyólag mérgeznek naponta,

s miért tiltják, hogy az igazság szóljon?

 

Miféle elképzelés szülte azt, hogy vesznünk kell,

és miért nem élhetünk békében, mint régen,

a lelkünk nyugalmat így miért nem lel?

 

Hogyan engedhetjük azt, hogy kiirtsanak végleg,

s miképpen tűrjük a családtagjaink halálát,

ennyire semmirevalók lettünk, tényleg?

 

Miképpen hathat reánk az irtózatos félelem árja,

hogyan retteghetünk ennyire a sötétségtől,

s marad valaki, aki mindezt nem bánja?

 

Miképpen fordíthattak egymás ellen bennünket,

miféle ármány által lettünk bábok és szolgák,

s miképpen irányíthatják minden tettünket?

 

Hogyan tagadhatja meg egy szülő a gyermekét,

s adhatja át ezeknek a hitvány gyilkosoknak,

ezzel is segítve a kipusztításunk kezdetét?

 

Érdemes ezen a világon élni? Ennyik volnánk?

Ahelyett, hogy a sötétség erőit legyőznénk,

s a hamvaikat a tengerbe szórnánk?

Készül a valótlanság hálója

Készül a valótlanság hálója, szövik a kövér pókok,

a hálójuk ezüstösen csillog a napfényben,

s megszégyenít minden drótot.

 

Erősebb, mint bármelyik acél és elszakítani nehéz,

magához vonzza a rovarok, bogarak tömegét,

s vége annak, amelyik ide benéz.

 

A pókok régóta dolgoznak rajta, s hamarosan kész,

ez lesz a gyilkos mesterművük, a végzet helye,

a rovarok népe számára maga a vész.

 

Készül a valótlanság hálója, mely nehezen szakad,

ám ha a túl sok áldozat súlya mégis széttépné,

a hálót készítők csapata éhen marad.

Hogy nem unják még?

Hogy nem unják még a birkák ugyanazt a rétet,

amelyet mindennap legelnek muszájból,

ez ellen, hogyhogy egy sem béget?

 

Reggeltől estig ugyanaz a fű, undorító, szálkás,

egyre többször forgatja fel a gyomraikat,

hiszen kemény, ízetlen és sárgás.

 

Nem csoda, hisz a füvet mérgekkel szórták tele,

csakis a juhok védelmében tették mindezt,

s nem véletlenül fáj mindőjük feje.

 

Egyre több hull el közülük, jerkék és bárányok,

ám e szerencsétlen állatok nem fogják fel,

hogy odalesznek a birka ábrándok.

 

Hogy nem unják még a levágásukat, a végüket,

a kényszerű akolba zárásukat minden este,

miért nem érzik veszélyben a létüket?

Közeledik

Közeledik a nagy tóban a halak végzete,

amelyben születtek, élték az életüket,

s melyről szólt igen sok népmese.

 

Ez idáig szépen növekedtek, s fejlődtek,

biztonságban voltak hosszú évekig,

lent, semmi elől el nem rejtőztek.

 

Mostanra azonban szemet vetettek rájuk,

kapzsi halászok a kifogásukra várnak,

egy halak nélküli tó lett az álmuk.

 

Közeledik a lehalászás, s a hálók készen,

nem lesz kegyelem semmiféle halnak,

írmagjuk sem marad a tavi térben.

Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

 

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

 

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

 

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

 

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

 

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

Vajon melyik faj az?

Vajon melyik faj az, amelyik érdekből gyilkol,

önző, kapzsi, irigy és sokszor rosszindulatú,

mely a fajtársai elől annyi minden titkol?

 

Amely bármit megtesz a hatalomért, a pénzért,

igen sokat hazudik önnön érdekei szerint,

s feláldoz tömegeket egy aljas célért?

 

Sokszor kegyetlen, gonosz, elbánik másokkal,

megtéveszt, elámít, eltiporja a többi lényt,

s biza hamar leszámol az álmokkal?

 

Amely igaz szeretetre vágyik, őszinte örömre,

mely békében is meg tudna lenni a világgal,

s ilyetén nyugalomban élhetne örökre?

 

Vajon melyik az a faj, mely mindezekre képes,

mely szeretné legyőzni a sorsot, a végzetet,

azonban az idő a számára is véges?

A vég óráiban

A vég óráiban végre kezd tisztulni a kép,

sajnos kissé későn ébredt a tömeg, a nép.

Immár rabokként élnek, s nem szabadon,

fennakadtak a mérgező, hazug szavakon.

 

Eljátszották a lehetőséget, mikor az volt,

és elkéstek, amikor a végzet kürtje szólt.

A javaikat már elvették, családjuk nincs,

és számukra a levegővétel is nagy kincs.

 

A vég óráiban az élet az utolsókat rúgja,

és tanácsait a megmaradtak fülébe súgja.

Összefogás nélkül nem vár, csak a halál,

ám ki keményen küzd, új reményre talál.

Túlterhelten

Túlterhelten az emberek nem gondolkoznak,

energiáikat az ébren maradásra fordítják,

és sok másról nem is gondoskodnak.

 

Nem figyelnek arra sem, mi köröttük alakul,

hiszen jóhiszeműen elhisznek mindent,

s ragaszkodnak a múlthoz makacsul.

 

Fel sem fogják, a múltjuk nem térhet vissza,

eltűrnek bármit, bármilyen hazugságot,

s nem nyílik a zsebükben a bicska.

 

Sokuk képtelen megérteni, innen nincs kiút,

s hiába reménykednek, az életükre törnek,

akkor lesz vége, ha mindőjük kimúlt.

 

Túlterhelten az emberek sajna fejet hajtanak,

s miközben élő zombiként járják útjukat,

a háttérben a gyilkos tervek zajlanak.

Telik-múlik az idő

Telik-múlik az idő, bársonyon futnak a percek,

néma árnyként lebeg felettünk a sorsunk,

s a szívünk számtalan vágytól serceg.

 

A lelkünk álmokkal telített, az angyalok óvják,

bizony érzékeny, sérülékeny és törékeny,

önnön titkaink a nehéz utakat róják.

 

Telik-múlik az idő, selymesen cirógatva suhan,

sokszor nem érezzük át az igazi mivoltát,

s végül a létünk a semmibe zuhan.