Amikor a leghazugabb hazugoz le másokat,
és a szóhasználatában soha nem is válogat,
akkor a remény tudja, hogy esélye nincsen,
értelmet nem tud venni semmiféle kincsen.

Saját alkotásaim
Amikor a leghazugabb hazugoz le másokat,
és a szóhasználatában soha nem is válogat,
akkor a remény tudja, hogy esélye nincsen,
értelmet nem tud venni semmiféle kincsen.

Pusztító forróságban szenvednek a növények,
meghajolva, megsápadva szomorkodnak,
miközben esőért esedeznek szegények.
Emberi fül nem hallja meg fájdalmas jajukat,
és gyakorta szenvtelen arccal néznek rájuk,
nem átérezvén a fuldoklásukat, bajukat.
Pusztító forróságban hervadoznak a virágok,
és sárgulnak az egykor zöld rétek, mezők,
a hőség felemészti ezt az egész világot.

Semmi nem tart örökké, minden változik,
a legsötétebb vihar után is kisüt a Nap,
és egyszer a legrosszabb is távozik.
Elbukik majd a gőgösség hitvány uralma,
és hiába erőlködik őrjöngve a gonosz,
a fény fölött soha nem lesz hatalma.
Semmi nem tart örökké, tovaszáll az élet,
semmivé válnak az álmok és a vágyak,
az idő sem képes útját állni a végnek.

A halál végül mindenkit utolér, s a keblére ölel,
hiábavaló a reménykedés, hogy messze van,
ez tévedés, mindig mellettünk volt, közel.
Mindenkihez bekopogtat majd egy szép napon,
nem hiteget, nem ígérget, csupán karon fog,
s közli, ne féljünk, szeret minket nagyon.
Elmondja, neki nem számít, ki kinek is a borja,
lehet gazdag, szegény, gőgös, vagy jó ember,
mindőjüknek hozzá fog vezetni a sorsa.
Az ő birodalmában béke van, nyugalom, csend,
nincs fájdalom és nincsenek gondok, bajok,
ami van, az maga a tökéletesség, a rend.
A halál végül mindenkit utolér, legyen az bárki,
megcirógat, homlokon csókol és kezet nyújt,
s általa könnyebb a végtelen felé szállni.

Mosolyog a hóhér, miközben a bárdot élezi,
s mikor lesújt vele, az üres lelke is kacag,
önmagát már-már istennek képzeli.
Nem sajnál senkit, megvet minden embert,
gyűlöli az igazságot és az országa népét,
s vérszemmel kezdi az összes reggelt.
Mosolyog a hóhér, gúnyos arccal néz körbe,
élvezi az átmeneti hatalmát mások fölött,
végül ő is odakerül ahová való, a földbe.

A reménytől megfosztva keserűek a napok,
az egykori dicső idők után jönnek a fagyok.
A régi szép álmok ideje lejárt, jön a végzet,
és utána nem marad más, csak az enyészet.

Mikor az időnk lejár és leketyeg ama óra,
s az elménk elkezd a múltban kutatni,
tudjuk, nem számíthatunk jóra.
Mikor az időnk lejár, vele száll a lelkünk,
és vele tart a létünk valamennyi perce,
már máshol kell vigaszra lelnünk.
Mikor az időnk lejár, a reményünk bezár,
elfordítja a kulcsot az esélyek zárjában,
és akkor derül ki, itt a végső határ.

A varázslatos kertet a ragyogó napfény éltette,
a szellő cirógatta a virágokat és a termést,
e csodás helyet a szeretet hívta életre.
Fák és bokrok szegélyezték, zöldelltek a rétek,
a közepén egy hűs vizű patak csordogált,
ember nem látott még ilyen szépet.
Eme kert a völgyben pihent, hegyektől ölelve,
pazar vidék volt, biztonságos és nyugodt,
nem reagált a távolról hallható zörejre.
A zörej egyre erősödött, elsötétedett a kék ég,
a szélvihar erőteljesen tombolt, dühöngött,
és hamarosan szétverte a kertet a jég.
A varázslatos kertet csupán az emlékezet őrzi,
az egykori csodája már a végtelenbe szállt,
és ott az örökkévaló örökre megőrzi.

Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.

Minél tovább alszik mély álomban az ember,
annál fájdalmasabb lesz majd az ébredése,
s miután körbenéz, megszólalni sem mer.
Rádöbben, semmi nem olyan már, mint rég,
fájón látja, hová is fajult a világ, míg aludt,
s ha ez így folytatódik, hamar eljön a vég.
Minél tovább alszik az elme, annál rosszabb,
annál inkább képtelen lesz magára találni,
és eközben az agóniája sem lesz hosszabb.
