Lehajtott fejjel

Lehajtott fejjel, mélabúsan menetelnek az úton,

az emberek meg sem mernek már szólalni,

s csak magukban merengenek a múlton.

 

A múlton, amikor még jó és szép volt az életük,

mikor szeretett járta át az órákat, a perceket,

s nyugodtan telt a nappaluk, az éjjelük.

 

Most pedig rémálomban élnek, rettegve félnek,

a hazugságok nagyon átmosták az agyukat,

s ilyetén búcsút mondhatnak a létnek.

 

Mérgekkel telenyomva baktatnak a halál útján,

hol mindenfelé csontok hevernek szanaszét,

az utolsó porcig teljesen szétzúzván.

 

Tudják, s érzik, hogy rájuk is ez vár hamarosan,

szeretnének megmenekülni a végzetük elől,

és letérni a sötétség útjáról valahogyan.

 

Ahhoz azonban fel kellene ébredni, de gyorsan,

különben nem lesz innen visszaút sohasem,

és elvesznek mind, gyerekestől, sorban.

 

Lehajtott fejjel nem, csak szívvel lehet küzdeni,

és egymással szorosan karöltve, összefogva,

eme gyilkos bűnbandát a pokolra küldeni.

A szeretteinket elveszíteni

A szeretteinket elveszíteni mindig fájdalmas és szomorú,

addig kellene velük törődni, amíg közöttünk vannak,

akkor már késő, mikor a sírjukon ott a koszorú.

 

Mindaddig kell megbecsülni őket, ameddig akad rá mód,

az arcukat megsimítani, a vállukat átölelni, s szeretni,

és mondani nekik alkalmanként néhány jó szót.

 

Segítséget nyújtani a bajban, vidámmá tenni a napokat,

enyhíteni a nehéz terheiket, amennyiben az lehetséges,

s őszinte szívvel védelmezni a kicsiket, nagyokat.

 

Ne hagyjuk, hogy mások döntsék el, meddig is élhetnek,

mikor hagyhatják el a lakásukat és merre mehetnek,

melyik pillanatban örülhetnek, s mikor félhetnek.

 

A szeretteinket elveszíteni drámai és hatalmas veszteség,

nélkülük mássá válik a saját életünk is, a végső percig,

végezetül elragad bennünket is a messzeség.

A kételkedések ideje

A kételkedések ideje véglegesen lejárt,

a hazug propaganda sajnos igen bevált.

Az emberek jó része elaltatott és kába,

és a központi hírektől tátva van a szája.

 

Szentül hiszik, hogy mi elhangzik igaz,

s számukra csak a bemérgezés a vigasz.

Azzal álmodnak és reggel azzal kelnek,

remélve megváltást csakis így nyernek.

 

A saját hóhéraikra istenként tekintenek,

de a halálsejtek a vérükben keringenek.

Nem sokáig fogják dicsőíteni a rosszat,

s nem élhetnek le egy teljes élethosszat.

 

A kételkedések ideje értelmét vesztette,

a végzet a programját ím megkezdhette.

E program egyszerű, mindenkire halál,

kiben az értelem kicsit is otthonra talál.

A Halál csókja

A Halál csókja félelmetes, ugyanakkor misztikus,

s a híre, a hatalma és az ereje is egyaránt intrikus.

Kiket a Halál megjelöl, azoknak nem kegyelmez,

megbüntet, megró, s végül bárkit megfegyelmez.

 

Varázsa elámít, elhiteti, hogy nála jobb nem lehet,

s nincs más választás, ellene senki soha nem tehet.

Végzetes út az csupán, mit a sors legvégül kijelöl,

és a bűnösöknek ott kellene állni a sorban legelöl.

 

A Halál csókja rejtélyes, láthatatlan, megbabonáz,

tetszése szerint jót, rosszat, egyaránt megzaboláz.

Nagyon mélyen tartja rettegésben az összes lelket,

s nem véletlenül írtak róla regét, nótákat és verset.

Elölt álmok

Elölt álmok szállnak a csillagközi térben,

s már nem fürödnek reményben, fényben.

Hajdani ragyogásuk megkopott, fakó lett,

és nem számít immár semmiféle igaz tett.

 

Semmi nem hozhatja vissza a régi múltat,

hiába igyekezett a sors létrehozni egy újat.

A galaxisban suhan a fájdalom, a rettegés,

a csinált világ, a hazug és az aljas tettetés.

 

Szertefoszlanak a valódi érzések, emlékek,

amelyek egy jó világnak állítanak emléket.

Azonban sajnos annak a korszaknak vége,

mivel az emberek sokasága nem tért észre.

 

Elszalasztották az esélyt, s nincsen másik,

minden pillanattal csupán a gonosz játszik.

Megöli a lelkeket, s kiirtja az élet csíráját,

és az összes megmaradtra ráteszi az igáját.

 

Elölt álmok és a sanyarúan keserű igazság,

eltűnnek a semmibe, hol nem lesz vigasság.

Ott más sincs, csakis a sötétség, s a végzet,

harc nélkül semmivé foszlik minden lélek.

csillagos ég, éjszakai ég, csillagok-2675322.jpg

Egykoron valaha

Egykoron valaha élt a völgyben egy disznó,

oly vidám volt, fürgén túrta fel a földet,

és sugárzott róla, hogy jópofa fickó.

 

Szerette a hasát, naphosszat élelem után járt,

nem válogatott, s bármit elfogyasztott,

és folyvást újabb, friss étkekre várt.

 

Az evésen kívül aludni imádott a legjobban,

sosem tartott attól, ami meg nem történt,

s attól sem, hogy az álla felkoppan.

 

Egyszer nagyobb disznók találtak a földjére,

s közölték vele, attól kezdve az az övék,

és igényt formáltak minden zöldjére.

 

Nem tetszett neki mindez, nem igazán örült,

ám a nagyobbak túl meggyőzőek voltak,

s a mérgező szavaiknak végül felült.

 

Azt röfögték neki, hogy nem való semmire,

és ne is igyekezzen szaporodni sohasem,

s kerülje el a Földi létet jó messzire.

 

Szinte hipnotizálták, átjárta lelkét a félelem,

rettegni kezdett, s nem is mert ellenállni,

és elhitte, ezen változtatni képtelen.

 

Elvették tőle a reményt, mindazt mi jó volt,

semmit nem hagytak neki, csak önmagát,

s onnantól minden a végzetéről szólt.

 

Egykoron valaha élt egy disznó, mára múlt,

nem bírta elviselni a tehetetlenség terhét,

s bánatában öngyilkos lett és kimúlt.

disznó, farkas le, házi disznó-4125919.jpg

Az élet olyan rövid

Az élet olyan rövid, s annyira gyorsan elmúlik,

mindenkire másképpen sújt le majd a sors,

van kinél a szenvedés nagyon elnyúlik.

 

Vannak, akikért hirtelen, váratlanul jön a halál,

mások évekig kínlódnak, szenvednek sokat,

és biz megnyugvást egyikük sem talál.

 

Mindenki önmaga cipeli saját terheit a vállain,

van aki retteg, s félelemben telnek napjai,

ám képtelen túllépni a saját gátjain.

 

Megannyi pillanat vész el az idő forgatagában,

soha vissza nem térő lehetőségek, álmok,

mind eltűnnek a végzet zűrzavarában.

 

Az élet olyan rövid és ki kellene használni jól,

szeretetre, ölelésre, örömre és boldogságra,

az életnek a sava-borsa pont erről szól.

Elhaló remények

Elhaló remények járják a végzet kegyetlen útját,

megtörten és félelemmel telve bandukolnak,

amíg fel nem fedik önmaguk múltját.

 

A múltat, amely sok örömmel boldogította őket,

s általuk vidámabbak lettek az órák, a napok,

segítségük felvidított férfiakat, nőket.

 

Az élet nehéz terhei és percei könnyebbé váltak,

amikor felcsillantak új szerelmek, s vágyak,

s mikor újfent bárányfelhők szálltak.

 

Lehetőséget és erőt adtak a nehéz napok idején,

felvillanyozták az elméket a sötétségben,

s fényt sugároztak a lelkeknek ilyetén.

 

Elhaló remények mélán bandukolnak az utakon,

talpuk alatt csikorognak a kövek, a kavicsok,

ám hiszik, az út végén ott a nyugalom.

út, napsugarak, napkelte-3478977.jpg

Ne nézzük tétlenül!

Ne nézzük tétlenül soha mindazt, ami történik,

hiszen felettünk lebeg a végzet kardja,

és a sötétség árnya örvénylik!

 

A szeretteinket ne hagyjuk magára vész idején,

mivel csak egyszer veszíthetjük el őket,

s utána nem lesz visszaút ilyetén!

 

Ha elengedjük egymás kezeit, mindig fájni fog,

ugyanis örökre égetni fog ez a tettünk,

s ezen nem segít semmiféle jog!

 

Védjük meg a gyermekeket, kik oly ártatlanok,

akikre egy szörnyű világ réme vár majd,

a gonosz lépései nem váratlanok!

 

Ne nézzük tétlenül, hogy kioltsák az életünket,

s azt tegyék velünk, amit csak akarnak,

elhozva a szörnyű végzetünket!

Mit a szívünkben őrzünk

Mit a szívünkben őrzünk, velünk fog maradni,

velünk él és velünk fog majd halni is,

kár lenne mindezeket tagadni.

 

Annyi érzelem és titkolt vágy van e rejtekben,

megannyi óhaj, sóhaj, s reménykedés,

mind megmaradnak a sejtekben.

 

Számtalan álom, s megvalósítatlan elképzelés,

belülről gyötrő kínok és emésztő tüzek,

ezeken nem segít az emlékezés.

 

Mit a szívünkben őrzünk elkísérhet a végzetig,

s a galaktikus idők porának nyomában,

a tetteink súlya biza megméretik.

csillagok, ég, űr-2643089.jpg