Saját alkotásaim
Senki nem sejtheti előre, hogy a sorsa merre viszi,
s merre fújja az élete szele, milyen irányba,
és azt sem, az esélye nagy, vagy kicsi.
Senki nem sejtheti előre, mikor jár le önnön órája,
és melyik lesz az utolsó örömteli pillanata,
vagy melyik lesz, a legvégső próbája.
Aki harc nélkül feladja, az elpusztul remény nélkül,
ha nem küzd meg a szabadságáért, s az életéért,
semmiféle kegyelmet nem is érdemel végül.
Aki harc nélkül feladja, az a saját sírját meg is ássa,
önmaga okozza a végzetét, mert gyáván térdel,
és mindeközben a lelkét a szégyen rágja.
Aki harc nélkül feladja, az elveszít mindent, örökre,
s az utolsó percben jön rá, hogy a népe is így jár,
még él, de már keselyűk köröznek fölötte.
Hamarosan itt az aratás ideje, hiszen közeleg az ősz,
a termések beértek és begyűjtésre alkalmasak,
igyekezett jó munkát végezni a sok csősz.
Hamarosan itt az aratás ideje, a Halál élezi a kaszát,
már tudja, hogy mi fog következni hamarosan,
vele vágatják le az emberiség színét, s javát.
Káoszt teremteni könnyű, csak uszítás szükséges hozzá,
no meg rengeteg hazugság, ármány és fondorlat,
s nincs, ami a békés életet visszahozná.
Akik a káoszt létrehozzák, azok uralni akarják a világot,
sőt, már rég uralják is a megtévesztés leple alatt,
s úgy eltapossák, mint egy apró virágot.
Káoszt teremteni könnyű, hiszen felpaprikázható bárki,
és az emberek igen fogékonyak az álságos tanokra,
a zűrzavarból viszont nehéz kiutat találni.
Amíg a háborús hisztéria zajlik, másra nem figyel senki,
e helyzetet kihasználva előkészítették az új járványt,
és a halálba menő úton, csak előre lehet menni.
Jönnek újfent a lezárások és kötelezővé teszik a mérget,
az arcokra erőltetik az arctalanná tevő maszkokat,
amelyekkel a világtól elzárják a szolganépet.
Amíg a háborús hisztéria zajlik, megtervezik a végzetet,
s míg az emberek mindezt elhiszik, fejüket lehajtva,
soha nem fogják hallani az igazságot, a lényeget.
A tűzokádó sárkány visszatért és pusztítja a bolygót,
a sátán hű szolgái küldték a világ ellen újfent,
el kell hoznia a végítéletet, az utolsót.
Felégeti a termőföldeket, hogy legyen éhezés és baj,
iszonyúan felforrósítja a levegőt mindenfelé,
a halálhörgés a számára a kedves zaj.
Hamuvá tesz városokat, falvakat, egyszerű tanyákat,
és hatásosan tartja félelemben az emberiséget,
időseket, fiatalokat, apákat, s anyákat.
Természetesen a legkisebb gyermekeket sem kíméli,
amíg ők az ágy alatt lapulva rettegik a szörnyet,
minden percüket az iszonyat kíséri.
A tűzokádó sárkány visszatért és korántsem végzett,
bőven van még irtani való, van mit felégetnie,
hisz ezen okból jött a pokolból, e végett.
Tündérország veszte gyorsan közeleg a sok butaság miatt,
az emberi hiszékenység és a félelem a táptalaja ennek,
s a sötétség erői, egyáltalán nem izgulnak emiatt.
Persze, hogy nem, hiszen pont ők okozzák ezt a zűrzavart,
ők rombolták szét az egykori Meseország régi világát is,
és hoztak a békesség nyugalmába vihart, s zivatart.
Elpusztítanak mindent, ami valaha jó volt, szép és szabad,
ami valaha is örömöt okozott, vidámságot, boldogságot,
s el akarják törölni az ég kékjét, a kellemes nyarat.
Tündérország veszte gyorsan közeleg, s a tündérek sírnak,
fejüket lehajtva szomorkodnak, amiért oly tehetetlenek,
és amiért a földi gonosszal, egyelőre nem bírnak.
A világ a fertő mocsarába süllyed, amely egyre terjed,
és nem kíméli az eddigi, megszokott életrendet,
hanem mindenféle alja elmebajra gerjed.
A világ a fertő mocsarába süllyed, s onnan kiút nincs,
elsüllyed az értelem, a történelem, a múlt, a lét,
és nemsokára ezeknek már nyoma sincs.
Aki belelép a mocsárba, az nagy eséllyel elsüllyed,
hisz az magába szívja és egyúttal végez is vele,
a sors, egyeseket ilyenformán megbüntet.
Aki belelép a mocsárba, annak a reménye is elhal,
és miközben próbál kimászni az életét mentve,
rájön, hogy a sötét mocsár, mindent felfal.
Az új barmok világában, csoda szép ez a drága világ,
oda sem bőgnek a többi, idősebb marháknak,
és nem számít sem a rossz, sem a hibák.
Reggelente ébrednek e jószágok és legelni indulnak,
gondolkodás nélkül követik egymást a sorban,
s mind, ugyanarra a kevés fűre izgulnak.
A gulyások szavát meghallva, fejet lehajtva legelnek,
eszik az ízetlen, száraz füvet, a kopár vidéken,
és önmaguk lelkébe erőt nem lehelnek.
Elfogadják azt is, ha kevés a víz, hisz változik az idő,
eltűrik az éhséget, s a legdurvább bánásmódot,
mivel elfogadják, a barmoknak ez a jövő.
Az új barmok világában a régi, pusztai életnek vége,
önmaguk érdekében beoltják és levágják őket,
s mindezt, egyikőjük sem ússza meg élve.
