Saját alkotásaim
Nincs is olyan ember, akinek ne lenne gondja,
ki ne őrizne féltett titkokat a lelkébe zárva,
és aki nem önmaga hibáinak a foglya.
Nincs is olyan ember, aki ne szenvedne sokat,
akinek ne lennének problémái, fájdalmai,
és aki ne hinné, hogy ő maga áldozat.
Nincs is olyan ember, ki ne vágyakozna a jóra,
ne vágyna szeretetre, ölelésre, boldogságra,
és alkalomadtán néhány kedves szóra.
Csupán egy rövid szösszenet az egész létünk,
akad benne egy kevés öröm, sok félelem,
s végül nem derül ki, mennyit értünk.
Megannyi titkot és érzelmet viszünk az útra,
miközben a végtelen felé suhan a lelkünk,
s meglehet, ezeket nem élnénk át újra.
Csupán egy rövid szösszenet, mi nekünk jár,
és sokszor meglepetésszerűen távozunk,
kár tagadni is, ez bizony nagyon fáj.
Megnyugodhat-e a lélek a titkok hálójában,
és beismeri-e önmagának az igazságot,
azt, hogy mit is érez valójában?
Megnyugodhat-e a lélek, ha sok kudarc éri,
ha túl sokszor veszít, s igen bizonytalan,
és gyakorta még önmagát sem érti?
Megnyugodhat-e a lélek, ha távol a remény,
ha már semmiben nem képes megbízni,
miközben rádöbben, az élet kemény?
Mikor már csak önmagunk árnyékai vagyunk,
s a legszebb éveink a végtelen felé tartanak,
átgondoljuk, az utódokra mit hagyunk.
Mikor már a Nap melege is hűvösnek érződik,
és a szellő cirógatása kemény ütésként hat,
rájövünk, mindez túl jól nem végződik.
Mikor már alig tudunk felmenni a lépcsőkön,
mindenünk fáj és a levegőt kapkodni kell,
az esélyeinken merengünk, a végsőkön.
Mikor már az emlékezetünk többször hibázik,
és a hajdani elménk inkább aludni vágyik,
az egykori énünk egyre jobban hiányzik.
Mikor már semmi nem megy úgy, mint régen,
s már a szeretet is megkopik irányunkban,
éjszakánként szomorúan ülünk az éjben.
Mikor már csak szenvedés a sorsunk és bánat,
nevetés ritkán hagyja el kiszáradt ajkainkat,
a lelkünk az utolsó sóhajtásunkra várhat.
A lelkünk mélyén rejtőznek a legszebb álmok,
a legcsodásabb remények, az izzó vágyak,
és ott tiszta minden, nem pedig álnok.
A lelkünk mélyén rejtőznek a szép pillanatok,
ama feledhetetlen percek, s az igazi énünk,
ahol felidézhetjük a ragyogó virradatot.
Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,
és láncon fog tengődni az idők végezetéig,
minden, ami jó volt, a mocsárba merül.
Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,
az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,
és a szerelem is ott végzi majd szegény.
Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,
és velük az összetartás, a segítőszándék is,
mindent elnyelhet a feneketlen mélység.
Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,
örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,
a butaság földjén pedig nem nyílik virág.
Hatvannégy éves lettem Én,
itt a világnak közepén.
Ejnye-bejnye!
Ajándékot kapok magamtól,
s ez eltávolít a bajomtól,
minden szinten.
Fél évszázad sosem semmi,
ezalatt sokat kell tenni.
Bizony-bizony!
Lehettem volna én akármi,
soha nem szerettem várni,
senkire és semmire.
Mégsem lettem. Sajnos hiába,
kiáltom fájdalmam a világba.
Egye-fene!
Szakadatlan küzdelem az élet,
szenved benne épp elég lélek.
Fájdalom, szánalom.
Az igazságnak nyoma sincsen,
becsületem minden kincsem.
Az a nyerő erő!
Sokan nem értenek a szóból,
ám kérik a részüket a jóból.
Semmit nekik!
Aki a mások fájdalmának örül,
előbb nézzen otthon körül.
Silány-hitvány!
Én az egész népet tanítanám,
drága nemzetem és hazám.
Hív a tiszta szív!
Mindenki leplezni próbálja önnön hibáit,
a fájdalmait, a csalódásait, az érzéseit,
és elhallgatni az elvesztett vitáit.
Letagadni a valódi mivoltát, a valós énjét,
a legtitkosabb álmait, az izzó vágyait,
s eközben védeni a saját lényét.
Mindenki leplezni próbálja az igazi arcát,
a sebezhetőségét és az érzékenységét,
mialatt a lelke megvívja a harcát.
Az idő vándora megfogta a kis batyuját,
s végiggondolta miket pakoljon bele,
mielőtt bezárná a kis háza kapuját.
Pakolni való pedig szép számban akadt,
szerelmek, érzések, vágyak és álmok,
a szíve a bánatba majd beleszakadt.
Szomorú volt, hogy nem várhat tovább,
ám sietős a dolga, hisz ketyeg az óra,
s muszáj mennie egy házzal odább.
Azért még igyekezett elpakolni ezt, azt,
a szeretet emlékét, a béke pillanatait,
nem pedig szemetet és gisz-gazt.
Megrázta a batyut, érezte van ám súlya,
mégis eltette a fiatalság vidámságát,
és az egészség perceit is az útra.
Beszuszakolta melléjük a jót, a reményt,
a becsületet, tisztességet, az értelmet,
s nem utolsósorban az igaz erényt.
Az idő vándora bekötötte a batyu száját,
elmerengett, milyen csodás volt régen,
körbenézett, s lekapcsolta a lámpát.
