Saját alkotásaim
Az egész életünk kínok, panaszok sokasága,
legfőképp szenvedés és jó adag rettegés,
mielőtt eltűnünk az idő mocsarába.
Eltitkolt érzések, érzelmek kísérik az utunk,
bizonytalanság, kétkedés és sok félelem,
előbbre azonban sehogy nem jutunk.
Az egész életünk tragédiák sora és halmaza,
a hiszékenység, s a butaság uralja a létet,
egyszer talán eljön az értelem hajnala.
Oly csodás ez az élet, egy igazi álomvilág,
melyben mindent szabad, ha engedik,
s amelyben nincsenek tragédiák.
Amelyben minden szép, jó, sőt tökéletes,
mindig ragyog a Nap a sötét éjben is,
s melyben a harc hiba, felesleges.
Melyben az elit dőzsöl, a szegény kussol,
és a fejét lehajtva reszket naphosszat,
csak ezt hagyva maga után jussul.
Amelyben az igazság halott, nem létezik,
ahogyan nem létezik a remény sem,
bezzeg a gőgös az büszkélkedik.
Oly csodás ez az élet, emberekhez méltó,
annyira humánus, s olyan meseszerű,
itt már csak a halálé lehet a végszó.
Majd amikor gondot okoz a számlák kifizetése,
nem lesz olyan népszerű a hazugok csivitelése.
Amikor a nehézségek immár a plafonig érnek,
az emberek elkezdik érezni az erejét a végnek.
Nincs más választás, mint küzdeni a létért,
a szabadságért, egy igazán élhető életért,
és megküzdeni a kiszolgáltatott népért.
Nincs más választás, mint harcolni a jóért,
és kiállni az igazság mellett bármily áron,
néha csupán egyetlen reményteli szóért.
Nehéz korlátok között felhőtlenül élni,
és a sok nehézségre mosolyogva nézni.
Nehéz meglátni a fényt, ha nincs jelen,
a koromsötétben gyümölcs nem terem.
Nehéz szeretni a gyűlölködések idején,
s nehéz túllépni a lelkek rideg hidegén.
Nehéz segíteni, ha a másik nem akarja,
s örülni, ha a Napot viharfelhő takarja.
Nehéz korlátok között tenni amit kell,
igazi békére csakis egy igaz ember lel.
Nehéz elfogadni, hogy rabok vagyunk,
és semmivé fog válni minden szavunk.
Az embernek elég önmaga terheit cipelni,
a saját fájdalmait és a kínjait elviselni,
nemhogy mindig a máséra figyelni.
Elég eltűrnie a hazugságok erős áradatát,
elviselni a becsapást, a megtévesztést,
s nem kimondani a saját gondolatát.
Elég megküzdenie az állandó félelmeivel,
a bizonytalanságával, a rémálmaival,
és megbirkóznia a saját érzéseivel.
Az embernek elég az a tengernyi mocsok,
amely elárasztja az élete minden percét,
s melytől még a Föld is nehezen forog.
Amikor valaki hall a rosszról, de még nem érzi,
nevetve legyint egyet, s a halottakat mind kétli.
Miután az mégis bekövetkezik, pánikolni kezd,
és attól fogva az önbizalmából igen sokat veszt.
Amikor valaki hall a rosszról, ám mégis tétlen,
később ne hitegesse magát, hogy ebben vétlen.
Hiába fogja be a két fülét, hunyja be a szemeit,
nem kerülheti el, hogy megkapja önnön sebeit.
Reményt adni nagyon nehéz eme világban,
mely keserűséggel és fájdalommal teli,
bezzeg a rettegtetés, na az hibátlan.
Reményt adni nagyon nehéz, de mennyire,
üres szavak sokasága száll a semmibe,
és mindez sajnos nem jó semmire.
Az öregség szépsége páratlan és igazi élmény,
csupa derű, mosolygás és valódi remény,
és ehhez nem kell senkitől kérvény.
Egy öreg akkor lesz rosszul, amikor csak akar,
akkor ájul el, mikor a szervezete úgy dönt,
s úgy hasal el, hogy senkit nem zavar.
Bármikor panaszkodhat, jajgathat, könyörög,
s kiabálhat ész nélkül, nem fogják hallani,
végül úgyis elhagyják majd az örömök.
Járhatja a kórházakat vidáman és önfeledten,
s nevetve állíthatja, minden rendben van,
a kitartása, a türelme, az törhetetlen.
Az öregség szépsége egy mese, csak egy álom,
meghazudtolása a valóságnak, az igaznak,
és senki nem vágyik rá, hogy így járjon.
Mikor már csak önmagunk árnyékai vagyunk,
s a legszebb éveink a végtelen felé tartanak,
átgondoljuk, az utódokra mit hagyunk.
Mikor már a Nap melege is hűvösnek érződik,
és a szellő cirógatása kemény ütésként hat,
rájövünk, mindez túl jól nem végződik.
Mikor már alig tudunk felmenni a lépcsőkön,
mindenünk fáj és a levegőt kapkodni kell,
az esélyeinken merengünk, a végsőkön.
Mikor már az emlékezetünk többször hibázik,
és a hajdani elménk inkább aludni vágyik,
az egykori énünk egyre jobban hiányzik.
Mikor már semmi nem megy úgy, mint régen,
s már a szeretet is megkopik irányunkban,
éjszakánként szomorúan ülünk az éjben.
Mikor már csak szenvedés a sorsunk és bánat,
nevetés ritkán hagyja el kiszáradt ajkainkat,
a lelkünk az utolsó sóhajtásunkra várhat.
