Saját alkotásaim
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
Az ünnep fényei nem mindenkinek ragyognak,
s nem mindenki érezheti a szeretet melegét,
van, hogy bánat jut kicsiknek, nagyoknak.
Az ünnep fényei néha csupán árnyékot vetnek,
árnyékot az elesett és magányos emberekre,
azokra, akik a szeretteikkel nem lehetnek.
Az ünnep fényei a szívekbe új reményt hoznak,
örömmel, s boldogsággal töltik fel a lelkeket,
egy kis időre búcsút inthet a jó a rossznak.
Arcmaszk mögé bújva, nem ember az ember,
csupán egy szolga és egy arctalan senki,
ki önmagára a félelem miatt nem lel.
Aki nem vállalja fel az értékeit, s az igazságot,
mert retteg és könnyebb is fejet hajtani,
semmint képviselni az égető valóságot.
Könnyebb megtagadni a szeretteit, az álmait,
letagadni mindazt, amit valaha szeretet,
és megcsúfolni a legtitkosabb vágyait.
Könnyebb elhatárolódni mindentől, ha fáj is,
és egyszerűbb hátat fordítani a múltnak,
mintsem kardot fogni, még ma, máris.
Arcmaszk mögé bújva, a lélek sokat szenved,
és sokat gyötrődik, amiért olyan gyenge,
s amiért manapság igen sokat enged.
Mind kiszolgáltatottak vagyunk, amíg élünk,
amíg hordozzuk a saját terheink súlyát,
s amíg csakis rettegünk és félünk.
Amíg elhisszük, hogy nekünk más nem is jár,
és soha nem karol fel minket a remény,
addig biz az élet minden perce fáj.
Mind kiszolgáltatottak vagyunk, ha hagyjuk,
ha nem küzdünk és nem is ütünk vissza,
akkor a végzetünket meg is kapjuk.
Kiszolgáltatott állapotban szenved a lélek, főleg, ha szeret,
azonban nem azzal él, akihez igazi érzelmek kötik,
s ez ellen sajnos, csak vajmi keveset tehet.
Kiszolgáltatott állapotban szenved a lélek, s nehéz a dolga,
amennyiben nem tud szabadulni ebből a helyzetből,
soha nem lehet boldog és keserű lesz a sorsa.
Kényszerhelyzetben nehéz élni és nehéz dönteni,
az ember lelke ki van szolgáltatva folyvást,
s gyakran hullanak sokak könnyei.
Kényszerhelyzetben nehéz élni, tenni a dolgokat,
megfosztva a boldogságtól és a reménytől,
oly könnyű tönkretenni a sorsokat.
Az út elágazásánál, előbb-utóbb, sajnos muszáj dönteni,
hiszen egy egész élet múlhat a helyes választáson,
csak a végén ne hulljanak az ember könnyei.
A kényszer, a kiszolgáltatottság, megviseli a lelkek sorát,
szétszórtak, bizonytalanok, tanácstalanok lesznek,
és magukat becsapva várják az isteni csodát.
Az út elágazásánál eldőlhet minden, sötétség, vagy fény,
pusztulás, vagy megerősödés, kudarc, vagy siker,
ezekkel a gondokkal szembesül fiatal és vén.
Meddig tűrjük, hogy mások döntsenek helyettünk,
mások mondják meg, mikor, mit tehetünk,
s mások uralkodjanak felettünk?
Miért fogadjuk el, hogy tönkretegyék az életünket,
hogy eltiporják a szabadságunkat, jogainkat,
s előidézzék a kínzó végzetünket?
Hogyan hagyhatjuk azt, hogy elvegyék a javainkat,
s amíg sokszorosára növelik a bajainkat,
elnémítsák a józan szavainkat?
Hogy nézhetjük tétlenül, hogy állatként kezelnek,
tücsköt, bogarat és férget etetnek velünk,
míg a világra rácsokat szerelnek?
Milyen szülő az, aki a saját gyermekeit sem védi,
tétlenül hagyja, hogy kísérletezzenek rajtuk,
s eközben az igazságot azt kétli?
Meddig tűrjük, hogy a halálunkig igában tartanak,
félelmet és rettegést generálnak a számunkra,
míg ők otthon békésen alszanak?
Létrejött egy pazar, s csodás Rózsabokor,
amelyen a szépség és a nyugalom honol.
Végtelen számú társa közelebb, s távol,
élte saját életét a végtelenségben, bárhol.
Egyszer azonban kialakultak rajta a tetvek,
elárasztották mindenféle mocskos szennyek.
Élősködtek rajta, szívták az életadó „vérét”
miközben gyarapították az elnyomók népét.
Fájt ez a Rózsának, nem érezte jól magát,
s megpróbálta ellátni valamennyiük baját.
Nem nagy sikerrel. Tüskéi nőttek, de hiába,
segélykérő hangja nem jutott távoli világba.
A tetvek eközben szaporodtak irdatlan méretben,
holott tudták, hogy ez a világ véges. Lélekben.
Ám nem törődtek vele, legyen az más gondja!
Ne tömjék magukat? Nekik azt senki ne mondja!
A Rózsa megpróbálta lerázni őket a szélben,
nem ment, már csak egyben bízhatott, a télben.
A tetű népség tudatáig nem jutott el semmi,
ők „csak” a rózsán akartak uralkodni. Ennyi.
A hízott tetvek elfoglalták a levelek nagy részét,
ezzel a levélvégekre szorították népük jó részét.
Elpusztult a csodaszép Rózsa! Nem bírta tovább!
A tetvek is belehaltak, innen nem juthattak odább.
Maszk az arcokon, orron, szájon,
beletemetve az élet, a lélek,
ki hordja, mire várjon?
Semmi jóra, félelemre, s ámításra,
állandóan pánikolós percekre,
hátsó gonosz számításra.
Elrettent az érintéstől, az öleléstől,
családtól, baráttól, gyerektől,
ismeretlen jövevénytől.
Elhidegíti az embereket egymástól,
szívtelenné teszi az érzőket,
hazudozva egymásról.
Rettegésben tart, ameddig akarják,
amíg az első kísérletük tart,
míg azt lezavarják.
Agymosottá tesz, pánikot gerjeszt,
a tudatot homályba taszítva,
újabb iszonyatot erjeszt.
A népek tömegét rabszolgává teszi,
tárggyá, bábbá alacsonyítva,
az életkedvét is elveszi.
A maszk nehezíti az oxigén felvételt,
a szén-dioxid visszakerülve,
növeli az élet elvételt.
Amennyiben a védelme valós lenne,
miért is kellene félni attól,
ki ilyet fel nem tenne?
