Saját alkotásaim
A lelki béke drága kincs, elérni majdnem lehetetlen,
hiszen a világ és a sors rengeteg akadályt állít,
amikkel szemben az ember tehetetlen.
A lelki béke drága kincs, olyan, mint egy szép mese,
amelyben a hercegnő kezéért meg kell küzdeni,
s végül lehullik a gonosz sárkány feje.
Az élet nem sűrűn cirógatja meg az emberek lelkét,
és nem mosolyog kedvesen reájuk gyakorta,
viszont sokaknak megnehezíti a tervét.
A tervét, mely a szép álmokról, a vágyakról szólnak,
egy csodásabb, élhetőbb világról, a szeretetről,
és sajna nem ad sok teret, semmiféle jónak.
Az élet nem sűrűn cirógatja az elesettet, a gyengét,
nem segíti a beteget, a szegényt, a kisembert,
és bizony sokszor beléjük mártja a pengét.
Segíteni másoknak jó dolog, szívet melengető érzés,
támaszt nyújtani az elesetteknek, gyengéknek,
emberhez méltó és ez nem lehet kérdés.
Segíteni másoknak jó dolog, felemeli a fáradt lelket,
s miközben sikerül másokat kihúzni a gödörből,
a mi saját énünk is, egy kis örömre lelhet.
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy valódi fegyver,
kegyetlenül meg tudják sebezni az ember lelkét,
és manipulálnak vele minden este, reggel.
Szavakkal fedik el a valóságot, leplezik el a sok rosszat,
szavakkal ármánykodnak az igazság ellenében,
és teszik ezt állandóan, egész élethosszat.
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy gyilkos méreg,
az végezhet hamar, a szavak sokáig kínozhatnak,
és ez így marad, amíg csak emberek élnek.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
Mint csillogó gyémánt, mely tündöklően szórja a fényét,
úgy képes ragyogni a tiszta, mély és igazi szeretet,
miközben átjárja az emberek szívét, s lényét.
Mint csillogó gyémánt, melynél nemesebb ékkő nincsen,
és melynek az értéke örök, olyan a valódi szeretet,
őszinte érzés, amelyben értékhatár sincsen.
Az emberek nem szeretik az igazságot, mert az nagyon fáj,
inkább befogják a füleiket és lehunyják a szemeiket,
s úgy viselkednek, mint egy jól idomított nyáj.
Az emberek nem szeretik az igazságot, az felégeti a lelkük,
elveszi az életkedvüket és a reményeiket is egyaránt,
hiába érzi a valóságot valamennyi apró sejtjük.
Esténként a tisztáson feltűnik a remény lámpája,
a benne lévő gyertya lángja varázserővel bír,
és új lehetőséget kínál az élővilág számára.
Egy csodásabb jövőt, egy szebb, békésebb világot,
élhetőbb életet és sokkalta több szeretetet,
tiszta levegőt, erdőt, mezőt, sok virágot.
Ez a lámpa magához vonzza a jóra vágyó lelkeket,
akik apró fényekként jelennek meg körülötte,
és érzik, számukra az éj csodát rejteget.
Esténként a tisztáson felvillannak az apró fények,
mint milliónyi drágakő, oly ékesen ragyognak,
s eközben békésen alszanak az erdei lények.
Aki harc nélkül feladja, az elpusztul remény nélkül,
ha nem küzd meg a szabadságáért, s az életéért,
semmiféle kegyelmet nem is érdemel végül.
Aki harc nélkül feladja, az a saját sírját meg is ássa,
önmaga okozza a végzetét, mert gyáván térdel,
és mindeközben a lelkét a szégyen rágja.
Aki harc nélkül feladja, az elveszít mindent, örökre,
s az utolsó percben jön rá, hogy a népe is így jár,
még él, de már keselyűk köröznek fölötte.
A félelem mérgezi a lelkeket és kiszolgáltatottá teszi,
ezen okból folyik még a csapból is a rettegtetés,
s mindez, az emberek életkedvét is elveszi.
A félelem mérgezi a lelkeket és sokakat beteggé tesz,
megfertőzi az elméket, a gyávaság börtönébe zár,
s amíg nem küzd az ész, ez mindig így lesz.
