Saját alkotásaim
Mennyi lehetőséget mulasztunk el életünk során,
mennyi esélyt, mennyi szerelmet, mennyi jót,
félénkségünk és bizonytalanságunk okán.
Milyen sok dologba bele sem merünk fogni soha,
s bár képesek vagyunk igen szépeket álmodni,
mikor felébredünk, mindezek eltűnnek tova.
Mennyi lehetőséget fúj el előlünk a sorsunk szele,
s mennyi vágyunk marad csupán vágy, örökre,
miközben a lelkünk keserűséggel lesz tele.
A lelkek kútja tele van fájdalommal és bánattal,
szíveket marcangoló érzelmek sokaságával,
meg soha be nem teljesülő vágyakkal.
Régóta dédelgetett álmokkal, égető sóhajokkal,
elszalasztott esélyekkel, titkolt szerelmekkel,
elvesztegetett évekkel és hónapokkal.
A lelkek kútja tele van olyan sokféle szeméttel,
annyi meg nem értéssel, sírással, rívással,
és figyelmen kívül hagyott reménnyel.
A régmúlt szép időket messze fújta a jelen szele,
s immáron csak az emlékezet őrzi azt az időt,
miközben a szívünk keserűséggel van tele.
A végtelen égbolton emlékek milliói ragyognak,
s mint szikrázó csillagok tekintenek le reánk,
örök témáját adva verseknek és daloknak.
A régmúlt szép időket soha nem lehet elfeledni,
mindig is ott lesznek majd a lelkünk mélyén,
ám reményeinket még nem kell eltemetni.
A látszat gyakorta csal, elhomályosítja a szemet,
nem mindig a kisebb az elesett és a gyenge,
s nem mindig a hízelgő az, aki szeret.
Nem az a becsületes, aki ezt kikiabálja a világba,
ám a valóságban csak lop, csal és hazudozik,
s tereli a dolgokat a legrosszabb irányba.
Nem az a megértő, aki látszólagosan megsajnál,
s miközben hallgatja az őszinte fájdalmadat,
azt kívánja, bárcsak már végre meghalnál.
Nem az az igazi támasz, aki ígérget tettek nélkül,
és szomorú arccal megjátssza a jótevő lelket,
miközben könnyedén cserben hagy végül.
A látszat gyakorta csal, elhiteti azt is, ami nincs,
olyan, mint az illúzió, vagy egy szép délibáb,
s éppen emiatt, a józan ész igen nagy kincs.
Hogyan lehetne szabad az a madár, aki kalitkában él,
és hogyan lehetne szabad az a sok-sok érző lélek,
miközben folyamatos korlátozások között fél?
Hogyan lehetne szabad a Nap, mikor felhők takarják,
és hogyan lehetne szabad a Hold, a sötét éjjelen,
ha a látványát mesterséges fények zavarják?
Hogyan lehetne szabad az élet, ha rabságra született,
ha csupán mások játékszere, mások kiszolgálója,
és nem tarthat soha egy békés kis szünetet?
Hogyan lehetne szabad az ember, önnön béklyóiban,
amit saját maga rakott fel, s amitől csak szenved,
vajon megérti-e majd mindezt, a végső óráiban?
A csodák erdejében milliónyi apró fény villog,
és varázslatos fényt árasztanak esténként,
amikor mindenfelé a szeretet csillog.
A csodák erdejében élnek az eltávozott lelkek,
a rejtekadó fák között suhannak éjjelente,
s eme helyen mind békességre lelnek.
Az álmok bolygóján bármikor megtörténhet bármi,
az elme csodás dolgokat képes varázsolni,
és könnyű a fantáziák földjén járni.
Szemet gyönyörködtető tájak, békesség, nyugalom,
egy igazán mesés világ, lelket felemelő érzés,
ezen a helyen nem létezik unalom.
Az álmok bolygóján megszépülnek a titkos vágyak,
és életre kelnek a szívben rejtőző érzelmek,
miközben a madarakkal szállnak.
Ha a csend végre hallatná a szavát,változna a világ,
s ha nem tűrné el a csekély számú üvöltözőt,
még a kopár sziklákon is nyílna virág.
Ha a csend végre hallatná a szavát, az csoda lenne,
lelkeket simogató dallam és varázslatos zene,
s mindenki megtalálná az örömét benne.
Az arcon meglátszik az élet okozta változás,
minden redő egy újabb fájdalmat takar,
és végül eljön majd ama számadás.
Az arcon meglátszik a jellem, vagy a hiánya,
minden, a múltnak, s a jelennek a hatása,
az ember sokat szenved, ám hiába.
Egy vidám nap sokat jelenthet a léleknek,
a mosolygás megcirógatja a szívet,
és értelmet tud adni az életnek.
Egy vidám nap megszépítheti a perceket,
ahogyan a napfény is a vihar után,
mikor elzavarja a sötét felleget.
