Az élet nagy része szenvedés

Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,

ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,

itt nem marad majd kő a kövön.

 

Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,

megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,

a sors azonban új küzdelemre hív.

 

Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,

aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,

attól a remény esélye is elszáll tova.

 

A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,

összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,

s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.

 

Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,

az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,

az emberi sajgó lelke még mire várhat?

Állandósult félelemmel

Állandósult félelemmel manipulálnak a sötét erők,

a folytonos rettegés által mindent irányíthatnak,

legyőzve valamennyi jó és tisztességes erőt.

 

Megkeserítik a mindennapokat, s az összes percet,

megfojtják az igazságnak a legkisebb csíráját is,

s bármi áron véghezviszik a gonosz tervet.

 

Elveszik az emberek tartalékait, erkölcsit, anyagit,

manipulálnak hazugsággal, s gyilkos mérgekkel,

megszerzik az élők és az elhunytak javait.

 

Egymás ellen fordítanak és cenzúrázzák az életet,

nem kímélnek sem felnőttet, sem pici babákat,

s kioltják a szemekben ragyogó fényeket.

 

Állandósult félelemmel nyomorítják meg a lelket,

s amíg könyörtelen és kegyetlen uralmuk tart,

nyugalmat senki, a temetőben sem lelhet.

Milyen emlékeket hagyunk hátra?

Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,

s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,

amikor az élet kapuja előttünk bezár?

 

Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,

az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,

s már nem is szerethetünk, soha többé.

 

Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,

immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,

és mindezt senkin nem kérhetjük számon.

 

Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,

s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,

a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?

Milliárdnyi csillag

Milliárdnyi csillag ragyog az éjszakai égen,

felülről tekintenek le valamennyiünkre,

s tündökölnek a galaktikus térben.

 

Mint az emberi lelkek, születnek és halnak,

állandó változás a létük a végtelen útján,

s maguk után emlékeket hagynak.

 

Milliárdnyi csillag sejtelmesen őrzi a titkát,

igéző fényük reményt ad az embereknek,

s életre kelti a szívükben lévő szikrát.

Érzelmek viharában

Érzelmek viharában éli napjait minden lélek,

sokszor nem is látnak tisztán a világban,

s mindig a csalódás rémétől félnek.

 

Féltik a megszokott életüket, s a titkaik sorát,

nem merik felfedni az igazi mivoltukat,

és feszülten várják az álombeli csodát.

 

Vágyak perzselik a szívüket minden percben,

ám mégsem kezdeményeznek semmi újat,

mivel nem készültek fel még fejben.

 

A szemük előtt suhan tova a saját reményük,

s míg mélán tétovázva sajnálják magukat,

hagyják elveszni az utolsó esélyük.

 

Érzelmek viharában tengődnek nappal-éjjel,

a bizonytalanságuk nem vezethet sehová,

s bizony ezt nehéz felfogni ép ésszel.

Telik-múlik az idő

Telik-múlik az idő, bársonyon futnak a percek,

néma árnyként lebeg felettünk a sorsunk,

s a szívünk számtalan vágytól serceg.

 

A lelkünk álmokkal telített, az angyalok óvják,

bizony érzékeny, sérülékeny és törékeny,

önnön titkaink a nehéz utakat róják.

 

Telik-múlik az idő, selymesen cirógatva suhan,

sokszor nem érezzük át az igazi mivoltát,

s végül a létünk a semmibe zuhan.

Túl sok a megterhelés

Túl sok a megterhelés az embereken és ez nőni fog,

a hatalmat birtoklók eljátsszák a színdarabjukat,

amíg csak az utolsó ember is el nem fogy.

 

Addig kábulatban tartják őket, s elveszik a lelküket,

a félelem és a rettegés segíti a gonosz folyamatot,

ami addig tart, míg véghez viszik a tervüket.

 

Megfelelő szólamokkal, új és újabb ürügyet találva,

sikeresen kihasználva az oly régóta tartó butítást,

ügyesen terelnek felnőttet, s gyereket a halálba.

 

Túl sok a megterhelés és egyre távolodik a remény,

a született emberi jogok véglegesen eltörlődnek,

s a jövő, ami reánk vár, kegyetlenül kemény.

A szavak ereje

A szavak ereje sokszor nagyobb, mint egy bomba,

fájó, komoly sebek okozására is képes lehet,

hiszen magát, a lelket döntheti romba.

 

Mézesmázosan megtéveszt és mételyezésre képes,

fel tudja bontani a legjobb kapcsolatokat is,

igen gyakran mondják azt, hogy ékes.

 

Ármányosan irányít és furfangosan terel másokra,

negédesen megtéveszt, oly kedvesen behálóz,

s futtathat bármely családot a zátonyra.

 

Mérget csepegtet a fülekbe, biz megássa a vermet,

erősen marcangolhatja a szívet, furmányos,

s a legjobb barátok közzé is éket verhet.

 

Ugyanakkor képes simogatni, néha igen beszédes,

olykor segítőszándékú, örömteli, kedélyes,

s alkalomadtán igen vidám, szeszélyes.

 

A szavak ereje sokkal több, mint egyszerű beszéd,

tettekre sarkalhat, s mély szeretetet tud adni,

ám gyakran nem tudja fékezni a hevét.

Megkeseredve

Megkeseredve a világ mocskától, nehéz az élet,

kínzóan telnek a mindennapok percei, s órái,

és örökös rabságban szenved minden lélek.

 

A hipnotikus homály annyi elmére rátelepedett,

s támadja a kevés még józanul gondolkodót,

akikre immár óriás kígyóként rátekeredett.

 

A sötétség leple ezt a világot lassan körbeveszi,

s igyekszik elpusztítani minden élőt a Földön,

mielőtt a fény serege magát összeszedi.

 

Megkeseredve zajlik a harc, a kíméletlen csata,

a tét nem az arany, vagy a pénz, hanem a lét,

s ha nem küzd a jó, győz a gonosz hada.

Hideg szelek fújnak

Hideg szelek fújnak, az emberek dideregnek,

kellemesebb, melegebb helyekre igyekeznek.

Ám a lelkek is fáznak legbelül, s szenvednek,

hiszen a rideg idők maradnak, nem engednek.

 

Kilátástalanságot fúj a közeledő vihar magja,

s nem hallik meg a segítségért kiáltók hangja.

Eme hangokat elnyomja a bent zakatoló szív,

amely rémülten dobogva isteni segítséget hív.

 

Hideg szelek fújnak, szétzúzva a megszokást,

s rettentő ereje elhozhatja az utolsó felvonást.

A természet színpadáról eltávozhat az ember,

ha a reá váró borzalmakkal küzdeni nem mer.