idő Archívum - Kiss Gyula versei

A gőgös nagyúr ül a trónján

A gőgös nagyúr ül a trónján, s flegmán alátekint,

elvárja, hogy az alattvalói hűen szolgálják,

és adózzanak neki újra, újfent, megint.

Mondjanak le a jogaikról, hiszen minek az nekik,

engedelmeskedjenek mindhalálig, s mindig,

és akkor a kegyét talán még el is nyerik.

Ne is kérdezzék, fogadják el, csak neki van igaza,

ő mindenekfelett áll, hiszen egy igazi isten,

ám egyszer őt is elpusztítja az idő vihara.

A gőgös nagyúr ül a trónján, s önmagát csodálja,

mikor nem látják, sokszor a tükör előtt pózol,

és hiszi, hogy ő ennek a világnak a csodája.

Semmi nem tart örökké

Semmi nem tart örökké, minden változik,

a legsötétebb vihar után is kisüt a Nap,

és egyszer a legrosszabb is távozik.

Elbukik majd a gőgösség hitvány uralma,

és hiába erőlködik őrjöngve a gonosz,

a fény fölött soha nem lesz hatalma.

Semmi nem tart örökké, tovaszáll az élet,

semmivé válnak az álmok és a vágyak,

az idő sem képes útját állni a végnek.

A régi szép napok letűntek

A régi szép napok letűntek, az idejük lejárt,

s minden ami jó volt, immár örökre bezárt.

Vérvörös alkony búcsúztatta ama reményt,

s meglehet, többé senki nem látja szegényt.

A régi szép napok letűntek, itt a sírás ideje,

mindez a butaság és a hiszékenység sikere.

Mialatt a sötétség boldogan mulat, s nevet,

a fény azon töpreng, ezek után mit is tehet.

A reménytől megfosztva

A reménytől megfosztva keserűek a napok,

az egykori dicső idők után jönnek a fagyok.

A régi szép álmok ideje lejárt, jön a végzet,

és utána nem marad más, csak az enyészet.

Mikor az időnk lejár

Mikor az időnk lejár és leketyeg ama óra,

s az elménk elkezd a múltban kutatni,

tudjuk, nem számíthatunk jóra.

Mikor az időnk lejár, vele száll a lelkünk,

és vele tart a létünk valamennyi perce,

már máshol kell vigaszra lelnünk.

Mikor az időnk lejár, a reményünk bezár,

elfordítja a kulcsot az esélyek zárjában,

és akkor derül ki, itt a végső határ.

Az utolsó utazásunk

Az utolsó utazásunk majd a végtelenbe visz,

arra a helyre, ahol örök a fény és a béke,

ott nem számít, ki miben is hisz.

Az utolsó utazásunk felszabadít bennünket,

a lelkünk végre boldogan szárnyalhat,

miközben letesszük a terhünket.

Az öregség szépsége

Az öregség szépsége páratlan és igazi élmény,

csupa derű, mosolygás és valódi remény,

és ehhez nem kell senkitől kérvény.

Egy öreg akkor lesz rosszul, amikor csak akar,

akkor ájul el, mikor a szervezete úgy dönt,

s úgy hasal el, hogy senkit nem zavar.

Bármikor panaszkodhat, jajgathat, könyörög,

s kiabálhat ész nélkül, nem fogják hallani,

végül úgyis elhagyják majd az örömök.

Járhatja a kórházakat vidáman és önfeledten,

s nevetve állíthatja, minden rendben van,

a kitartása, a türelme, az törhetetlen.

Az öregség szépsége egy mese, csak egy álom,

meghazudtolása a valóságnak, az igaznak,

és senki nem vágyik rá, hogy így járjon.

A lelkünk mélyén rejtőznek

A lelkünk mélyén rejtőznek a legszebb álmok,

a legcsodásabb remények, az izzó vágyak,

és ott tiszta minden, nem pedig álnok.

A lelkünk mélyén rejtőznek a szép pillanatok,

ama feledhetetlen percek, s az igazi énünk,

ahol felidézhetjük a ragyogó virradatot.

Mikor már túl nehéz a lant

Mikor már túl nehéz a lant, s nem bírjuk,

ráadásul az életünk zenéje unalmas,

önmagunkat kis híján elsírjuk.

Valaha e lanton csodás dallamok szóltak,

melyek örömöt okoztak a lelkünknek,

és alapot adtak mindenféle jónak.

Amíg szívből szóltak a zenéink, örültünk,

ragyogtunk, mosolyogtunk vidáman,

és senkivel, soha nem pöröltünk.

Telt-múlt az idő, a kottánk is megkopott,

a szemünk fátyolosan látta a napfényt,

és semmi nem volt a megszokott.

Mikor már túl nehéz a lant, ideje belátni,

nem tudjuk többé pengetni a húrokat,

s lassan a jövő kapuját ideje bezárni.

Kemény időket élünk

Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,

miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,

millióknak a szemébe szöknek könnyek.

Nem pihennek a történéseket irányító erők,

és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,

hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.

Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,

végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,

az emberiség már nem sok jónak néz elé.

Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,

a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,

s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.

Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,

és hiába húzza meg magát, hiába is remél,

a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.

Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,

és ha nem fogunk végre össze magunkért,

egy csettintésre megszűnhet az életünk.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31