Saját alkotásaim
Az egész életünk kínok, panaszok sokasága,
legfőképp szenvedés és jó adag rettegés,
mielőtt eltűnünk az idő mocsarába.
Eltitkolt érzések, érzelmek kísérik az utunk,
bizonytalanság, kétkedés és sok félelem,
előbbre azonban sehogy nem jutunk.
Az egész életünk tragédiák sora és halmaza,
a hiszékenység, s a butaság uralja a létet,
egyszer talán eljön az értelem hajnala.
Minden perc küzdelem és színjáték az élet,
nem több mint hazug szemfényvesztés,
s egyfajta fanyar mosolya a végnek.
Minden perc küzdelem, fárasztó, tragikus,
az a kevéske öröm benne hamar elszáll,
s ami marad, az szörnyen kaotikus.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s flegmán alátekint,
elvárja, hogy az alattvalói hűen szolgálják,
és adózzanak neki újra, újfent, megint.
Mondjanak le a jogaikról, hiszen minek az nekik,
engedelmeskedjenek mindhalálig, s mindig,
és akkor a kegyét talán még el is nyerik.
Ne is kérdezzék, fogadják el, csak neki van igaza,
ő mindenekfelett áll, hiszen egy igazi isten,
ám egyszer őt is elpusztítja az idő vihara.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s önmagát csodálja,
mikor nem látják, sokszor a tükör előtt pózol,
és hiszi, hogy ő ennek a világnak a csodája.
Semmi nem tart örökké, minden változik,
a legsötétebb vihar után is kisüt a Nap,
és egyszer a legrosszabb is távozik.
Elbukik majd a gőgösség hitvány uralma,
és hiába erőlködik őrjöngve a gonosz,
a fény fölött soha nem lesz hatalma.
Semmi nem tart örökké, tovaszáll az élet,
semmivé válnak az álmok és a vágyak,
az idő sem képes útját állni a végnek.
A régi szép napok letűntek, az idejük lejárt,
s minden ami jó volt, immár örökre bezárt.
Vérvörös alkony búcsúztatta ama reményt,
s meglehet, többé senki nem látja szegényt.
A régi szép napok letűntek, itt a sírás ideje,
mindez a butaság és a hiszékenység sikere.
Mialatt a sötétség boldogan mulat, s nevet,
a fény azon töpreng, ezek után mit is tehet.
A reménytől megfosztva keserűek a napok,
az egykori dicső idők után jönnek a fagyok.
A régi szép álmok ideje lejárt, jön a végzet,
és utána nem marad más, csak az enyészet.
Mikor az időnk lejár és leketyeg ama óra,
s az elménk elkezd a múltban kutatni,
tudjuk, nem számíthatunk jóra.
Mikor az időnk lejár, vele száll a lelkünk,
és vele tart a létünk valamennyi perce,
már máshol kell vigaszra lelnünk.
Mikor az időnk lejár, a reményünk bezár,
elfordítja a kulcsot az esélyek zárjában,
és akkor derül ki, itt a végső határ.
Az utolsó utazásunk majd a végtelenbe visz,
arra a helyre, ahol örök a fény és a béke,
ott nem számít, ki miben is hisz.
Az utolsó utazásunk felszabadít bennünket,
a lelkünk végre boldogan szárnyalhat,
miközben letesszük a terhünket.
Az öregség szépsége páratlan és igazi élmény,
csupa derű, mosolygás és valódi remény,
és ehhez nem kell senkitől kérvény.
Egy öreg akkor lesz rosszul, amikor csak akar,
akkor ájul el, mikor a szervezete úgy dönt,
s úgy hasal el, hogy senkit nem zavar.
Bármikor panaszkodhat, jajgathat, könyörög,
s kiabálhat ész nélkül, nem fogják hallani,
végül úgyis elhagyják majd az örömök.
Járhatja a kórházakat vidáman és önfeledten,
s nevetve állíthatja, minden rendben van,
a kitartása, a türelme, az törhetetlen.
Az öregség szépsége egy mese, csak egy álom,
meghazudtolása a valóságnak, az igaznak,
és senki nem vágyik rá, hogy így járjon.
A lelkünk mélyén rejtőznek a legszebb álmok,
a legcsodásabb remények, az izzó vágyak,
és ott tiszta minden, nem pedig álnok.
A lelkünk mélyén rejtőznek a szép pillanatok,
ama feledhetetlen percek, s az igazi énünk,
ahol felidézhetjük a ragyogó virradatot.
