Saját alkotásaim
Mikor a túlvilág szele megcirógatja az arcot,
és magához hív a végtelennek a nyugalma,
az ember lelke békésen feladja a harcot.
Mikor a túlvilág szele jelzi, elérkezett az idő,
és nem kell már tovább szenvedni többé,
a távolba vész majd ama keserves jövő.
A jövő a gépeké, az emberek ideje lejár,
oly fájó, ámde az evolúció kapuja bezár.
Az MI hamarosan uralni fogja az életet,
és ha úgy alakul, irányíthatja a végzetet.
Amikor másról szól a rege, vidám a nóta,
másokról hazudozni egyfajta élmény,
és ez így van az idők kezdete óta.
Amikor másról szól az élet, az bizony fáj,
fáj, hogy más esetleg jobb, vagy szebb,
és erről bezzeg hallgat az a száj.
Amikor másról szól a valóság, az igazság,
és mindeközben a világ egy hamisság,
bizony nem igen lesz itt vigasság.
Néma sikolyok szállnak az időben tova,
s mindőjüket be fogja lepni az idő pora.
Eme sikolyok emberi sorsokról szólnak,
s az emlékét hordozzák rossznak, jónak.
A tönkretett jövőt visszaszerezni nem lehet,
az már a reménnyel együtt semmivé lett,
s ezt bánhatja minden felnőtt, gyerek.
A tönkretett jövőt vissza fogják sírni sokan,
azonban még jobban a régi szép múltat,
ám az időt ez nem hatja meg, rohan.
A boldog pillanatok megfogyatkoztak nagyon,
egyre többet bujdokolnak az emberek elől,
és lehet, végleg elköszönnek egy napon.
A boldog pillanatok kis batyujukkal haladnak,
visszaidézik a régi szép időket, s az örömöt,
remélve, a lelkek mélyén megmaradnak.
Mindenki elvan a saját gondjaival, bajaival,
és nincsen ideje foglalkozni a világ zajaival.
Sőt, túl sokszor még önmagára sem jut idő,
s emiatt nem kifejezetten lesz rózsás a jövő.
Az egész életünk kínok, panaszok sokasága,
legfőképp szenvedés és jó adag rettegés,
mielőtt eltűnünk az idő mocsarába.
Eltitkolt érzések, érzelmek kísérik az utunk,
bizonytalanság, kétkedés és sok félelem,
előbbre azonban sehogy nem jutunk.
Az egész életünk tragédiák sora és halmaza,
a hiszékenység, s a butaság uralja a létet,
egyszer talán eljön az értelem hajnala.
Minden perc küzdelem és színjáték az élet,
nem több mint hazug szemfényvesztés,
s egyfajta fanyar mosolya a végnek.
Minden perc küzdelem, fárasztó, tragikus,
az a kevéske öröm benne hamar elszáll,
s ami marad, az szörnyen kaotikus.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s flegmán alátekint,
elvárja, hogy az alattvalói hűen szolgálják,
és adózzanak neki újra, újfent, megint.
Mondjanak le a jogaikról, hiszen minek az nekik,
engedelmeskedjenek mindhalálig, s mindig,
és akkor a kegyét talán még el is nyerik.
Ne is kérdezzék, fogadják el, csak neki van igaza,
ő mindenekfelett áll, hiszen egy igazi isten,
ám egyszer őt is elpusztítja az idő vihara.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s önmagát csodálja,
mikor nem látják, sokszor a tükör előtt pózol,
és hiszi, hogy ő ennek a világnak a csodája.
