Saját alkotásaim
Az ember a szívében hordja a vágyait, az álmait,
a titkos elképzeléseit, a hazája szeretetét,
s nem feledheti el, honnan származik.
Az ember a szívében hordja a múltját, s a jelent,
a történelmet, a jövőbe vetett reményeit,
bár tudja, hogy nem éri el a végtelent.
Az ember a szívében hordja az életének a perceit,
ahogy Petőfi szavait és Kossuth tetteit is,
soha nem feledve el, elődei hőstetteit.
Minden népnek vannak hősei, akik feledhetetlenek,
akik az életük árán is védték a hazájukat, a hont,
és az utókor számára örökre felejthetetlenek.
Magyar honnak is számtalan ilyen hőse volt valaha,
akiknek a neve ma is fennen ragyog, a jelenben,
s a szívek mélyén még izzik emlékük parazsa.
Hunyadi János, Zrínyi Miklós, no meg Dobó István,
Szondy György, Jurisics Miklós és Pálffy Miklós,
eme kapitányok méltán szerepelnek a listán.
Minden népnek vannak hősei, nekünk oly sok akad,
a tetteik és a dicsőségük soha nem évülhetnek el,
az idő, s a jövő végtelen útja bármerre is halad.
Minden születésnap egy újabb redő az időben,
amelynek a nyoma soha nem fog eltűnni,
s bizony nyomot hagy majd a jövőben.
Minden születésnap egy új kezdet, egy régi vég,
egy élet, amely képes lenne a megújulásra,
és mely a boldogságra vágyik, nagyon rég.
A régmúlt szép időket messze fújta a jelen szele,
s immáron csak az emlékezet őrzi azt az időt,
miközben a szívünk keserűséggel van tele.
A végtelen égbolton emlékek milliói ragyognak,
s mint szikrázó csillagok tekintenek le reánk,
örök témáját adva verseknek és daloknak.
A régmúlt szép időket soha nem lehet elfeledni,
mindig is ott lesznek majd a lelkünk mélyén,
ám reményeinket még nem kell eltemetni.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, hallik a cinegék dala,
a pintyek és a feketerigók is hirdetik már fennen,
a tél fáradtan csomagol, s indul végre haza.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, s igen vidám hangon,
érzik, a természet hamarosan zöld ruhába bújik,
és itt az idő, hogy az élet újra reményt kapjon.
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Mindenkinek megvan a saját útja, legyen az bármilyen,
s eme úton sokat kell küzdeni, sokat kell kiállni,
mielőtt az ember végül fáradtan megpihen.
Mindenkinek megvan a saját útja, amelyen önmaga jár,
és önmaga cipeli a terheit, miközben halad előre,
végig remélve, hogy reá csakis valami jó vár.
Nem könnyű reményre találni vészterhes időkben,
mikor a félelem uralja az emberek életét,
és a sors bizonytalansága időtlen.
Nem könnyű reményre találni, s talán nem is lehet,
egész életünkben csak keressük és kutatjuk,
mégsem tudjuk, hogy ez hová vezet.
Minden perc magában foglalja a jót, a rosszat,
az esélyt, s a reményt, no meg a bukást is,
és mindez velünk lesz, egy élethosszat.
Minden perc magában foglalja a létet, a véget,
a lehetőséget, a szerelmet és a csalódást is,
s oly felesleges folyton aggódni evégett.
Kártyáznak a pokolban, az ördög és a bolond,
ősidők óta játsszák már ezt a tüzes játékot,
s ehhez, ez a hely a megfelelő porond.
Szinte forr körülöttük a levegő, itt van az idő,
a tétek sokasága felhalmozva az asztalon,
s hamarosan végleg el fog dőlni a jövő.
Az ördög immár nem vár, kiterítette a lapjait,
a bolond csak nézi, ám hiába látja, kétli,
s neveti, ez nem befolyásolja a napjait.
Kártyáznak a pokolban, a játék vége közeleg,
s bár a bolond nem hiszi el, hogy veszíthet,
ezek a lapok a végzetet hozzák közelebb.
