Saját alkotásaim
A régi szép idők letűntek, a sötétségnek kora tombol,
és mint a legrettenetesebb vihar, pusztít, gyilkol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Eltörli mindazt, ami valaha is jó volt, elmossa a létet,
jégesőként zúzza szét a szeretet sarjait, hajtásait,
és minden percben egyre csak növeli a tétet.
A régi szép idők letűntek, s már a Nap sem mosolyog,
nincs rá oka, hogy gyönyörködjön eme világban,
hamarosan az arcokra fagynak a mosolyok.
Senki nem sejtheti előre, hogy a sorsa merre viszi,
s merre fújja az élete szele, milyen irányba,
és azt sem, az esélye nagy, vagy kicsi.
Senki nem sejtheti előre, mikor jár le önnön órája,
és melyik lesz az utolsó örömteli pillanata,
vagy melyik lesz, a legvégső próbája.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
Amikor még fiatal az ember, mindent másképpen lát,
van ereje, gyors, ruganyos, az elméje szárnyal,
és meg tudja különböztetni bokortól a fát.
Később ez változik, már nem olyan rózsásak a napok,
gyakorta gyötri a fáradtság, túlontúl elfoglalt,
és idegesítik mind a kicsik, mind a nagyok.
Majd eljön az idő, amikor lassúbb lesz, lomha, unott,
megjelennek az arcán a ráncok, beteggé válik,
és szomorúan látja, hogy bizony idáig jutott.
Amikor még fiatal az ember, nem akarja látni a véget,
nem hiszi el, mennyire el fog kopni a teste, lelke,
és mennyire keserűvé válik egyszer evégett.
Útra készülnek a gólyák és sok más egyéb madár,
a fecskék, a darvak, és a fülemülék is mennek,
s hosszú útjuk során, nincs számukra határ.
Itt voltak tavasz óta, itt éltek és itt is szaporodtak,
szorgosan nevelték a fiókáikat nap, mint nap,
s kis hazánk területén szépen gyarapodtak.
Útra készülnek a gólyák, s elköszönnek egy időre,
szeretik ezt a hont, ezt a hazát, a szülőhelyüket,
és reméljük, találkozni fogunk velük jövőre.
Egyszer minden feledésbe merül, a gondolatok, a tettek,
a szeretteink arca és az ismerőseink vidám mosolya,
sőt, a saját emlékeink is, az enyészeté lesznek.
Egyszer minden feledésbe merül, belepi az idő homálya,
s miután kitörlődnek az emlékek a lelkekből végleg,
már hiába ered az ember, az üresség nyomába.
Az új barmok világában, csoda szép ez a drága világ,
oda sem bőgnek a többi, idősebb marháknak,
és nem számít sem a rossz, sem a hibák.
Reggelente ébrednek e jószágok és legelni indulnak,
gondolkodás nélkül követik egymást a sorban,
s mind, ugyanarra a kevés fűre izgulnak.
A gulyások szavát meghallva, fejet lehajtva legelnek,
eszik az ízetlen, száraz füvet, a kopár vidéken,
és önmaguk lelkébe erőt nem lehelnek.
Elfogadják azt is, ha kevés a víz, hisz változik az idő,
eltűrik az éhséget, s a legdurvább bánásmódot,
mivel elfogadják, a barmoknak ez a jövő.
Az új barmok világában a régi, pusztai életnek vége,
önmaguk érdekében beoltják és levágják őket,
s mindezt, egyikőjük sem ússza meg élve.
A régi időkben is voltak nyarak, ezt sokan megéltük,
nem égetett a Nap, nem gyilkolt a forró levegő,
és ez így is fog maradni, bízván reméltük.
Sajnos tévedtünk. Egyes körök beavatkoztak hamar,
módosítgatni kezdték még az időjárásunkat is,
és nem érdekelte őket, hogy ez kit is zavar.
Annak idején kint lehetett az ember, akár egész nap,
művelhette a kertjét, vagy élvezhette a strandot,
s tudta, hőgutát, bőrrákot, bizton nem kap.
Manapság nem számítanak az emberek, csakis a cél,
elhitetni a klímaváltozást és korlátozni mindent,
hiszen a gonosz ettől erőre, s új életre kél.
A régi időkben is voltak nyarak, ma már csak álmok,
volt szeretet, békesség, megértés, segítő támasz,
az idő tájt, a sors sem volt ily hitvány, s álnok.
A rég elvonult remény sétál a réten, a virágok között,
enyhe nyári szellő cirógatja megfáradt arcát,
miközben a Nap ragyog a völgy fölött.
Bandukolás közben eszébe jutnak a régi csodás idők,
amikor még hű segítője volt az embereknek,
s mikor még együtt töltöttek sok időt.
Azóta túl sokat változott a világ és ő kiszorult belőle,
érzi, hogy millióknak okozott nagy csalódást,
s jót már csak kevesen gondolnak felőle.
A rég elvonult remény sétál a réten, s magát biztatja,
hiszi, képes lesz legyőzni a reménytelenséget,
és az egykori erejét, újfent megvillantja.
A rengeteg eső sem tudja elmosni a világnak szemetét,
és hiába van számtalan tiszta vizű patak, s folyó,
külön, egyik sem tudja megmutatni az erejét.
A szenny és a mocsok oly mértékben belepte a Földet,
hogy szinte alig lehet ép, érintetlen területre lelni,
a szutyok rég befedte a legtöbb hegyet, völgyet.
A rengeteg eső sem tudja elmosni az időknek a koszát,
már annyira beleivódott a legapróbb atomokba is,
s emiatt, rendkívül nehéz eltüntetni a nyomát.
