Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

 

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

 

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

 

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

 

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

 

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

Vajon melyik faj az?

Vajon melyik faj az, amelyik érdekből gyilkol,

önző, kapzsi, irigy és sokszor rosszindulatú,

mely a fajtársai elől annyi minden titkol?

 

Amely bármit megtesz a hatalomért, a pénzért,

igen sokat hazudik önnön érdekei szerint,

s feláldoz tömegeket egy aljas célért?

 

Sokszor kegyetlen, gonosz, elbánik másokkal,

megtéveszt, elámít, eltiporja a többi lényt,

s biza hamar leszámol az álmokkal?

 

Amely igaz szeretetre vágyik, őszinte örömre,

mely békében is meg tudna lenni a világgal,

s ilyetén nyugalomban élhetne örökre?

 

Vajon melyik az a faj, mely mindezekre képes,

mely szeretné legyőzni a sorsot, a végzetet,

azonban az idő a számára is véges?

Milyen emlékeket hagyunk hátra?

Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,

s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,

amikor az élet kapuja előttünk bezár?

 

Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,

az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,

s már nem is szerethetünk, soha többé.

 

Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,

immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,

és mindezt senkin nem kérhetjük számon.

 

Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,

s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,

a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?

Oly rövid a hétvége

Oly rövid a hétvége, s annyira sebesen telik,

szinte még fel sem ébred az ember reggel,

a gondolata máris a hétfőre esik.

 

Gyorsan suhannak a percek, s elrepül az idő,

a tervek, a programok elillannak rögvest,

és alig marad belőlük hírvivő.

 

Oly rövid a hétvége, valódi pihenésre kevés,

mindig akad tennivaló ha kell, ha nem,

s élvezetnek marad egy jó evés.

Telik-múlik az idő

Telik-múlik az idő, bársonyon futnak a percek,

néma árnyként lebeg felettünk a sorsunk,

s a szívünk számtalan vágytól serceg.

 

A lelkünk álmokkal telített, az angyalok óvják,

bizony érzékeny, sérülékeny és törékeny,

önnön titkaink a nehéz utakat róják.

 

Telik-múlik az idő, selymesen cirógatva suhan,

sokszor nem érezzük át az igazi mivoltát,

s végül a létünk a semmibe zuhan.

Emlékek és titkok

Emlékek és titkok, bezárva egy kis helyre mind,

odabent zsúfolódnak a szívnek a legmélyén,

ám olykor meglátszanak az arcon is, kint.

 

Belülről hevítik a lelket és érzéseket idéznek fel,

megmutatják a múltat, az elkövetett hibákat,

s miattuk a lelkiismeret nyugalmat nem lel.

 

Néha akadnak napok, mikor nem bírják tovább,

s amint kitárul előttük a vágyaknak a kapuja,

felszínre törnek, de tudják, nincs odább.

 

Emlékek és titkok, melyeket megőriz az ember,

amelyeket mások elől örök időkre elrejtene,

miközben reméli, újraélheti őket egyszer.

Miközben az arcodat simogatják

Miközben az arcodat simogatják, hátul ássák a sírodat,

elhitetik, hogy megmentenek mindenféle rossztól,

ám valójában egyre inkább növelik a kínodat.

 

Meggyőznek, kizárólag a jó szándék vezérli csak őket,

segítenek a pénzügyi gyarapodásban, azt sugallják,

s eközben nyomorba taszítanak férfiakat, nőket.

 

Tesznek róla, hogy az egészség ne is létezhessen többé,

mérgekkel megbolygatják a természet ősi rendjét,

s minden, mit szerettél, gyorsan válik köddé.

 

Egyre csak hullanak a szeretteid és fogy a baráti köröd,

a gyermekedet megalázzák az óvodában, iskolában,

s ha szólsz, leordítanak, ehhez semmi közöd.

 

Halált vesznek a számodra a saját és a mások adójából,

mindezt kizárólagosan az élet védelme címszó alatt,

kik ezt teszik, nem bújnak elő a sötétség odújából.

 

Miközben az arcodat simogatják, beléd mártják a kést,

a lelked így válik eggyé a végtelen térrel, s idővel,

az élet filmjéből már nem látod az utolsó részt.

A belső hang

A belső hang mindenki lelkében él és suttog,

legtöbbször nagyon halk, máskor ordít,

s van, amikor a gazdájához undok.

 

Gyakorta némát játszik, főleg nehéz időkben,

s mikor a legnagyobb szükség lenne reá,

akkor hallgat a legjobban, azon időben.

 

A belső hang velünk él, s majd velünk is hal,

olykor neki köszönhetjük a menekülést,

máskor igen erősen a szívünkbe mar.

Hangyák végveszélyben

Hangyák végveszélyben, valahányan csak vannak,

bármerre is járjanak a járataikon keresztül,

mindenfelé gyilkos mérgeket kapnak.

 

Hiába léteznek rengetegen, s hiába nagy az erejük,

nem képesek összefogni a megmaradásukért,

és emiatt egyre fogy a hatalmas seregük.

 

Miközben uszítás által egymást gyilkolják és ölik,

nem veszik észre a rejtőzködő ellenségeket,

akik az eddigi jó életüket kerékbe törik.

 

Hangyák végveszélyben, szűkösre szabott idővel,

s miután új és újabb mérgeket szórnak rájuk,

nem lesz sok gondjuk a közelgő jövővel.

Fantáziavilág földjén

Fantáziavilág földjén varázslatosak a napok, az éjek,

az ott lakók boldogok, valamennyi percük vidám,

és nem számítanak tehernek a hosszú évek.

 

Mindig zöldell a mező, s mindenfelé csodás virágok,

sok a csörgedező patak, szellő susog a fák között,

emberi szem nem látott még ilyen világot.

 

Fantáziavilág földjén nem érződik az időnek múlása,

örök a szépség, az egészség, az erő, s a nyugalom,

és mindenki eljut a szellemi tökély csúcsára.