Saját alkotásaim
Nincs más választás, mint küzdeni a létért,
a szabadságért, egy igazán élhető életért,
és megküzdeni a kiszolgáltatott népért.
Nincs más választás, mint harcolni a jóért,
és kiállni az igazság mellett bármily áron,
néha csupán egyetlen reményteli szóért.
Az igazságot tagadni könnyebb, mint elfogadni azt,
sokan inkább félrenéznek a szemüket lesütve,
s ily módon keresnek szomorú vigaszt.
Az igazságot tagadni lehet önbecsapva, háborogva,
a gondolatokat elterelve és álomvilágban élve,
s a valóságtól minden formában távolodva.
Önnön korlátait mindenkinek ismernie kellene,
megismernie önmaga lényét, a lelke titkait,
és feltárni, milyen is az igazi jelleme.
Milyen valójában, miféle ember és miféle barát,
milyen családtag, képes-e segíteni a bajban,
és meri-e az igazságért hallatni a szavát.
Önnön korlátait csakúgy senki nem törölheti el,
valaha így született, eme korlátaival egyben,
s békességre csak ezek elfogadása után lel.
Könnyebb elfordulni, mint a valóságot látni,
s könnyebb mindig csak a szerencsére várni.
Könnyebb fejet lehajtani, mint szembenézni,
és könnyebb csak tagadni, mint megbeszélni.
Mikor eljön a csalódás, a mosoly tovaszáll,
hiszen nem tudnak együttműködni,
s ezért inkább gyorsan odébbáll.
Mikor eljön a csalódás, a bánat is jön vele,
a lelket átjárja az emésztő fájdalom,
s a szív szomorúsággal lesz tele.
Mikor eljön a csalódás, fejet hajt a remény,
és az elme végre elkezdi megérteni,
az élet nagyon sokszor kemény.
Amikor valaki hall a rosszról, de még nem érzi,
nevetve legyint egyet, s a halottakat mind kétli.
Miután az mégis bekövetkezik, pánikolni kezd,
és attól fogva az önbizalmából igen sokat veszt.
Amikor valaki hall a rosszról, ám mégis tétlen,
később ne hitegesse magát, hogy ebben vétlen.
Hiába fogja be a két fülét, hunyja be a szemeit,
nem kerülheti el, hogy megkapja önnön sebeit.
Miért tűrik az emberek, hogy kihasználják őket,
s elvegyék a reményeiket, minden álmukat,
kizsákmányolva férfiakat és nőket?
Miért tűrik az emberek a létük veszélyeztetését,
a szabadságuk, s a gondolataik korlátozását,
felhasználva mindőjük gyengeségét?
Miért tűrik az emberek a számtalan hazugságot,
a lelkük elnyomását, az értelmük pusztítását,
és mindazt, ami eltörli az igazságot?
Miért tűrik az emberek a jövőjük tönkretételét,
a folyamatos hamisságot, a kevesek uralmát,
és ama sok gonoszság véghezvitelét?
A távolban jár már a remény, szomorúan baktat,
eközben mereng a régi szép időkön, a múlton,
és mindazon, amit tőle az emberek kaptak.
A távolban jár már a remény, s vele tart az esély,
mindig barátok voltak és a sorsuk is hasonló,
számukra ez a világ csupa sötétség, veszély.
Aki burokban él, nem látja meg a Nap fényét,
ahogyan nem érzi a szellő cirógatását sem,
s így biztonságban hiszi önmaga lényét.
Nem hatja meg senkinek a fájdalma, bánata,
s nem fogja fel a valóságot, sem az igazat,
neki elég a hazug, csodás élet látszata.
Aki burokban él, úgy hiszi, mindentől védett,
és nem foglalkozik mással, csak magával,
észre sem veszi, a lelke üres, kiégett.
Egy borús reggelen ébredezik a felismerés kábán,
fáradtan nyitogatja a szemeit, vakarja a fejét,
és csodálkozik a valós történések láttán.
Kezd rádöbbenni, alaposan becsapták, rászedték,
rávették olyasmire, amit magától nem akart,
és eközben fölötte az irányítást átvették.
Egy borús reggelen eljön az feleszmélés pillanata,
az a jövő, amit ígértek, csupán egy hazugság,
s ezen nem segíthet a mesék griffmadara.
