Saját alkotásaim
Amíg egy nemzetet meg tudnak osztani,
addig azt sikeresen ki is tudják fosztani.
Állandó sötétségben, félelemben tartják,
nehogy elővehesse a régi fényes kardját.
Amíg egy nemzetet szétszakít a gyűlölet,
addig csak egymásra ordítják a bűnöket.
Ha összefognának, jóval többre vihetnék,
s nem folyamatosan a reményt temetnék.
Egy hazaáruló a hazája ellen bármire képes,
a számára a júdás pénz a legfontosabb,
s neki a sötétség ragyogó, fényes.
Egy hazaáruló a hazája ellen vétkezik sokat,
bárkit és bármit eltapos a kedve szerint,
ha ebből neki bármily haszna fogant.
Egy hazaáruló a hazája ellen mindent bevet,
csak gőgösen kacag a népe szenvedésén,
s ha az végre kipusztul, jókorát nevet.
Egy igaz embernek a becsülete számít, a jelleme,
nem az önimádata, a nárcizmusa, s a gőgje,
és megtenné a népéért amit kellene.
A tiszta szív vezérelné és nem a hazája elárulása,
nem a szabadság elvétele, mások lealázása,
s emberhez méltó lenne a magatartása.
A dicső elődöket követné, Hunyadit, meg Dobót,
Zrínyit, Rákóczit, Petőfit és Kossuth Lajost,
s kibogozná a jóért a gordiuszi csomót.
Nem kizárólag önmaga számítana, meg a pénze,
amit a gazdáitól kap az engedelmességéért,
tudva, csakis általuk juthat el a fénybe.
Egy igaz embernek józan a tudata, békés a lelke,
a szeme a tisztaságot tükrözi, az értelmet,
és minden elesettre van néhány perce.
Mindig akad, aki elvégzi a piszkos munkát,
s ezért majd meg is kaphatja a véres jussát.
Mindig akad, aki árulója hazának, népnek,
s aki az elősegítője a pusztulásnak, végnek.
Aki elárulja a hazáját, az nem is lehet ember,
csupán egy hitvány és jellemtelen senki,
aki egy normális világban nem kell.
Aki elárulja a hazáját, az a vérpadon végezze,
s az utolsó perceiben is csak szenvedjen,
mielőtt a hóhér vele végleg végezne!
Nincs bocsánat azoknak, kik a hazájukat eladják,
akik megtagadnak minden nemzeti értéket,
és akik a népük szabadságát feladják.
Akiknek fontosabb az, hogy hatalomra jussanak,
akiknek a saját zsebük teletömése a fontos,
és akik vágyják, meg soha ne bukjanak.
Nincs bocsánat azoknak, kiknek a valóság kamu,
s hiába élteti őket a gyűlölet, meg a bosszú,
végül belőlük sem lesz más, csak hamu.
Ébredj magyar, amíg ébredni van időd,
ha nem teszed, örökre odalesz a jövőd!
Hallgass a szívedre, az értelem szavára!
Biztos elmennél idegenekért a halálba?
Elárulnád a hazád, véres júdás pénzért,
euróért, dollárért és egy hitvány célért?
Elárulnád a népedet, saját gyermeked,
csak hogy megtartsd eddigi helyzeted?
Ha nem tudsz érvelni, inkább hallgass,
de másokat a butaságoddal ne zargass!
Ha nem tudod felfogni, mi is a valóság,
megperzsel az igazság, meg az adósság.
Van értelme hőbörögni, meg lázadozni,
pénzzel a zsebben csodára vágyakozni?
Miféle dolog megvetni önmagad népét,
és előidézni saját hazád szomorú végét?
Milyen hitvány az, aki tombol, s őrjöng,
és csekély értelmi szintjén csak hőzöng?
Aki beleköt bárkibe, az üres feje szerint,
odaüt az ártatlannak újra, meg megint?
Ébredj magyar, döntsd el, akarsz-e élni,
vagy inkább magad megadva csak félni!
Akarod-e népednek, családodnak javát,
vagy elhiszed a hazug hitványak szavát?
Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,
amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,
melynek a sorsa sosem volt vértelen?
Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,
amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,
és amelyik folyamatosan csak pánikol?
Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,
és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,
s amelyiket könnyen taposnak a sárba?
Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,
amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,
s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?
Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,
és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,
csak részesülni akar árulása előnyeiből?
Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,
nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,
melynek a saját földje csupán terület?
Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,
és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,
s amelyikből kihalóban a harci szellem?
Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,
amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,
s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?
Egy nemzet sorsát eldöntheti, hol tartja az eszét,
van-e bátorsága megküzdeni a szabadságáért,
s mi jellemzi, a fényes kard, vagy a szemét.
Képes-e a hazájáért vészterhes időkben harcolni,
és egy emberként összefogva csatába indulni,
vagy fejet hajt, s akkor meg fogják sarcolni.
Képes-e félretenni a nézeteltéréseket, a haragot,
az egyéni sértettséget, dacot és a büszkeséget,
s odaadni a lelkéből, a szívéből egy darabot.
1848. március 15-én erre képessé vált a magyar,
a szabadság utáni vágy beragyogta a kék eget,
s mindőjük kardot kötött az oldalára hamar.
Petőfi Sándor és a márciusi ifjak kiálltak bátran,
szembeszálltak a zsarnokokkal, elnyomókkal,
s Magyarhon népe velük tartott e csatában.
Kitört a szabadságharc, fennen lobogott a zászló,
a piros-fehér-zöld szín ott volt már mindenütt,
most az elnyomottak tömegéből lett a vádló.
Kossuth Lajos hívó szavára hazatértek a katonák,
a huszárokat szólította a vér és a hazaszeretet,
s nem állította meg őket a félelem, babonák.
1848.-49. dicsőségét az emlékezet nem feledheti,
nem feledheti az áldozatokat, a vért, a hűséget,
és a magyar szabadságvágyat nem temetheti.
Egy nemzet sorsát eldöntheti, miért él, miért hal,
mi a fontos a számára és van-e benne becsület,
amelyik népben ilyen nincs, az biztosan kihal.
Hatvannégy éves lettem Én,
itt a világnak közepén.
Ejnye-bejnye!
Ajándékot kapok magamtól,
s ez eltávolít a bajomtól,
minden szinten.
Fél évszázad sosem semmi,
ezalatt sokat kell tenni.
Bizony-bizony!
Lehettem volna én akármi,
soha nem szerettem várni,
senkire és semmire.
Mégsem lettem. Sajnos hiába,
kiáltom fájdalmam a világba.
Egye-fene!
Szakadatlan küzdelem az élet,
szenved benne épp elég lélek.
Fájdalom, szánalom.
Az igazságnak nyoma sincsen,
becsületem minden kincsem.
Az a nyerő erő!
Sokan nem értenek a szóból,
ám kérik a részüket a jóból.
Semmit nekik!
Aki a mások fájdalmának örül,
előbb nézzen otthon körül.
Silány-hitvány!
Én az egész népet tanítanám,
drága nemzetem és hazám.
Hív a tiszta szív!
