Saját alkotásaim
Nincs bocsánat azoknak, kik a hazájukat eladják,
akik megtagadnak minden nemzeti értéket,
és akik a népük szabadságát feladják.
Akiknek fontosabb az, hogy hatalomra jussanak,
akiknek a saját zsebük teletömése a fontos,
és akik vágyják, meg soha ne bukjanak.
Nincs bocsánat azoknak, kiknek a valóság kamu,
s hiába élteti őket a gyűlölet, meg a bosszú,
végül belőlük sem lesz más, csak hamu.
Ébredj magyar, amíg ébredni van időd,
ha nem teszed, örökre odalesz a jövőd!
Hallgass a szívedre, az értelem szavára!
Biztos elmennél idegenekért a halálba?
Elárulnád a hazád, véres júdás pénzért,
euróért, dollárért és egy hitvány célért?
Elárulnád a népedet, saját gyermeked,
csak hogy megtartsd eddigi helyzeted?
Ha nem tudsz érvelni, inkább hallgass,
de másokat a butaságoddal ne zargass!
Ha nem tudod felfogni, mi is a valóság,
megperzsel az igazság, meg az adósság.
Van értelme hőbörögni, meg lázadozni,
pénzzel a zsebben csodára vágyakozni?
Miféle dolog megvetni önmagad népét,
és előidézni saját hazád szomorú végét?
Milyen hitvány az, aki tombol, s őrjöng,
és csekély értelmi szintjén csak hőzöng?
Aki beleköt bárkibe, az üres feje szerint,
odaüt az ártatlannak újra, meg megint?
Ébredj magyar, döntsd el, akarsz-e élni,
vagy inkább magad megadva csak félni!
Akarod-e népednek, családodnak javát,
vagy elhiszed a hazug hitványak szavát?
Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,
amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,
melynek a sorsa sosem volt vértelen?
Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,
amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,
és amelyik folyamatosan csak pánikol?
Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,
és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,
s amelyiket könnyen taposnak a sárba?
Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,
amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,
s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?
Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,
és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,
csak részesülni akar árulása előnyeiből?
Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,
nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,
melynek a saját földje csupán terület?
Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,
és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,
s amelyikből kihalóban a harci szellem?
Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,
amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,
s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?
Egy nemzet sorsát eldöntheti, hol tartja az eszét,
van-e bátorsága megküzdeni a szabadságáért,
s mi jellemzi, a fényes kard, vagy a szemét.
Képes-e a hazájáért vészterhes időkben harcolni,
és egy emberként összefogva csatába indulni,
vagy fejet hajt, s akkor meg fogják sarcolni.
Képes-e félretenni a nézeteltéréseket, a haragot,
az egyéni sértettséget, dacot és a büszkeséget,
s odaadni a lelkéből, a szívéből egy darabot.
1848. március 15-én erre képessé vált a magyar,
a szabadság utáni vágy beragyogta a kék eget,
s mindőjük kardot kötött az oldalára hamar.
Petőfi Sándor és a márciusi ifjak kiálltak bátran,
szembeszálltak a zsarnokokkal, elnyomókkal,
s Magyarhon népe velük tartott e csatában.
Kitört a szabadságharc, fennen lobogott a zászló,
a piros-fehér-zöld szín ott volt már mindenütt,
most az elnyomottak tömegéből lett a vádló.
Kossuth Lajos hívó szavára hazatértek a katonák,
a huszárokat szólította a vér és a hazaszeretet,
s nem állította meg őket a félelem, babonák.
1848.-49. dicsőségét az emlékezet nem feledheti,
nem feledheti az áldozatokat, a vért, a hűséget,
és a magyar szabadságvágyat nem temetheti.
Egy nemzet sorsát eldöntheti, miért él, miért hal,
mi a fontos a számára és van-e benne becsület,
amelyik népben ilyen nincs, az biztosan kihal.
Hatvannégy éves lettem Én,
itt a világnak közepén.
Ejnye-bejnye!
Ajándékot kapok magamtól,
s ez eltávolít a bajomtól,
minden szinten.
Fél évszázad sosem semmi,
ezalatt sokat kell tenni.
Bizony-bizony!
Lehettem volna én akármi,
soha nem szerettem várni,
senkire és semmire.
Mégsem lettem. Sajnos hiába,
kiáltom fájdalmam a világba.
Egye-fene!
Szakadatlan küzdelem az élet,
szenved benne épp elég lélek.
Fájdalom, szánalom.
Az igazságnak nyoma sincsen,
becsületem minden kincsem.
Az a nyerő erő!
Sokan nem értenek a szóból,
ám kérik a részüket a jóból.
Semmit nekik!
Aki a mások fájdalmának örül,
előbb nézzen otthon körül.
Silány-hitvány!
Én az egész népet tanítanám,
drága nemzetem és hazám.
Hív a tiszta szív!
Miféle ember lehet az, aki fogékony a rosszra,
akinek nincs lelkiismerete, sem becsülete,
s aki hitvány marad egész élethosszra?
Aki elárulja a népét, a családját és minden jót,
akinek nem számít más, csakis a haszon,
s aki becsmérli a hazáját is azonmód?
Miféle ember lehet az, aki öntelt és beképzelt,
ki túl sokat hisz magáról, pedig egy senki,
s aki a népe ellensége előtt letérdelt?
Az ember a szívében hordja a vágyait, az álmait,
a titkos elképzeléseit, a hazája szeretetét,
s nem feledheti el, honnan származik.
Az ember a szívében hordja a múltját, s a jelent,
a történelmet, a jövőbe vetett reményeit,
bár tudja, hogy nem éri el a végtelent.
Az ember a szívében hordja az életének a perceit,
ahogy Petőfi szavait és Kossuth tetteit is,
soha nem feledve el, elődei hőstetteit.
Útra készülnek a gólyák és sok más egyéb madár,
a fecskék, a darvak, és a fülemülék is mennek,
s hosszú útjuk során, nincs számukra határ.
Itt voltak tavasz óta, itt éltek és itt is szaporodtak,
szorgosan nevelték a fiókáikat nap, mint nap,
s kis hazánk területén szépen gyarapodtak.
Útra készülnek a gólyák, s elköszönnek egy időre,
szeretik ezt a hont, ezt a hazát, a szülőhelyüket,
és reméljük, találkozni fogunk velük jövőre.
Elődeink egykoron életük árán is védték a hazát,
hősiesen küzdöttek érte, s a szabadságért,
meghallgatva a saját népük szavát.
Így ment ez évszázadokon át, harcoltak a honért,
küzdöttek törökkel, tatárral és másokkal is,
és mindig kiálltak a magyar jogért.
Mára kihalt ez a szellemiség, a pénz vált istenné,
s akik túl magasra kerültek bármilyen okból,
hiszik, hogy maguk válnak mindenné.
Elődeink egykoron fel nem adták volna e földet,
manapság más urat szolgálnak a bitangok,
eladva minket, minden hegyet, s völgyet.
Ha feltámadnának egykori dicső őseink,
akik az életük árán is védték eme hazát,
ismét védenék e hont és lennének őreink,
s nem hagynák magára sohasem a határt.
Nem tűrnék az ellenség seregét e földön,
s nem hagynák veszni a magyarok honát,
számukra a szabadság elvesztése börtön,
eltörölnék külső és belső támadók sorát.
Egy percig sem haboznának vész esetén,
s rögvest körbehordoznák a véres kardot,
levágnák az ellent még a csata legelején,
így sikeresen megvívva a nehéz harcot.
Nem számítana, hogy török-e, vagy tatár,
bizony legyenek bármely népnek is a fiai,
a küzdelemben csak a győzelem ím határ,
a boldogság, az öröm, a diadal mind igazi.
Ha feltámadnának, kikerekedne a szemük,
nem igen hinnének a szomorú látványnak,
utódaik gyávasága szégyenbe hozza nevük,
ők nem hódolnának be a hazug járványnak.
