Ragyog a téli Nap, kápráznak a szemek,
hunyorogva látják csupán a világot,
s így úgy tűnhet, minden remek.
Ragyog a téli Nap, szépnek tűnik a jövő,
s talán a remény is magára találhat,
ha a fényből marad még hírvivő.
Ragyog a téli Nap
Címke: képzelet
A manipulációk világában
A manipulációk világában csodás ám az élet,
mindig ragyog a Nap és a boldogság alap,
szeretetben fürdik valamennyi lélek.
Vidámak a napok, egészségesek az emberek,
nincs viszály, nincs harag, nincs ellentét,
és van örülni való sok, sőt, rengeteg.
Mindenki azt hihet, amit akar és azt is tehet,
nincs szörnyű gonosz, sosem volt ármány,
tejben-vajban fürdik felnőtt, s gyerek.
A becsület és a tisztesség, természetes dolog,
a segítőszándék, az ölelés mindennapos,
s még az idő kereke is a jó felé forog.
Csupán képzeletben létezik félelem, rettegés,
s a háborúk pokla kizárólag mesékben él,
nincs gazság, álszentség, vagy tettetés.
A manipulációk világában nem elesett senki,
ellenkezőleg, fitt és fürge, penge elmével,
eme világban remek embernek lenni.
Aki álomvilágban él
Aki álomvilágban él, azt a valóság arcul csapja,
és hiába hitegeti magát, hogy csak képzeleg,
fájni fog, amíg önmagát helyre nem rakja.
Aki álomvilágban él, annak keserű lesz a reggel,
mert rá kell döbbennie, hogy az éjjelnek vége,
és nem álmodhatja ugyanazt még egyszer.
Egy vak néha többet lát
Egy vak néha többet lát, mint nagyon sok látó,
mivel nincs megtévesztve a látványok által,
s vannak, kiknek a számára ez igen fájó.
Aki soha nem látott, azt csak az érzékei éltetik,
és azok vezérlik, hogy merrefelé is tartson,
s támogatják, amíg ezen a világon létezik.
Egy vak néha többet lát, mint azt talán kellene,
mivel nem a szeme, hanem a szíve irányítja,
ám nem a látástól függ az ember jelleme.
Ismét szórakoztat bennünket a kínzó hőség
Ismét szórakoztat bennünket a kínzó hőség, végre-valahára,
olyan jó izzadni, állandóan ruhát cserélni, s tapadni,
leégni és pirosra sülni, vidáman kacarászva.
Ismét szórakoztat bennünket a kínzó hőség, ez igazi élvezet,
s nincs is csodásabb, mint a szemünkbe csorgó sós lé,
ennél szebbet nem tud varázsolni a képzelet.
Az ember néha önmagán is meglepődik
Az ember néha önmagán is meglepődik, hogy mire képes,
néha olyanokat tesz, amiket el sem tudott képzelni,
és aminek a vége, talán nem feltétlenül fényes.
Az ember néha önmagán is meglepődik és szájtátva ámul,
mivel nem hitte volna, hogy ilyenekbe is belefoghat,
ahogy azt sem, a szíve, ilyenkor mennyire kitárul.
Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas
Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, de mennyire,
ugyanúgy fájó elveszíti a reményt, a vágyainkat,
és mindentől eltávolodni, igen messzire.
Fájó megélni az érzéseinket, amikor azok célt nem érnek,
és iszonyúan szomorú, ha a végkifejlet tragikus,
és a képzeletünket megfojtja az enyészet.
Mindenkinek vannak ábrándjai, amik éltetik, míg bírják,
s feltöltik olyan érzelmekkel, mikről nem is tudott,
amíg a valóság percei magukhoz nem hívják.
Elveszíteni az álmainkat nagyon fájdalmas, s igen gyötrő,
akkor is, ha csupán a fantáziánk varázsolta nekünk,
és hogy el tudjuk-e fogadni mindezt, az a döntő.
Furfangos fondorlatokkal
Furfangos fondorlatokkal manipulálják az embert,
s teszik boldoggá, örömtelivé a szürke életét,
így feldobva a mindennapi reggelt.
Új és újabb terhekkel dobják fel a napokat, éveket,
adóztatásból sincs hiány, sőt lesz még több is,
megmutatva, mily csodás a képzelet.
A megtévesztések sora igazán üdítő, sőt eszményi,
nevetésre és kacajra fakaszt számtalan lelket,
s már önmagában mindez megéri.
Furfangos fondorlatokkal vidámítanak mindenkit,
s eme álomszerű, gyönyörteli, szép világban,
nem hagynak unatkozni, ím senkit.
Ébren álmodozni
Ébren álmodozni, s kialakítani egy saját világot,
egy szép helyet, ahol minden olyan békés,
s ahol mindig illatoznak a virágok.
Ahol állandó a napsütés és dúsak, zöldek a rétek,
a szeretet szívből jövő, a szerelem őszinte,
s az emberek egymástól nem félnek.
Ébren álmodozni megnyugtató, igazán jó dolog,
kellemes képzelgés a sok gond közepette,
s a lélek örül, kint az eső hiába kopog.
Vajon tényleg vár reánk
Vajon tényleg vár reánk a fény, az utunk végén,
s valóban tovább élhetünk egy szebb helyen,
vagy itt maradunk a sötétség mélyén?
Át tudjuk-e lépni azt a láthatatlan átjárót végül,
amelyen túljutva minden rossznak vége lesz,
és minden tragédia örökre megszépül?
Vajon tényleg vár reánk a végtelennek a békéje,
vagy mindez csupán álom és nem lehetséges,
és sohasem jutunk a kínjaink végére?
