Saját alkotásaim
Már semmi nem lesz ugyanolyan többé, soha,
sem a szavak, sem a tettek, sem pedig más,
sokaknak a reményét fújta el a szél tova.
Már semmi nem lesz ugyanolyan, s ez biz fáj,
a szeretet is más ruhát ölt, jóval sötétebbet,
és megváltozik az egykoron gyönyörű táj.
Hatvannégy éves lettem Én,
itt a világnak közepén.
Ejnye-bejnye!
Ajándékot kapok magamtól,
s ez eltávolít a bajomtól,
minden szinten.
Fél évszázad sosem semmi,
ezalatt sokat kell tenni.
Bizony-bizony!
Lehettem volna én akármi,
soha nem szerettem várni,
senkire és semmire.
Mégsem lettem. Sajnos hiába,
kiáltom fájdalmam a világba.
Egye-fene!
Szakadatlan küzdelem az élet,
szenved benne épp elég lélek.
Fájdalom, szánalom.
Az igazságnak nyoma sincsen,
becsületem minden kincsem.
Az a nyerő erő!
Sokan nem értenek a szóból,
ám kérik a részüket a jóból.
Semmit nekik!
Aki a mások fájdalmának örül,
előbb nézzen otthon körül.
Silány-hitvány!
Én az egész népet tanítanám,
drága nemzetem és hazám.
Hív a tiszta szív!
A világ két arca bizony a szavakban is látható,
mindabban a mocsokban és a fertőben,
amelyektől jó soha nem várható.
Elit, elnyomás, zsarnokság, önkény, hatalom,
háború, félelemkeltés és elhallgattatás,
s élet, a másoktól elvett vagyonon.
A másik oldalon áll a szeretet, a hűség, jóság,
az elismerés, a tisztelet, a megbecsülés,
és a becsület, az ember nem jószág.
Egyik oldalon ott a sötétség ereje és a gonosz,
a másikon a fény harcol, meg a remény,
s mindez örökre kettősséget okoz.
A világ két arca egy időben játssza a szerepét,
az egyik arca a gyűlölettől torz és sápadt,
a másik megosztja a szívek melegét.
Szavakkal lehet hazudni és tettekkel bizonyítani,
érzelmekkel manipulálni, mindent letagadni,
s a jót a rosszal hasonlítani, viszonyítani.
Szavakkal lehet hazudni, s pont miattuk elbukni,
megtéveszteni könnyű, magyarázkodni nehéz,
az igazsághoz sok akadályon át lehet eljutni.
Senki ne ígérjen más nevében, soha, semmikor,
s ne is vegye a bátorságot, hogy megtegye,
mert a valóság végül úgyis megtipor!
Senki ne higgye, hogy minden csakis jó és szép,
az élet pedig egy babazsúr, egy igazi álom,
s az ég pedig mindig felhőtlenül kék!
Senki ne ígérjen más nevében, az rettentő hiba,
és aki nem méri fel a lehetőségei határait,
azon nem segíthet már semmiféle ima!
Milyen szomorú szó is a soha, de még milyen,
számtalan gondolatsor kezdődhet e szóval,
és a legtöbb nem úgy zárul, hogy igen.
Soha nem érem el azt, amire annyira vágyom,
soha nem lehet enyém a szívem szerelme,
és soha nem válik valóra a régi álmom.
Soha nem leszek sajnos gazdag, csak szegény,
soha nem adatott meg nekem sok minden,
és ráadásul még el is hagyott a remény.
Soha nem leszek sem fiatalabb, sem erősebb,
soha nem leszek bátrabb, ügyesebb sem,
sem bevállalósabb, vagy rámenősebb.
Soha ne mondja senki, semmikor, hogy soha,
és ne is higgye, hogy nem hall többet ilyet,
hisz e mondatoknak hosszú ám a sora.
Milyen szomorú szó is a soha, csak néha nem,
soha nem adom fel, soha nem hajtok fejet,
és soha nem láthat vesztesnek a szem.
Mi marad meg majd rólunk, miután távozunk,
jóként, vagy rosszként emlékeznek-e reánk,
s addig még mi mindenről álmodunk?
Mi marad meg majd rólunk a végtelen időben,
a szavaink, a tetteink, hogy kik is voltunk,
s lesz-e nyomunk, a csillagos jövőben?
Ne más mondja már meg, hogy mit gondoljak,
miket érezzek, hogyan küzdjek a sorssal,
és mely dolgokat kell megfontoljak!
Ne más mondja már meg, hogyan is élhetünk,
mikor szerethetünk és legfőképpen kiket,
s mik azok, amiktől csakis félhetünk!
Ne más mondja már meg, vehetünk-e levegőt,
vagy miket kezdhetünk a saját testünkkel,
és mikor látogassuk meg a temetőt!
Ne más mondja már meg, kik és mik vagyunk,
mindez égeti az emberek lelkét, de hiába,
nem akarják meghallani a szavunk!
Ha a csend végre hallatná a szavát,változna a világ,
s ha nem tűrné el a csekély számú üvöltözőt,
még a kopár sziklákon is nyílna virág.
Ha a csend végre hallatná a szavát, az csoda lenne,
lelkeket simogató dallam és varázslatos zene,
s mindenki megtalálná az örömét benne.
Nem mindig az a gyengébb, aki annak látszik,
az élet gyakorta megtréfálhat bárkit,
és a sors igen sokszor játszik.
Nem mindig az a gyengébb, aki csendesen tűr,
aki nem szól vissza, mert felesleges,
és akinek nem hiányzik a zűr.
Nem mindig az a gyengébb, aki hagyja magát,
s aki nem vitázik arra érdemtelennel,
ha eljön az idő, hallatja a szavát.
