Saját alkotásaim
A világ tengere fölött hatalmas vihar tombol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Veszélyben van minden hajó, s az összes élet,
ennek a viharnak talán semmi nem vet véget.
A világ tengere fölött őrjöng a pusztítás ereje,
kegyelmet nem ismer, de nem is az a szerepe.
Aki élni akar, annak a végsőkig küzdenie kell,
ha nem teszi, a lelke békességet soha nem lel.
Miért tűrik az emberek, hogy kihasználják őket,
s elvegyék a reményeiket, minden álmukat,
kizsákmányolva férfiakat és nőket?
Miért tűrik az emberek a létük veszélyeztetését,
a szabadságuk, s a gondolataik korlátozását,
felhasználva mindőjük gyengeségét?
Miért tűrik az emberek a számtalan hazugságot,
a lelkük elnyomását, az értelmük pusztítását,
és mindazt, ami eltörli az igazságot?
Miért tűrik az emberek a jövőjük tönkretételét,
a folyamatos hamisságot, a kevesek uralmát,
és ama sok gonoszság véghezvitelét?
Viharos szelek szárnyán száguld tova a baj,
és a gonddal egyesülve jókat mulatnak,
az utukat rombolás kíséri, meg jaj.
Viharos szelek szárnyán kavarog a remény,
menekül, mivel nem sok esélye maradt,
belátta végre, az élet nehéz, s kemény.
Viharos szelek szárnyán menekül el a jólét,
tudja, hogy mennie kell, az ő ideje lejárt,
s ettől kezdve a gonoszé lesz a szószék.
Amikor a sátán ivadéka előtör a sötét mélyből,
felfog égetni mindent és elpusztítja a létet,
csupán gőgből, pökhendiségből, kéjből.
Oly mértékben el van telve önnön nagyságától,
hogy a világot csak a játszóterének tekinti,
ám mégsem tud elszakadni a gazdájától.
Hiába rendez hatalmas ünnepséget pompával,
attól még nem lesz különb, ugyanaz marad,
és soha nem tud elszámolni a jussával.
A jussa, a sötétség uralma a hiszékenyek fölött,
a valótlanság elhitetése, a nyomor fokozása,
a szenvedés és a kín áll mindezek mögött.
Amikor a sátán ivadéka elhiszi, hogy ő az isten,
és ő az, aki mindenekfelett áll, mindenben,
akkor ennek a világnak visszaút nincsen.
Amikor nem a józan ész vezérel, hanem a harag,
és az izzó gyűlölet tombolva lelkeket rombol,
nem csoda, ha a jóból semmi nem marad.
Amikor nem a józan ész az, amely az úton kísér,
és nem a fény ragyog, hanem a sötétség ígér,
akkor bizony a sors ökle senkit nem kímél.
Amikor éretlen csírák akarnak növénynek látszani,
s gyenge mivoltuk ellenére mégis az élettel játszani,
fel sem fogják, mi az a napfény, mit is jelent ártani,
s az erőlködésük eredménye mily végzetes, drámai.
Önmaguk sírját is megássák, s a pusztulásuk biztos,
mindaz a méreg, amit reájuk szór a valóság, gyilkos.
Amikor éretlen csírák miatt pusztulnak a kert lakói,
az életösztön közli, távol vannak a reménység hajói.
Akit elvakít a gyűlölet, s csak a rosszat látja,
az feláldozza a jövőt, csak járhasson a szája.
A baj az, hogy mindenki máséval is azt teszi,
mert a biztonságot, az élhető életet megveti.
Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,
és láncon fog tengődni az idők végezetéig,
minden, ami jó volt, a mocsárba merül.
Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,
az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,
és a szerelem is ott végzi majd szegény.
Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,
és velük az összetartás, a segítőszándék is,
mindent elnyelhet a feneketlen mélység.
Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,
örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,
a butaság földjén pedig nem nyílik virág.
Aki szemétből építi fel önmaga várát,
és az a vár hamar maga alá temeti,
sírva, keserűen húzza el a száját.
Aki szemétből építi másoknak a jövőt,
a sajátját viszont pénzből, s aranyból,
tömegével lesznek a miatta nyögők.
Aki szemétből építi a követői táborát,
és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,
hátra is hagyja a véres lábnyomát.
Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,
a reménytől is megfoszt mindenkit,
az másokra hárítja a világ terheit.
Aki szemétből építi a mindennapokat,
és eközben dicsőítteti már a létét is,
pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.
Az üres fejekbe kedves lakók költöztek,
mind helyezkedtek és versenyeztek,
tolakodtak, furakodtak, lökdöstek.
Ezek a lakók a gőg, a harag, s az uszítás,
a gyűlölet, a dühöngés, a hiszékenység,
a butaság, az ordítás és a pusztítás.
Mindőjük a legjobb akart lenni, az első,
látszott, a küzdelem igen nehéz lesz,
hisz a tudat ehhez nem volt kellő.
A tudat amúgy is akadály, szükségtelen,
egyszerű befolyásolni, meg elaltatni,
a vele való összhang reménytelen.
Így álltak rajthoz, lelkesülten, dühösen,
fej-fej mellett haladtak a legtöbbször,
és sokszor erőlködtek görcsösen.
Végül nem jutottak el a célba, elbuktak,
a lelkesedésük elszállt, s megrogytak,
az erejük és a tehetségük elfogytak.
Az üres fejekbe már nem fért be a jóság,
a szeretet, az értelem, meg a becsület,
az igazság nem megvehető jószág.
