Saját alkotásaim
Amikor a teli spájzot patkányok lepik el,
nem sok marad, mire a gazda reggel kel.
Felfalják az összes tartalékát, az élelmét,
s megerősítik a kártevőktől való félelmét.
Amikor a teli spájzot csupán emlék őrzi,
már semmi nincs, amit meg lehet főzni.
A régi szép idők után jön az éhezés kora,
ezt pedig senki nem felejti el majd soha.
Amikor kártevők lepik el a gyönyörű kertet,
amelynek a csodájára járt eddig a világ,
biztonságra egy növény sem lelhet.
A kártevők színesek, s csillognak a fényben,
az étvágyuk óriási, gyorsan pusztítanak,
rettegést keltve minden kerti lényben.
Amikor kártevők lepik el az összes növényt,
s elpusztítják még a jövőnek a csíráját is,
elhozzák a végleges sötétséget fölénk.
A saláták között megjelentek a kiéhezett tetvek,
s elszaporodtak ezeken a békés növényeken,
pillanatok alatt lettek százakból ezrek.
Az eddig egészséges növények küzdöttek sokat,
a tetvek kíméletlenül szívták el az erejüket,
s mindebből semmiféle jó nem fogant.
Hamarosan a tetvekhez csatlakoztak a pajorok,
no meg a drótférgek és sok más kártevő is,
a salátáknál lettek mind állandó lakosok.
A saláták között úrrá lett a rettegés, s a félelem,
elsárgultak, elvesztették gyönyörű leveleiket,
és csendben pusztultak el egy sötét éjjelen.
Amit sok munkával összegyűjtöttek a méhek,
azt villámgyorsan felélték az élősködő férgek.
Hiába volt a sok munka, s hiába a szorgalom,
ami a méhekre várt, az az éhezés, a borzalom.
Az izzadtság tengerében fürdenek az emberek,
szenvednek a kínzó hőség pusztító erejétől,
és van gondjuk, problémájuk rengeteg.
Ugyanúgy szenved a természet, s maga az élet,
pusztulnak a növények, ahogy az állatok is,
a manipulált forróság elhozza a véget.
Az izzadtság tengerében elhal a jelen és a jövő,
a remény is fulladozik magára nem találva,
sokan most jönnek rá, a sors cselszövő.
Egy hatalom álma az engedelmes szolga,
amely mindig fejet hajt, sosem lázad,
és elhiszi, hogy csodálatos a sorsa.
Elhiszi, érte történik minden, fogadja el,
s jobb, ha nem is próbál gondolkozni,
a lelke megnyugvást csakis így lel.
Hiszi, az időjárást nem módosítják soha,
az a rengeteg probléma miatta van,
s ha élve maradhat, az egy csoda.
Elfogadja, hogy mindenért önmaga felel,
még a vízhiányért és a szárazságért is,
s a saját léte a világ számára teher.
Örül, ha nincs árama, s kínozza a hőség,
ha az élelme megromlik a hűtőjében,
és semmiféle jóból nem lesz bőség.
Vidám, ha azt látja, pusztul a növényzet,
ha sivataggá válik az egykori élettere,
s ha mindent kivégez az enyészet.
Egy hatalom álma a szolgáik nélküli lét,
mindenből a legjobb, s a legkiválóbb,
amikor már nem emészti őket a tét.
Mindig akad, aki elvégzi a piszkos munkát,
s ezért majd meg is kaphatja a véres jussát.
Mindig akad, aki árulója hazának, népnek,
s aki az elősegítője a pusztulásnak, végnek.
A kecskére bízott káposzta elfogy gyorsan,
s utána így jár minden szép termés is,
egyik a másik után, mind, sorban.
A kecskére bízott kert teljesen megszűnik,
az egykori zöldből kopár területté válik,
és hamarosan az emléke is eltűnik.
A régi szép múltat sokan sírják majd vissza,
miután rádöbbennek az igazi valóságra,
s mindőjük a keserű könnyét issza.
Miután rájönnek, csúnyán be lettek csapva,
félrevezette őket a felkorbácsolt indulat,
s valamennyiük szentnek hitt atyja.
Mikor az életszínvonaluk gyorsan csökken,
és már a számlák kifizetése is gond lesz,
a haragjuk hamar szárba szökken.
Akkor pedig izzik, pusztít, rombol, tombol,
a lelkükből előtör a bosszú jogos vágya,
és lesújt az árulókra, igen sokszor.
A régi szép múltat az emlékezet visszasírja,
és ha a szenvedés lángja nem alszik ki,
többeknek meg fog ásódni a sírja.
Semmi nem tart örökké, minden változik,
a legsötétebb vihar után is kisüt a Nap,
és egyszer a legrosszabb is távozik.
Elbukik majd a gőgösség hitvány uralma,
és hiába erőlködik őrjöngve a gonosz,
a fény fölött soha nem lesz hatalma.
Semmi nem tart örökké, tovaszáll az élet,
semmivé válnak az álmok és a vágyak,
az idő sem képes útját állni a végnek.
