vidámság Archívum - Kiss Gyula versei

A lélek szomorúan látja

A lélek szomorúan látja, szenved a test,

fájdalmak és betegségek kínozzák,

a barátja nem túl jó képet fest.

Egykoron együtt indultak el az útjukon,

megfogták egymás kezét, s uccu neki,

akkor még mosollyal az arcukon.

Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,

jól érezték magukat, egyek voltak,

és tették a dolgukat szorgosan.

Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,

és elhomályosították a Nap fényét,

nem ragyogott úgy, mint régen.

A Hold is látta, változni kezdett valami,

mikor éjjelente betekintett hozzájuk,

a testnek a nyögését vélte hallani.

Jól hallotta, a test alaposan megkopott,

a lélek sajnálattal nézte alvó társát,

hisz az ő ereje még nem fogyott.

Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,

ám egyedül képtelen sok dologra,

ezt a fintort szánta neki a sors.

A lélek szomorúan látja, megállt az óra,

és a bagoly huhogása figyelmezteti,

nem számíthat már semmi jóra.

Sokan vágynak szeretetre

Sokan vágynak szeretetre, valamiféle jóra,

ölelésre, emberségre, élhetőbb életre,

és néhanap, néhány kedves szóra.

Vágynak a boldogságra, meghitt percekre,

a lelkük cirógatására és megértésre,

alkalmanként egy biztos rejtekre.

Vágynak a felszabadultságra, a bizalomra,

a felhőtlenség érzésére, a nevetésre,

és nem vágynak tiltásra, tilalomra.

Sokan vágynak szeretetre, emberi békére,

elismerésre, tisztességes bánásmódra,

és igaz válaszra, minden kérdésre.

A nyár elköszönt

A nyár elköszönt. Fogta a kis batyuját és pá,

már indult is mosolyogva és integetve,

tudva, hogy máshol is várnak rá.

Hátranézve látta, ahogy megérkezett az ősz,

aki morcos arccal mérte végig a vidéket,

és sugárzott róla, mennyire bősz.

Amíg a nyár csupa szép dolgot vitt magával,

jó időt, üdülést és kerti partik emlékét,

addig az ősz nem bírt a bajával.

Hideg, heves széllel érkezett, no meg esővel,

villámlással köszönt be, félelmet keltve,

s lenyomta a vidámságot erővel.

A nyár elköszönt. Vígan fütyörészett, dalolt,

felnézve látta a vonuló madarak seregét,

és esténként a csillagokba karolt.

Mennyi öröm is adódik az életben

Mennyi öröm is adódik az életben, de mennyi,

minden perc vigasság, boldogság, mosoly,

s mindezekért nem is kell sokat tenni.

A szeretet állandó, s a barátságok igen mélyek,

a családok összetartanak, a szerelem örök,

s a lelkek a ragyogó csillagok felé néznek.

Nincs veszekedés, nincs viszály, s nincs harag,

a békesség és a nyugalom alapvető értékek,

mindezek leírására alig léteznek szavak.

Az ölelések mindennaposak, az álmok szépek,

a vágyak tiszták, önzetlenek, szívből jövők,

s esténként soha nem üldöznek a rémek.

Mennyi öröm is adódik az életben, de mennyi,

az ember fel sem fogja, milyen szerencsés,

s hogy e világon megfizethetetlen lenni.

Olyan csodás világban élünk

Olyan csodás világban élünk, amit fel sem fogunk,

melyben mindent szabad, amit megengednek,

s amelyben lassan semmihez sincs jogunk.

Egy világban, melyben tündököl a jóság, a szeretet,

a napok minden perce boldog, sok a vidámság,

és mesékkel kelnek a felnőttek, gyerekek.

Olyan csodás világban élünk, amelyről álmodtunk,

melyben alapvető az öröm, a sok-sok kacagás,

és ennyi meglepetéssel nem is számoltunk.

Az élet nem egy vígjáték

Az élet nem egy vígjáték, sokkal inkább dráma,

amelyben mindenki eljátssza a szerepét,

sok tapsra és valamiféle csodára várva.

Az élet nem egy vígjáték, s nem vidám kacagás,

rengeteg benne a szomorúság és a bánat,

ám végül mégis győzhet az élni akarás.

Fő a bográcsban a pörkölt

Fő a bográcsban a pörkölt, az illata messze száll,

benne van minden, ami szem-szájnak ingere,

s az ízek harmóniája hamarosan összeáll.

Fő a bográcsban a pörkölt, hordja a füstöt a szél,

kis idő múltán vígan falatoznak a jelenlévők,

és mindenki ehet, amennyi csak belefér.

A tavasz és a remény

A tavasz és a remény kézen fogva járják az utat,

s amikor csatlakozik hozzájuk a napfény is,

az élet máris egy szebb világot mutat.

A tavasz és a remény táplálja az érzelmek sorát,

felvidítja az embereket, mosolyra fakasztja,

miközben feledteti a szürke tél nyomát.

Milyen jó is volna

Milyen jó is volna egy békés, szép világban élni,

egy olyanban, amelyben állandó a szeretet,

és amelyikben nem kellene soha félni!

Melyben a tisztesség és a becsület természetes,

az emberek összetartanak jóban-rosszban,

s amelyben a boldogság nem feltételes!

Mely világban egészséges mindenki, kicsi, nagy,

a nap minden perce vidámsággal telítődött,

s efelől kétséget az élet soha nem hagy!

Egy olyanban, amelyben nem a pénz a hatalom,

az álmok és a vágyak mindig beteljesülnek,

s mindenki dönthet magáról szabadon!

Milyen jó is volna mindezeket egyszer megélni,

átérezni, hogy fontosak vagyunk másoknak,

s idősebb korunkban minderről mesélni!

A világ legbékésebb faja

A világ legbékésebb faja imádja az összes lényt,

soha nem okozna egyiknek sem fájdalmat,

és önmaga lelkében hordozza a fényt.

Nem veszekszik, nem vitázik, sőt nem is gyűlöl,

nem bosszúszomjas, mindig megbocsátó,

és a kedvességével mindenkit elbűvöl.

Segíti a gyengéket és az elesetteket mindenkor,

nem harácsol, nem rabol, nem fosztogat,

s a szükségben felbukkan mindenhol.

Védi és óvja a kicsinyeit, gondozza, amíg lehet,

s megad mindent az utódainak, amit tud,

elnéző, nem haragszik, csakis szeret.

Nem háborúzik, nem kapzsi, s nem telhetetlen,

a legnagyobb bajok idején is támogat végig,

még azt is megmenti, aki menthetetlen.

Csodálatos álmokkal és vágyakkal rendelkezik,

végtelen fantáziája igazi varázslatra képes,

s egy igaz ölelésről meg nem feledkezik.

A világ legbékésebb faja örömmel ébred reggel,

sokat nevet, kacag, a vidámság a lételeme,

s ez a faj nem lehet más, csak az ember.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30	31