Saját alkotásaim
Akinek szomorú a lelke zenéje, az maga is az,
nem értékeli és nem érzékeli a szépet,
mert amit keres, az csupán vigasz.
Ám hiába keresi, ha a szíve nyugtalan marad,
nem képes belátni a hibáit, a tévedéseit,
és mindeközben az idő előre halad.
Hiába jár a szája, ha igazi mondandója nincs,
ha csupán az üres szlogeneket hajtogatja,
és nem érti, az igazság miért nagy kincs.
Akinek szomorú a lelke zenéje, az nem mulat,
bánatosan éli meg az élete minden percét,
és nem találja meg a sötétből a kiutat.
Aki fél a tükörbe nézni, annak van rá oka,
hiszen ott szembesülnie kell magával,
s mit a tükörben lát, nem egy csoda.
Sőt, éppen az ellenkezője, az az igazi való,
s hiába szeretne a legjobbnak látszani,
a tükör megmutatja, hogy csak csaló.
Csaló, mivel hazugul letagadja a látványt,
és önmagának is állítja, ez csak látszat,
hisz ő tündér, aki legyőzi a sárkányt.
Aki fél a tükörbe nézni, az a valóságtól fél,
mert az túlontúl fájdalmas tud lenni,
s így inkább a sötét hazugságban él.
A tudás fényét megtalálja az, ki folyton keresi,
aki rááldozza az idejét, a szívét, s a lelkét,
és kit az elszántsága az egekig emeli.
Aki felteszi az életét is, hogy tisztán láthasson,
kinek minden szava és tette maga a való,
és ki azért él, hogy jobbá válhasson.
Aki ember tud maradni bármi is legyen az ára,
kinek fontos a nappal, de fontos az éjjel is,
s akinek a becsület soha nem drága.
Kinek a szegény nem alávalóbb, mint a gazdag,
kiben van könyörület, van segítőszándék,
és kiben az érzések nyomot hagynak.
Akinek van lelke, mit nem vehet meg az ördög,
és egyébként sem eladható, semmi pénzen,
körötte a sok hazug hiába is szörcsög.
A tudás fényét megtalálja az, aki arra érdemes,
akiben a csend fénye olyan tisztán ragyog,
s akinek a világ sorsa igazán lényeges.
Egy szép őszi napon bandukol egy férfi,
már jó ideje baktat az erdő fái között,
és e helyen magát nagyon jól érzi.
Miközben halad, felsejlenek az emlékei,
amióta egyedül van, sokkal többször,
rég eltávoztak a szülei, s a testvérei.
Elfeledett érzések járják át újra a lelkét,
és a szíve mélyéről a felszínre törnek,
mialatt ő nyögi az életnek a terhét.
Újra életre kelnek az ifjúkora szerelmei,
mindaz a szépség, amire vágyakozott,
és nem képes mindezeket felejteni.
Ahogyan az egykori szebb napokat sem,
s az unokái vidám, pajkos kacagását,
értük volt sokszor fáradtan is fenn.
Annak idején fürge volt, sportolt sokat,
szeretet a kertjében tevékenykedni,
mára azonban elment az a fogat.
Újabban mindene fáj, ám nem adja fel,
a lelke fiatal maradt és küzd tovább,
reméli, egyszer valódi békére lel.
Egy szép őszi napon a Nap is búcsút int,
és bearanyozza majd az utolsó perceit,
de addig is ki fog jönni ide megint.
Agymosó Masa mossa a hiszékeny agyakat,
ezt teszi naponta, rendre, folyamatosan,
és mindig kétszer, az unott szavakat.
Így éri el, hogy a mosásának nyoma legyen,
és mindenki ugyanazt a mantrát hajtsa,
mind a földön, égen, vízen, s hegyen.
Igen szorgosan dolgozik, hisz ez a feladata,
ezért is kapja a pénzét és az elismerést,
hiszi, nemsokára eljön az ő pillanata.
A pillanata, amelyben fennen tündökölhet,
melyben fürödhet, mint a hal a vízben,
és amely által ragyogva üdvözölhet.
Agymosó Masa mossa a fogékony elméket,
s mindazt, amire a megbízói megkérik,
ha kell, rongyot, ha kell, kelméket.
Arcmaszk mögé bújva, nem ember az ember,
csupán egy szolga és egy arctalan senki,
ki önmagára a félelem miatt nem lel.
Aki nem vállalja fel az értékeit, s az igazságot,
mert retteg és könnyebb is fejet hajtani,
semmint képviselni az égető valóságot.
Könnyebb megtagadni a szeretteit, az álmait,
letagadni mindazt, amit valaha szeretet,
és megcsúfolni a legtitkosabb vágyait.
Könnyebb elhatárolódni mindentől, ha fáj is,
és egyszerűbb hátat fordítani a múltnak,
mintsem kardot fogni, még ma, máris.
Arcmaszk mögé bújva, a lélek sokat szenved,
és sokat gyötrődik, amiért olyan gyenge,
s amiért manapság igen sokat enged.
A tudás és a tudatlanság együtt rója az utat,
amit az emberiség hajnala óta járnak,
ám nem találtak sohasem kiutat.
Kiutat az élet nehézségei elől, a félelem elől,
s miközben az idő vasfoga őrölte őket,
érezték, hogy önnön világuk ledől.
A tudás próbálta tanítgatni a tudatlanságot,
és számtalanszor lehajolt érte a földig is,
mégsem hozott a sötétbe világosságot.
A tudatlanság csökönyös volt és nem tanult,
inkább befogta a füleit, hogy ne halljon,
holott a kíváncsiság benne is lapult.
Befogta a szemeit is, hogy ne lássa az igazat,
s inkább félrenézett, ha mégis meglátta,
a számára a hazugság a szent kirakat.
A tudás és a tudatlanság sokat veszekedtek,
a kapcsolatuk mindig is túl viharos volt,
bármerre is jártak, vagy tekeregtek.
Megjött az ősz, s itt van a rettegtetés újra,
hiszen a félelmet mindig táplálni kell,
sokszor a járványok mögé bújva.
Az engedelmes nép pedig fejet hajt bután,
nem áll ellen és elfelejti ama mondást,
csak egyszer volt kutyavásár Budán.
Nem emlékszik erre és mindenre bólogat,
a kapcarongyot fel is kapja az orra elé,
ez aztán az igazi, önfeladó hódolat.
Nem gondolkozik, mert ahhoz ész is kell,
s túlontúl fájdalmas az igazságot látni,
azt látva a lelke nyugalmat nem lel.
Persze gyalázza azokat, akik mégis látják,
akik ki mernek állni, mernek küzdeni,
s akik a végüket tétlenül nem várják.
Megjött az ősz, aláhullanak az élet levelei,
s aláhullik a remény, amely túl gyenge,
mindenfelé fekszenek a lét tetemei.
Valamiben reményt lelni egyre nehezebb,
ahogy egyre kevesebb a józan ész is,
és az értelem a világon kevesebb.
Tömegek nyögik a hitványak gaz uralmát,
a hazugságaikat és az elnyomásukat,
hisz ezért kapja mind a jutalmát.
Elveszik és ellopják a kisemberek pénzét,
káoszt teremtenek a terveik szerint,
s elhozzák nekik a háború rémét.
A szabadságot véres csizmákkal tapossák,
mindenféle emberi jogot eltipornak,
és ezt szenvedi meg a lakosság.
A józan vélemények a szemétre kerülnek,
és miközben az emberek rettegnek,
addig a bűnösök kéjbe merülnek.
Amíg ők dúskálnak a javakban, pénzben,
s a bankszámláik kövérre dagadnak,
rengetegen szenvednek a létben.
Valamiben reményt lelni lehetetlen álom,
és míg az emberiség némán csak tűr,
addig a nyakára záródik a járom.
Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,
igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,
és így lettek szebbek a napok, esték.
Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,
és az az út keserűséggel volt kikövezve,
s nem létezett olyasféle, hogy kiút.
Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,
ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,
minden szava fájó, égbe kiáltott szó.
