Saját alkotásaim
A világ tengere fölött hatalmas vihar tombol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Veszélyben van minden hajó, s az összes élet,
ennek a viharnak talán semmi nem vet véget.
A világ tengere fölött őrjöng a pusztítás ereje,
kegyelmet nem ismer, de nem is az a szerepe.
Aki élni akar, annak a végsőkig küzdenie kell,
ha nem teszi, a lelke békességet soha nem lel.
Nincs csodásabb, mint elveszteni a jövőt,
s közben ünnepelni az aljadék cselszövőt.
Nincs csodásabb, mint eltemetni a békét,
és elfogadni a háborús pusztítások rémét.
Nincs csodásabb, mint elköszönni a jótól,
és eközben lemondani a szeretetről, jóról.
Nincs csodásabb, mint nem gondolkozni,
s értelem hiányában folyvást fontoskodni.
Nincs csodásabb, mint hazugságban élni,
állandóan rettegni, minden percben félni.
Nincs csodásabb, mint feladni magunkat,
és a gyengeségünkkel leplezni a bajunkat.
Reményt adni nagyon nehéz eme világban,
mely keserűséggel és fájdalommal teli,
bezzeg a rettegtetés, na az hibátlan.
Reményt adni nagyon nehéz, de mennyire,
üres szavak sokasága száll a semmibe,
és mindez sajnos nem jó semmire.
Könnyű megvezetni azt, akinek csukva a szeme,
aki elfogad mindenféle hazugságot és mindig,
s akinek az értelem hiányától nem fáj a feje.
Aki elvakult, akit megrémít az igazságnak réme,
aki azt sem hiszi el, amit önnön szemével lát,
s aki akkor is boldog, ha mindennek vége.
Könnyű megvezetni azt, aki gyűlöletből tombol,
akinek az igazi értékek soha nem számítottak,
s akinek az az öröm, ha pusztít és rombol.
Hatalmas sírgödör látszik fentről, a magasból,
a mérete országnyi, túlontúl mély és sötét,
a sírások nem értettek az igaz szavakból.
E sírba fekszik hamarosan a jelen és a remény,
mindenkinek a jövője, a szeretet, emberség,
a jóság, az értelem, s valamennyi szegény.
Melléjük kerülnek a vágyak és a csodás álmok,
a szép elképzelések, a kellemes képzelgések,
a ragyogó fények, meg az ifjonti lángok.
Hatalmas sírgödör, mely könnyekkel lesz tele,
fájdalommal, rettegéssel, meg nem értéssel,
s amelybe egy egész nemzet fekszik bele.
A remény halvány fénye most is pislákol,
még nem aludt ki, igyekszik harcolni,
és szegényeket, elesetteket istápol.
Próbálja támogatni az elmét, az értelmet,
rávilágítani a legsötétebb területekre,
s ellensúlyozni a hiábavaló félelmet.
Szeretné megértetni, biz küzdeni muszáj,
sőt, anélkül semmi esély és nincs jövő,
nem segít a teljesen hiábavaló viszály.
A remény halvány fénye kitart, amíg tud,
s bár önmagának is kellene a támasz,
hiszi, hogy belőle mindenkinek jut.
Egy asztalnál ülnek, a jövő, meg a sors,
és arról beszélgetnek mit várhatnak,
közben suhan az idő, nagyon gyors.
Pár perc múlva többen is csatlakoznak,
a bizonytalanság, az aggódás, a jelen,
és egyre hevesebben vitatkoznak.
Hamarosan megjön a félelem egymaga,
halványan mosolyogva köszön nekik,
s közben reméli, itt majd lesz szava.
Végül befut a hiszékenység, s a remény,
a kétkedés a fejét lehajtva jön utánuk,
utoljára érkezik a józan ész, szegény.
Mind elmondják, mi a szívüket nyomja,
hogyan éreznek és mikre számítanak,
most van mindüknek bőven gondja.
Bizonytalanok, tanácstalanok és félnek,
úgy érzik, hogy bármi megtörténhet,
ezért a sorstól kockavetést kérnek.
A sors rögvest megteszi, elveti a kockát,
az gurul, gurul, majd az oldalára dől,
s talán felfedi mindannyiuk sorsát.
E pillanatban a sors eltakarja a kezével,
egyiküknek sem volt ideje megnézni,
így csak tippelhetnek, némi eséllyel.
Egy asztalnál ülnek, immáron órák óta,
s bár az eredményt még nem tudják,
biztos sokat fognak beszélni róla.
Az ember sose legyen kishitű, vállalja magát,
küzdjön a szép álmaiért, önnön vágyaiért,
ám soha ne hárítsa másra a saját baját!
Ne adjon fel semmit, semmit, amiért harcolt,
ami jó neki, a családjának és a hazájának,
legyen bármilyen fáradt, vagy lesarcolt!
Ne tágítson az igazság mellől, bárhogy fájjon,
és ne mondjon le a valódi értékeiről sem,
óvja önmagát, ne maradjon rabláncon!
Az ember sose legyen kishitű, éljen, ne féljen,
és ne rettentse meg a hazugságok áradata,
hagyja, hogy a lelke ragyogjon a fényben!
Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,
miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,
millióknak a szemébe szöknek könnyek.
Nem pihennek a történéseket irányító erők,
és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,
hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.
Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,
végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,
az emberiség már nem sok jónak néz elé.
Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,
a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,
s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.
Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,
és hiába húzza meg magát, hiába is remél,
a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.
Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,
és ha nem fogunk végre össze magunkért,
egy csettintésre megszűnhet az életünk.
A gyűlölet és a butaság kéz a kézben járnak,
s a hiszékenységgel karöltve tombolnak,
ha rajtuk áll, nem lesz többé másnap.
Mindenfelé hőbörögnek, dühöngnek rendre,
tajtékoznak a haragtól, ha észt találnak,
s az igazság nem intheti őket csendre.
Igyekeznek befészkelni az elmékbe, tudatba,
s az árulással kiegészülve igen büszkék,
sokszor az öntelt kábulatba zuhanva.
Amerre járnak, a Nap haptákban áll az égen,
s mosolyogva kíséri őket hódító útjukon,
nem a Hold, ők tündökölnek az éjben.
A gyűlölet és a butaság igen hatékony páros,
sikeresen gerjesztik a félelmet, rettegést,
s nem hiszik el, a tevékenységük káros.
