Saját alkotásaim
Hiába gyűjtögetnek oly szorgosan a hangyák,
és hiába igyekeznek tartalékokat képezni,
ha azt a rablóhangyák nem hagyják.
Feldúlják a raktáraikat, elveszik az élelmüket,
sőt, az apróbb rokonaikat el is pusztítják,
és így tovább növelik a félelmüket.
Hiába gyűjtögetnek, ha az életük értelme oda,
és hiába próbálnak meg többet dolgozni,
ha a reményüket elfújja a szél tova.
Szeretnének a nyulak répát és káposztát enni,
azonban ahhoz sokkal bátrabbnak kéne lenni.
Ők inkább gyáván lapulnak az üregük mélyén,
ha így óvatoskodnak, éhen maradnak a végén.
Szeretnének a nyulak teli hassal pihenni jókat,
s befalni a retkeket, salátákat, meg a borsókat.
Amíg a termést lesik a magas fűben megbújva,
mindez álom marad, az esélyüket a szél elfújja.
Az élet nem leányálom, hanem tragédiák sora,
néhanap adódnak boldog pillanatok is,
ám ezek hamar elillannak tova.
Az élet nem leányálom, a sírig tartó küzdelem,
melyben a lelkek szenvednek, sérülnek,
és ez így megy rendre, szüntelen.
Az élet nem leányálom, hanem a jók temetője,
a gonosz hangosan és vígan ünnepelget,
mialatt sokakat elhagy a teremtője.
Az élet nem leányálom, igazságtalan, kemény,
immár a szeretet sem a régi, túl gyenge,
s ezt a Földet elhagyja a remény.
Mi szép van az öregedésben, az elkopásban,
az elménk leépülésében, s a ráncainkban,
meg a világosság utáni esthomályban?
Mi szép van ifjúkorunk árnyait látni csupán,
és vágyakozni az immáron elérhetetlenre,
epekedve az egykori fittségünk után?
Mi szép van ebben a keserűségben, a létben,
a félelemben, a bánatban és a rettegésben,
s a folyamatos harcban, a sötétségben?
Mi szép van önmagunkban és a lelkünkben,
a petyhüdté válásunkban, a kínjainkban,
s a sok száraz kóróban a kertünkben?
Őszi nyugalom, békés táj és színes varázs,
a természetben még létezik az izzó parázs.
Az emberi lelkek viszont a sötétben élnek,
reményük kevés, csak rettegnek és félnek.
Szárnyaszegett madárként lapul a remény,
érezve, hogy ez a világ neki is igen kemény.
Valaha szabadon szárnyalt a felhők között,
és sok boldog percet hagyott maga mögött.
Mára megfáradt, s az ereje már nem a régi,
így a történéseket, a bajokat csendben nézi.
Amíg egy nemzetet meg tudnak osztani,
addig azt sikeresen ki is tudják fosztani.
Állandó sötétségben, félelemben tartják,
nehogy elővehesse a régi fényes kardját.
Amíg egy nemzetet szétszakít a gyűlölet,
addig csak egymásra ordítják a bűnöket.
Ha összefognának, jóval többre vihetnék,
s nem folyamatosan a reményt temetnék.
A mocsárból nincs menekvés, az maga a halál,
aki belelép, az egyre mélyebbre süllyed,
és onnan visszautat már nem talál.
A mocsárból nincs menekvés, magához ragad,
és miközben fájón fuldoklik az áldozata,
a mocsár a szenvedésén jókat kacag.
Csupán egy rövid szösszenet az egész létünk,
akad benne egy kevés öröm, sok félelem,
s végül nem derül ki, mennyit értünk.
Megannyi titkot és érzelmet viszünk az útra,
miközben a végtelen felé suhan a lelkünk,
s meglehet, ezeket nem élnénk át újra.
Csupán egy rövid szösszenet, mi nekünk jár,
és sokszor meglepetésszerűen távozunk,
kár tagadni is, ez bizony nagyon fáj.
Az egész életünk kínok, panaszok sokasága,
legfőképp szenvedés és jó adag rettegés,
mielőtt eltűnünk az idő mocsarába.
Eltitkolt érzések, érzelmek kísérik az utunk,
bizonytalanság, kétkedés és sok félelem,
előbbre azonban sehogy nem jutunk.
Az egész életünk tragédiák sora és halmaza,
a hiszékenység, s a butaság uralja a létet,
egyszer talán eljön az értelem hajnala.
