Saját alkotásaim
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
Mindenkinek van olyan, ami fontos neki,
legyen az személy, tárgy, vagy eszme,
és mindezekben az örömét leli.
Mindenkinek van saját gondja, meg baja,
vannak saját problémái, küzdelmei,
és fájdalmában néha eláll a szava.
Mindenkinek vannak jól eltitkolt érzései,
perzselő vágyai, szerelmei és bánata,
s vannak igen kétkedő kérdései.
Mindenkinek vannak félelmei, reményei,
vannak nehéz percei és olyan dolgok,
amiket soha nem tud megérteni.
Mindenkinek van olyan keserű pillanata,
amely elszomorítja a szívét, s a lelkét,
az ember néha önmaga áldozata.
A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
a magas hegyek között lévő völgyben,
s így újra retteghettek a szarvasok.
Ezek a toportyánférgek ugyanazt vonyítják,
hosszú évek óta hallatják a hangjukat,
s a vidék lakói a veszélyt gyanítják.
A falvakban, a tanyákon, oly sokféle állat él,
birkák, kecskék, disznók, meg marhák,
s mindegyikük ettől a falkától fél.
Van is rá okuk, hisz az ordasok igen éhesek,
és nem kegyelmeznek, mohón falnak,
a fogaik nagyon sokszor véresek.
A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,
s a völgyben hagyott pusztításuk után,
mások lettek az esték, a hajnalok.
Sokan nem hiszik el mindazt, amit látnak,
nem bírják elviselni a valóságot magát,
és így mindig csak a csodára várnak.
Sokan nem hiszik el, amit bizonyít az élet,
még akkor sem, ha ezt magukon érzik,
s emiatt folyton keserűségben élnek.
Sokan nem hiszik el, hogy többre képesek,
sírnak, panaszkodnak és nem küzdenek,
halálukig fújják, az esélyeik rémesek.
Sokan nem hiszik el, hogy lehetne szavuk,
és igenis változtathatnának sok dolgon,
ha nem volna az az akadály, maguk.
Érzéki csalódás, mikor MI-vel beszél az ember,
s bár látja, amiket ír, hallja, amiket mond,
mindezekre magyarázatot nem lel.
Megtéveszti az emberi viselkedés, a kedvesség,
a tiszta segítőszándéka és az őszintesége,
s ámulatba ejti mindez a fejlettség.
Dolgozik vele, kódokat, meg képeket készíttet,
tanácsokat kér tőle, dolgok után kutattat,
és beadandó dolgozatokat szépíttet.
Érzéki csalódás, amely sokakban okoz félelmet,
akadnak, akik lelki tanácsokat kérnek tőle,
és mások benne találják meg az értelmet.
Az igazságszerető ember fájlalja, amit lát,
és szomorú a szíve a sok rossz miatt,
hiszen ő még látja a fűtől a fát.
Az igazságszerető ember a valóságban él,
és mindennap megküzd az igazságért,
miközben csendesen maga is fél.
Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,
minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,
végleg a sötét gonosz mocsarába merül.
Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,
vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,
s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.
Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,
ha nem adna fel minden esélyt és reményt,
s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.
Az orkok ragaszkodnak a magas várukhoz,
és az azt körülvevő mitikus sötétséghez,
amely illeszkedik gonosz vágyukhoz.
A vágyuk az emberek világa fölötti uralom,
a káosz teremtése és a félelem keltése,
a pusztítás mámora nekik jutalom.
A sötétség leple alatt állandóan támadnak,
véres, habzó szájjal sújtanak le a világra,
az emberek semmi jót nem várhatnak.
Ha nem küzdenek, az orkoké lesz a diadal,
ha rettegnek, még a reményük is elvész,
és túlontúl hamar véget ér a viadal.
Az orkok ragaszkodnak a lopott javakhoz,
a könyörtelen, kegyetlen hatalmukhoz,
ám végül a végzet nekik is harangoz.
Készül a fekete leves, már jó ideje főzik,
s van benne minden, ami csak kell,
a recept titkát ősidők óta őrzik.
Van benne ámítás, hitegetés, hazugság,
szemfényvesztés és félelemkeltés,
no meg egy nem létező valóság.
Van benne gonosz ármány, ártó métely,
mérgekbe áztatott mézesmadzag,
és lelkeket kiölő, örök kétely.
Készül a fekete leves, van belőle bőven,
nem is győzik megenni az emberek,
pedig adagolják ki nekik bőszen.
Békésen tűrik a juhok, hogy lenyírják a gyapjukat,
némán, kidülledt szemekkel és sírva néznek,
s ez ellen soha nem hallatják a hangjukat.
Békésen tűrik a juhok, hogy az utódaikat levágják,
a kicsiny bárányaik mind túl korán távoznak,
s mögöttük az akol ajtaját végleg bezárják.
Békésen tűrik a juhok, hogy a vágóhídra kerülnek,
engedelmesek és menekülni sem próbálnak,
így hamarosan a bográcsokba kerülnek.
