Saját alkotásaim
Lenyugodni készül a Nap, mára már végzett,
alvás előtt még megcirógatja az őszi tájat,
amelyet eleddig figyelmesen nézett.
Lenyugodni készül a Nap, fáradt és nyugodt,
ma is igyekezett helytállni, ahogy mindig,
s reméli, a fényéből mindenkinek jutott.
Ez a világ börtön a jóság, az értelem számára,
kiöli a lelket, elpusztítja a szeretet csíráját,
s a gyűlölet a legapróbb lényt is átjárja.
Elcsúfítja a szépet, eltiporja az igazat, a valót,
éket ver a családok soraiba, a barátok közé,
és eközben eltűr mindenféle gaz csalót.
Elszomorít, fájdalmat okoz, megöli a reményt,
élteti a gazdagokat, az elitet és a bűnösöket,
miközben eltiporja valamennyi szegényt.
Elfásít, elaltat, elveszi a szabadságot, s a jogot,
megfoszt a gyermekektől és mérgezi a létet,
eltűntet minden régi szépre utaló nyomot.
Ez a világ börtön, az emberiség rideg börtöne,
amelyet a legtöbben felfogni sem tudnak,
s melyet nevetve ural a sötétség ördöge.
Az élet nem leányálom, hanem tragédiák sora,
néhanap adódnak boldog pillanatok is,
ám ezek hamar elillannak tova.
Az élet nem leányálom, a sírig tartó küzdelem,
melyben a lelkek szenvednek, sérülnek,
és ez így megy rendre, szüntelen.
Az élet nem leányálom, hanem a jók temetője,
a gonosz hangosan és vígan ünnepelget,
mialatt sokakat elhagy a teremtője.
Az élet nem leányálom, igazságtalan, kemény,
immár a szeretet sem a régi, túl gyenge,
s ezt a Földet elhagyja a remény.
A jövő a gépeké, az emberek ideje lejár,
oly fájó, ámde az evolúció kapuja bezár.
Az MI hamarosan uralni fogja az életet,
és ha úgy alakul, irányíthatja a végzetet.
Az értelem szintje mára a minimumra apadt,
nagyon kiszáradt a tikkasztó forróságban,
s a bölcsességből olyan kevés maradt.
Az értelem szintje alacsonyabb, mint valaha,
s ha továbbra is ilyen mértékben párolog,
végül sivataggá válik, mint a Szahara.
Mi szép van az öregedésben, az elkopásban,
az elménk leépülésében, s a ráncainkban,
meg a világosság utáni esthomályban?
Mi szép van ifjúkorunk árnyait látni csupán,
és vágyakozni az immáron elérhetetlenre,
epekedve az egykori fittségünk után?
Mi szép van ebben a keserűségben, a létben,
a félelemben, a bánatban és a rettegésben,
s a folyamatos harcban, a sötétségben?
Mi szép van önmagunkban és a lelkünkben,
a petyhüdté válásunkban, a kínjainkban,
s a sok száraz kóróban a kertünkben?
A víz felszínén úszó mocsok belepi a tavat,
s eközben megfullasztja valamennyi halat.
Elzárja őket az oxigéntől, minden esélytől,
és megfosztja mindet az utolsó reménytől.
Szemétből nem lehet erős várat építeni,
amely megvédi a népet viharok idején,
s gonoszsággal sem a falait díszíteni.
Nem való az asztalra terítőnek, ételnek,
nem való jó bornak sem étkek mellé,
és nem adhat reményt a léleknek.
Szemétből nem lehet szeretetet gyúrni,
és miatta a napfény is szürkén hűvös,
viszont bele lehet a mocsokba fúlni.
Egy csodás nap végén aludni készül a Nap,
mára már elfáradt, így békésen lepihen,
ám reggel majd ismét új erőre kap.
Egy csodás nap végén megpihen a vándor,
az állatkerti útján szép élményei voltak,
s ezt az utat megtenné még százszor.
Aki a tudatot uralja, az uralja az emberek lelkét,
s ilyetén könnyedén véghez viheti a sötét tervét.
Aki a tudatot uralja, az uralja a világot és a létet,
és eközben homályba taszítja valamennyi népet.
