Saját alkotásaim
Az egész életünk kínok, panaszok sokasága,
legfőképp szenvedés és jó adag rettegés,
mielőtt eltűnünk az idő mocsarába.
Eltitkolt érzések, érzelmek kísérik az utunk,
bizonytalanság, kétkedés és sok félelem,
előbbre azonban sehogy nem jutunk.
Az egész életünk tragédiák sora és halmaza,
a hiszékenység, s a butaság uralja a létet,
egyszer talán eljön az értelem hajnala.
Megnyugodhat-e a lélek a titkok hálójában,
és beismeri-e önmagának az igazságot,
azt, hogy mit is érez valójában?
Megnyugodhat-e a lélek, ha sok kudarc éri,
ha túl sokszor veszít, s igen bizonytalan,
és gyakorta még önmagát sem érti?
Megnyugodhat-e a lélek, ha távol a remény,
ha már semmiben nem képes megbízni,
miközben rádöbben, az élet kemény?
Nem kell Afrikába menni a szavannát látni,
elegendő eme látványhoz az ablakot kitárni.
Égető napfény, kiszáradt fű és haldokló fák,
az ember bármerre néz, csakis ilyeneket lát.
Szomjazó föld, madarak, s mindenféle állat,
mindegyikük igen gyorsan áldozattá válhat.
Hamis felhők, s rendszeresen szórt mérgek,
hamarosan a tetemeken mulatnak a férgek.
Nem kell Afrikába menni a szavannát látni,
elég csupán az egykori szép vidéket bejárni.
Igaz, még nincsenek oroszlánok és zsiráfok,
de van szenvedés, félelem, hervadó virágok.
Egy igaz embernek a becsülete számít, a jelleme,
nem az önimádata, a nárcizmusa, s a gőgje,
és megtenné a népéért amit kellene.
A tiszta szív vezérelné és nem a hazája elárulása,
nem a szabadság elvétele, mások lealázása,
s emberhez méltó lenne a magatartása.
A dicső elődöket követné, Hunyadit, meg Dobót,
Zrínyit, Rákóczit, Petőfit és Kossuth Lajost,
s kibogozná a jóért a gordiuszi csomót.
Nem kizárólag önmaga számítana, meg a pénze,
amit a gazdáitól kap az engedelmességéért,
tudva, csakis általuk juthat el a fénybe.
Egy igaz embernek józan a tudata, békés a lelke,
a szeme a tisztaságot tükrözi, az értelmet,
és minden elesettre van néhány perce.
A világ minden zsarnoka el fog bukni egyszer,
amikor az emberek szíve tele lesz már sebbel.
Amikor nem bírják tovább elviselni a kínokat,
s nem szeretnék megásva látni a saját sírjukat.
Mindenkit utol fog érni egyszer a végzet,
s nincs senki, aki ellenállhatna a végnek.
Elbukik a jó, a rossz, az okos, s a gonosz,
a sors nem kegyelmez, csak oszt, szoroz.
A saláták között megjelentek a kiéhezett tetvek,
s elszaporodtak ezeken a békés növényeken,
pillanatok alatt lettek százakból ezrek.
Az eddig egészséges növények küzdöttek sokat,
a tetvek kíméletlenül szívták el az erejüket,
s mindebből semmiféle jó nem fogant.
Hamarosan a tetvekhez csatlakoztak a pajorok,
no meg a drótférgek és sok más kártevő is,
a salátáknál lettek mind állandó lakosok.
A saláták között úrrá lett a rettegés, s a félelem,
elsárgultak, elvesztették gyönyörű leveleiket,
és csendben pusztultak el egy sötét éjjelen.
Amit sok munkával összegyűjtöttek a méhek,
azt villámgyorsan felélték az élősködő férgek.
Hiába volt a sok munka, s hiába a szorgalom,
ami a méhekre várt, az az éhezés, a borzalom.
Nehéz optimistának lenni a mai világban,
melyben a gyűlölet igen gyorsan terjed,
és felbukkan a legapróbb vitákban.
Melyben elpusztítják mindazt, mi emberi,
megkeserítik a létet minden formában,
és így sok ember a helyét nem leli.
Melyben kihal a jóság, szenved az értelem,
manipulálnak, egymás ellen fordítanak,
s meglehet, a vége nem lesz vértelen.
Nehéz optimistának lenni remény nélkül,
s látni a szenvedő állatokat, növényeket,
mi sem menekülhetünk meg végül.
Miféle isten az, aki a népét cserben hagyja,
aki tétlenül nézi a népének szenvedését,
és aki az egész életet jól arcul csapja?
Aki hagyja, hogy a gonosz uralja le az időt,
és borítsa sötétségbe ezt az egész világot,
befeketítve az elkövetkezendő jövőt?
Aki elnézi, hogy nincs szükség a szegényre,
sem a józanságra, sem a becsületességre,
s aki esélyt sem fog adni a reményre?
Aki elárulja mindazt, ami egykor szép volt,
és aki által valaha csodás volt eme világ,
mikor még a jóról, tisztességről szólt?
Miféle isten az, aki a sötét végzetet imádja,
és aki még önmagát is gyengének tartja,
miközben a létet is a pokolba kívánja?
