Saját alkotásaim
Pusztító forróságban szenvednek a növények,
meghajolva, megsápadva szomorkodnak,
miközben esőért esedeznek szegények.
Emberi fül nem hallja meg fájdalmas jajukat,
és gyakorta szenvtelen arccal néznek rájuk,
nem átérezvén a fuldoklásukat, bajukat.
Pusztító forróságban hervadoznak a virágok,
és sárgulnak az egykor zöld rétek, mezők,
a hőség felemészti ezt az egész világot.
Mindenkinek szüksége van biztatásra, reményre,
megértésre, szeretetre, egy boldog ölelésre,
és a legrosszabb időkben is kenyérre.
Mindenkinek szüksége van pihentető magányra,
amikor rendezheti a gondolatait, önmagát,
és megoldást találhat a saját bajára.
Mindenkinek szüksége van csendre, lelki békére,
bátorságra, szabadságra, felhőtlen percekre,
és sok szépre, míg elér az élete végére.
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg vezeti,
akinek nincs önuralma, öntelt és gőgös,
az a tébolyt a tökély szintjére emeli.
Hiszi, hogy érte forog a Föld, ő maga a Nap,
tehát megtehet bármit, bárkivel, mindig,
s eme tudattól naponta új erőre kap.
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg uralja,
a többi betegnek sosem lesz nyugalma,
és ha mégis, az a tébolyult kudarca.
Semmi nem tart örökké, minden változik,
a legsötétebb vihar után is kisüt a Nap,
és egyszer a legrosszabb is távozik.
Elbukik majd a gőgösség hitvány uralma,
és hiába erőlködik őrjöngve a gonosz,
a fény fölött soha nem lesz hatalma.
Semmi nem tart örökké, tovaszáll az élet,
semmivé válnak az álmok és a vágyak,
az idő sem képes útját állni a végnek.
Mikor a farkasra bízzák, hogy őrizze a nyájat,
az nagyon fog örülni, hisz ez volt az álma,
s naponta bekap a birkákból egy párat.
Azonban ez sem elégíti ki, sokkal többet akar,
neki az összes birka kell, az utolsó szálig,
s számára a napi néhány igazán fanyar.
Mikor a farkasra bízzák, tegyen kedve szerint,
és ne is foglalkozzon a birkanép vágyával,
az istennek hiszi magát újra, s megint.
Aki elvégzi a piszkos munkát, gazdagon tér haza,
nem érdekli sem az igazság, sem a becsület,
s neki nem jelent semmit az a szó, haza.
Az árulásáért megkapja mindazt, amit más nem,
s miközben ő maga az elismerésben fürdik,
másoknak egyvalami jár, a kisírt szem.
Aki elvégzi a piszkos munkát, öntelt, de nagyon,
gőgössége az egekig ér, magát istennek hiszi,
ám megfizet majd mindenért egy napon.
Bekopogtatott a hőség, s elhozta sokak álmát,
a folytonos izzadást, a kimerítő napokat,
amikért mindenki fejezze ki a hálát.
Örüljenek az emberek, immár nem kell fázni,
a szél is forró, a levegő pedig párás, fojtó,
és így megtanulnak a hűvösre vágyni.
Az éjszakai alvás szabadságra ment egy ideig,
átvette helyét a forgolódás, a féléber lét,
s ezt a legtöbben keservesen viselik.
Bekopogtatott a hőség, s úgy döntött, marad,
azonban nem örökre, csupán csak addig,
míg a ruha mindenkire rá nem tapad.
A halál végül mindenkit utolér, s a keblére ölel,
hiábavaló a reménykedés, hogy messze van,
ez tévedés, mindig mellettünk volt, közel.
Mindenkihez bekopogtat majd egy szép napon,
nem hiteget, nem ígérget, csupán karon fog,
s közli, ne féljünk, szeret minket nagyon.
Elmondja, neki nem számít, ki kinek is a borja,
lehet gazdag, szegény, gőgös, vagy jó ember,
mindőjüknek hozzá fog vezetni a sorsa.
Az ő birodalmában béke van, nyugalom, csend,
nincs fájdalom és nincsenek gondok, bajok,
ami van, az maga a tökéletesség, a rend.
A halál végül mindenkit utolér, legyen az bárki,
megcirógat, homlokon csókol és kezet nyújt,
s általa könnyebb a végtelen felé szállni.
Könnyebb elfordulni, mint a valóságot látni,
s könnyebb mindig csak a szerencsére várni.
Könnyebb fejet lehajtani, mint szembenézni,
és könnyebb csak tagadni, mint megbeszélni.
A régi szép napok letűntek, az idejük lejárt,
s minden ami jó volt, immár örökre bezárt.
Vérvörös alkony búcsúztatta ama reményt,
s meglehet, többé senki nem látja szegényt.
A régi szép napok letűntek, itt a sírás ideje,
mindez a butaság és a hiszékenység sikere.
Mialatt a sötétség boldogan mulat, s nevet,
a fény azon töpreng, ezek után mit is tehet.
