A tenger felszíne

A tenger felszíne csalókán nyugodtnak tűnik,

s lágyan hullámzik a ragyogó napfényben,

alul viszont a víz nyomása nem szűnik.

 

Sőt, a hatalmas ereje iszonyú dolgokra képes,

s a széllel támogatva viharként tombolhat,

messziről láthatóan, mennyire mérges.

 

Rettentő haragját már sok hajó megérezhette,

amikor felülről lesüllyedtek a mélységbe,

s az útjuk ilyetén lett bevégeztetve.

 

A tenger felszíne látszólag sejtelmesen békés,

ám alaposan meglepheti az őt lebecsülőket,

s hogy ez mikor lesz, csak az a kérdés.

Állandó árnyékban

Állandó árnyékban nehéz kicsirázni a magnak,

és szinte lehetetlen, hogy egykor felnőjön,

s megmutathassa magát a Napnak.

 

A folytonos taposás alatt a fűszálak megtörnek,

és nem olyan szép a rét, amennyire lehetne,

főképpen, ha még az esők sem jönnek.

 

A szakadatlan félelem elpusztíthatja a lelkeket,

véget vethet a legszebb álmok sorának is,

és megkeserítheti a kellemes perceket.

 

Állandó árnyékban bujdokol a szegény remény,

már alig meri szemét rávetni a nagyvilágra,

hisz tudja, az ereje most igen csekély.

Kinek ne fájna

Kinek ne fájna valami ebben a világban,

és kinek nem telt még be az a pohár,

miközben megküzd a vitákban?

 

Ki az, aki nem szenvedett még el eleget,

akire nem mosolygott rá a szerencse,

s nem kapott még hideget-meleget?

 

Hogyan is lehet túlélni annyi gyűlöletet,

amely képes lenne kiirtani a világot,

és fenntartja a hazug bűvöletet?

 

Van-e olyan, kinek a lelkét nem tiporták,

és nem alázták meg, nem nyomták el,

míg odafönt tartottak a tivornyák?

 

Kinek ne fájna mindez, van olyan valaki,

van, aki ne érezné, hogy kihasználják,

és közben elpárolognak a javai?

Mindenki vívja a saját harcait

Mindenki vívja a saját harcait az életének útján,

legtöbbször keserves e harc, néha kevésbé,

ám senki nem változtathat a múltján.

 

Az embernek gyakorta önnönmagával van baja,

és ezeket a bajokat megoldani igen nehéz,

s nehezen csendesül el a lélek zaja.

 

Mindenki vívja a saját harcait, de sokszor hiába,

és mikor nem sikerül változtatni a sorson,

a fájdalom hangjai szállnak a világba.

Madárcsicsergés és nyugalom

Madárcsicsergés és nyugalom, virágok a réten,

csobogó patak iramlik a zöld fű rejtekén,

s bárányfelhők suhannak a kék égen.

 

Színpompás lepkék lebbennek levélről-levélre,

arrább méhek zümmögnek igen serényen,

s mind virágnektárt gyűjtenek ebédre.

 

Sürög-forog a rovarvilág, s mind teszi a dolgát,

azt, amire születtek, amiért élnek a Földön,

s valamennyi egyengeti az utódai sorsát.

 

A fekete rigók dala messze száll, betölti a teret,

a cinegék, a tengelicek, felváltva énekelnek,

s a rovarokból falatozni mindőjük szeret.

 

Madárcsicsergés és nyugalom, békesség honol,

a természet megmutatja a szebbik oldalát,

errefelé az élet vidám és nem komor.

A pokolban égjenek

A pokolban égjenek, akik másoknak ártanak,

a gonoszok, a hitványak, a becstelenek,

s azok, kik az életekkel játszanak!

 

Vesszenek az elnyomók, a zsarnokok bandái,

az aljasok, a korruptak, a népük árulói,

és tűnjenek el mindőjük gazdái!

 

Pusztuljanak a hazugok, s a fizetett bérencek,

a cselszövők, kik csak rosszat akarnak,

és kizárólag ez okból léteznek!

 

A pokolban égjenek és ki ne jussanak onnan,

kapják meg méltó jutalmukat bűneikért,

amiket lehetne sorolni hosszan!

A tündérek völgyében

A tündérek völgyében szép zöldek a rétek,

kristálytiszta vizű patakok csobognak,

s e helyen különös lények élnek.

 

Manók, törpök és koboldok rejtőznek erre,

olykor csintalanok, máskor morcosok,

sokszor nem tudják hová, merre.

 

Ismerik a völgyet, barátjuk minden fű, s fa,

szinte észrevehetetlenek a bokrok alján,

mindig a holnapot várják, már ma.

 

Ez a hely igazi paradicsom, a béke szigete,

az itt lakókat nem láthatja emberi szem,

s nem fenyegeti a végzet hidege.

 

A tündérek völgyében az idő másként telik,

másképpen süt a Nap, kerekebb a Hold,

s itt mindannyian az örömüket lelik.

Minden rossz véget ér

Minden rossz véget ér, de nem mindegy mikor,

s nem mindegy hogyan, mert az is számít,

túl sok volt már az eltiprás, a szigor.

 

Azonban, ahogy a sötétség után is felkel a Nap,

s ahogyan a kiégett rét feléled az esők által,

úgy a világ is új reményt, új esélyt kap.

 

Minden rossz véget ér, ám a nyoma megmarad,

s örökre beégve a lelkekbe emlékeztet majd,

a jó, az elnyomás ellenére is fennmarad.

Mindenkinek vannak gondjai

Mindenkinek vannak gondjai, amik felőrlik a lelket,

kisebbek, nagyobbak, fájdalmasak és kínzóak,

s miattuk az ember nyugalmat nem lelhet.

 

Nincs igazán olyan, hogy teljesen felhőtlen pillanat,

és tökéletes békesség sem létezik, s nem is fog,

minden álom semmivé válhat egy perc alatt.

 

Mindenkinek vannak gondjai, amik elkísérik végig,

amelyektől nem tud megszabadulni talán soha,

s melyek miatt a szív folyamatosan „vérzik”.

Mindenki elkopik

Mindenki elkopik egyszer, nem kivétel senki,

akár előbb, akár utóbb, de nincs menekvés,

és az időben csak előre lehet menni.

 

Ketyeg az óra, s körbejár a végtelennek útján,

nem fog megállni és soha nem fog sajnálni,

miközben az ember mereng a múltján.

 

Elmereng önmagán s a szép időkön, ami volt,

a szerelmein, a szerettein, egykori tettein,

s rájön, az élete nem a sikerről szólt.

 

Mindenki elkopik és folyton változik minden,

az egészségből betegség lesz, a jóból rossz,

de végül mind eltávozunk majd innen.