Saját alkotásaim
Megnyugodhat-e a lélek a titkok hálójában,
és beismeri-e önmagának az igazságot,
azt, hogy mit is érez valójában?
Megnyugodhat-e a lélek, ha sok kudarc éri,
ha túl sokszor veszít, s igen bizonytalan,
és gyakorta még önmagát sem érti?
Megnyugodhat-e a lélek, ha távol a remény,
ha már semmiben nem képes megbízni,
miközben rádöbben, az élet kemény?
Nem kell Afrikába menni a szavannát látni,
elegendő eme látványhoz az ablakot kitárni.
Égető napfény, kiszáradt fű és haldokló fák,
az ember bármerre néz, csakis ilyeneket lát.
Szomjazó föld, madarak, s mindenféle állat,
mindegyikük igen gyorsan áldozattá válhat.
Hamis felhők, s rendszeresen szórt mérgek,
hamarosan a tetemeken mulatnak a férgek.
Nem kell Afrikába menni a szavannát látni,
elég csupán az egykori szép vidéket bejárni.
Igaz, még nincsenek oroszlánok és zsiráfok,
de van szenvedés, félelem, hervadó virágok.
Egy igaz embernek a becsülete számít, a jelleme,
nem az önimádata, a nárcizmusa, s a gőgje,
és megtenné a népéért amit kellene.
A tiszta szív vezérelné és nem a hazája elárulása,
nem a szabadság elvétele, mások lealázása,
s emberhez méltó lenne a magatartása.
A dicső elődöket követné, Hunyadit, meg Dobót,
Zrínyit, Rákóczit, Petőfit és Kossuth Lajost,
s kibogozná a jóért a gordiuszi csomót.
Nem kizárólag önmaga számítana, meg a pénze,
amit a gazdáitól kap az engedelmességéért,
tudva, csakis általuk juthat el a fénybe.
Egy igaz embernek józan a tudata, békés a lelke,
a szeme a tisztaságot tükrözi, az értelmet,
és minden elesettre van néhány perce.
A világ minden zsarnoka el fog bukni egyszer,
amikor az emberek szíve tele lesz már sebbel.
Amikor nem bírják tovább elviselni a kínokat,
s nem szeretnék megásva látni a saját sírjukat.
Mindenkit utol fog érni egyszer a végzet,
s nincs senki, aki ellenállhatna a végnek.
Elbukik a jó, a rossz, az okos, s a gonosz,
a sors nem kegyelmez, csak oszt, szoroz.
A saláták között megjelentek a kiéhezett tetvek,
s elszaporodtak ezeken a békés növényeken,
pillanatok alatt lettek százakból ezrek.
Az eddig egészséges növények küzdöttek sokat,
a tetvek kíméletlenül szívták el az erejüket,
s mindebből semmiféle jó nem fogant.
Hamarosan a tetvekhez csatlakoztak a pajorok,
no meg a drótférgek és sok más kártevő is,
a salátáknál lettek mind állandó lakosok.
A saláták között úrrá lett a rettegés, s a félelem,
elsárgultak, elvesztették gyönyörű leveleiket,
és csendben pusztultak el egy sötét éjjelen.
Amit sok munkával összegyűjtöttek a méhek,
azt villámgyorsan felélték az élősködő férgek.
Hiába volt a sok munka, s hiába a szorgalom,
ami a méhekre várt, az az éhezés, a borzalom.
Nehéz optimistának lenni a mai világban,
melyben a gyűlölet igen gyorsan terjed,
és felbukkan a legapróbb vitákban.
Melyben elpusztítják mindazt, mi emberi,
megkeserítik a létet minden formában,
és így sok ember a helyét nem leli.
Melyben kihal a jóság, szenved az értelem,
manipulálnak, egymás ellen fordítanak,
s meglehet, a vége nem lesz vértelen.
Nehéz optimistának lenni remény nélkül,
s látni a szenvedő állatokat, növényeket,
mi sem menekülhetünk meg végül.
Miféle isten az, aki a népét cserben hagyja,
aki tétlenül nézi a népének szenvedését,
és aki az egész életet jól arcul csapja?
Aki hagyja, hogy a gonosz uralja le az időt,
és borítsa sötétségbe ezt az egész világot,
befeketítve az elkövetkezendő jövőt?
Aki elnézi, hogy nincs szükség a szegényre,
sem a józanságra, sem a becsületességre,
s aki esélyt sem fog adni a reményre?
Aki elárulja mindazt, ami egykor szép volt,
és aki által valaha csodás volt eme világ,
mikor még a jóról, tisztességről szólt?
Miféle isten az, aki a sötét végzetet imádja,
és aki még önmagát is gyengének tartja,
miközben a létet is a pokolba kívánja?
Keserű könnyek áztatják a kiszáradt földet,
igen szomorú emberek könnyei ezek,
akik siratják az egykori zöldet.
A növény és állatvilágot, az élettel teli tájat,
a csicsergő madarakat, a fürge őzeket,
a sűrű bokrokat, dús lombú fákat.
Keserű könnyek válnak semmivé a porban,
és tűnnek el ott viharos gyorsasággal,
ahogy minden jó is eltűnik sorban.
