Kinek-kinek más az útja, mások a terhei,
ahogy mások az álmai, vágyai és a tervei.
Az a számtalan út mind egy helyre vezet,
oda, ahol senki nem látja újra a kék eget.

Saját alkotásaim
Kinek-kinek más az útja, mások a terhei,
ahogy mások az álmai, vágyai és a tervei.
Az a számtalan út mind egy helyre vezet,
oda, ahol senki nem látja újra a kék eget.

Akinek nem jelent semmit a hazaszeretet, a haza,
és nem jelent semmit a családi kötelék, a vér,
annak túlontúl hangos manapság a szava.
Akinek nem jelent semmit a becsület, az igazság,
és nem jelent semmit magán kívül senki sem,
annak minden ártó ármány csak vigasság.

Csendes éjszakákon, mikor a neszek is alszanak,
az álmok világában érdekes történetek zajlanak.
Ilyenkor kalandozik a jó, a szép, no és a remény,
ez időtájt az élet békésebb, s nem olyan kemény.
Miközben a Hold ragyog fent, a csillagok között,
addig a bagoly őrködik az éjjeli nyugalom fölött.

Amikor a porszemek hiszik, hogy számít a szavuk,
biztosak benne, hogy nekik soha nem lehet bajuk.
Ám hiába vannak sokan, simán elfújja őket a szél,
s a szép ősz után, hamar reájuk köszön a rideg tél.

Ki szeretne egy élhetetlen világban élni,
állandóan csak rettegni és mindig félni?
Ki szeretne borzalmas álmokat megélni,
s haláláig csak a veszteségeiről beszélni?
Ki szeretne magának fájdalmat, rosszat,
s hallgatni a sok hazugságot élethosszat?
Ki szeretne másoknak a szolgájává válni,
és folyamatosan csakis a csodákra várni?

Siratják az esőfelhők az egykori szép életet,
amikor még az összes lény méltón élhetett.
Zöldek voltak a rétek, tiszta vizűek a tavak,
telente hullott a hó, s nem égettek a nyarak.
Siratják az esőfelhők a biztonságos világot,
az elveszett álmokat, a sok letépett virágot.
Siratják a múltat, a sötétségbe borult jövőt,
az elveszett reményt, s a kárba veszett időt.

Sokan nem akarnak látni, mert az nagyon tud fájni,
és könnyebb becsukni a szemüket, mint ezt belátni.
Sokan nem akarnak küzdeni, mert ahhoz erő is kell,
aki gyáva, gyenge, s retteg, békességet soha nem lel.
Sokan nem akarnak beismerni dolgokat maguknak,
mivel akkor kiderülne, ők az okai minden bajuknak.

Mire vár még az a sok becsapott magyar,
miért nem takarítja el a mocskot hamar?
Miért tűri el a nép, hogy végleg lealázzák,
és a régi szép időket is így meggyalázzák?
Mire vár még az egyszerű, átlagos ember,
s miért nem érti meg, senkinek nem kell?
Mire vár az értelem és mire vár a remény,
hiszen ők tudják, az élet milyen kemény?
Mire vár még a lélek, s miért retteg a szív,
nem veszik észre, a létük is új csatára hív?
Miért kell megvárni, hogy ne legyen esély,
és kiderüljön a valóság, állandó a veszély?

Amikor az ember elesetté, szerencsétlenné válik,
és a nap minden percében fájdalmakkal küzd,
úgy érzi, a sors vele igen kegyetlenül bánik.
Amikor az ember rádöbben, már reménye sincs,
és minden egykori szép pillanata köddé válik,
belátja, néha a fájdalomnélküliség is kincs.

Mindenkinek van fénykora, mikor fennen ragyog,
ám előbb-utóbb megérkeznek az alkonyati fagyok.
Eljön a pillanat, amikor semmi nem ugyanaz már,
ezt nehéz elfogadni, olyan szomorú és túlontúl fáj.
