Saját alkotásaim
Akinek minden tettét a szíve vezérli,
az mások gondjait, bajait is megérti.
Átérzi a fájdalmukat, a panaszaikat,
és a lelke mélyén hallja a sóhajaikat.
Akinek minden tettét a jóság uralja,
azt nem töri meg a sötétség uralma.
Küzd a gonosz ellen, ha kell, halálig,
míg a szíve mélyén az igaz parázslik.
Nehéz korlátok között felhőtlenül élni,
és a sok nehézségre mosolyogva nézni.
Nehéz meglátni a fényt, ha nincs jelen,
a koromsötétben gyümölcs nem terem.
Nehéz szeretni a gyűlölködések idején,
s nehéz túllépni a lelkek rideg hidegén.
Nehéz segíteni, ha a másik nem akarja,
s örülni, ha a Napot viharfelhő takarja.
Nehéz korlátok között tenni amit kell,
igazi békére csakis egy igaz ember lel.
Nehéz elfogadni, hogy rabok vagyunk,
és semmivé fog válni minden szavunk.
Amikor a leghazugabb hazugoz le másokat,
és a szóhasználatában soha nem is válogat,
akkor a remény tudja, hogy esélye nincsen,
értelmet nem tud venni semmiféle kincsen.
Az igazságot tagadni könnyebb, mint elfogadni azt,
sokan inkább félrenéznek a szemüket lesütve,
s ily módon keresnek szomorú vigaszt.
Az igazságot tagadni lehet önbecsapva, háborogva,
a gondolatokat elterelve és álomvilágban élve,
s a valóságtól minden formában távolodva.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s flegmán alátekint,
elvárja, hogy az alattvalói hűen szolgálják,
és adózzanak neki újra, újfent, megint.
Mondjanak le a jogaikról, hiszen minek az nekik,
engedelmeskedjenek mindhalálig, s mindig,
és akkor a kegyét talán még el is nyerik.
Ne is kérdezzék, fogadják el, csak neki van igaza,
ő mindenekfelett áll, hiszen egy igazi isten,
ám egyszer őt is elpusztítja az idő vihara.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s önmagát csodálja,
mikor nem látják, sokszor a tükör előtt pózol,
és hiszi, hogy ő ennek a világnak a csodája.
Semmi nem mozdul. Fojtogat a forró levegő.
Szenved ember, állat és csontszáraz a legelő.
A hőség tombolva pusztít, leizzaszt, kimerít,
s előbb-utóbb, de biztosan mindenkit kiterít.
Semmi nem mozdul. A csinált forróság arat,
a levegő izzik, perzsel, s fuldokolnak a halak.
A növények kókadoznak, veszélyben a létük,
s joggal érzik azt, hogy senki nem tesz értük.
Önnön korlátait mindenkinek ismernie kellene,
megismernie önmaga lényét, a lelke titkait,
és feltárni, milyen is az igazi jelleme.
Milyen valójában, miféle ember és miféle barát,
milyen családtag, képes-e segíteni a bajban,
és meri-e az igazságért hallatni a szavát.
Önnön korlátait csakúgy senki nem törölheti el,
valaha így született, eme korlátaival egyben,
s békességre csak ezek elfogadása után lel.
Pusztító forróságban szenvednek a növények,
meghajolva, megsápadva szomorkodnak,
miközben esőért esedeznek szegények.
Emberi fül nem hallja meg fájdalmas jajukat,
és gyakorta szenvtelen arccal néznek rájuk,
nem átérezvén a fuldoklásukat, bajukat.
Pusztító forróságban hervadoznak a virágok,
és sárgulnak az egykor zöld rétek, mezők,
a hőség felemészti ezt az egész világot.
Mindenkinek szüksége van biztatásra, reményre,
megértésre, szeretetre, egy boldog ölelésre,
és a legrosszabb időkben is kenyérre.
Mindenkinek szüksége van pihentető magányra,
amikor rendezheti a gondolatait, önmagát,
és megoldást találhat a saját bajára.
Mindenkinek szüksége van csendre, lelki békére,
bátorságra, szabadságra, felhőtlen percekre,
és sok szépre, míg elér az élete végére.
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg vezeti,
akinek nincs önuralma, öntelt és gőgös,
az a tébolyt a tökély szintjére emeli.
Hiszi, hogy érte forog a Föld, ő maga a Nap,
tehát megtehet bármit, bárkivel, mindig,
s eme tudattól naponta új erőre kap.
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg uralja,
a többi betegnek sosem lesz nyugalma,
és ha mégis, az a tébolyult kudarca.
