Kiss Gyula versei

Mohács mezején elcsitult a küzdelem, a harc,

megsemmisült a magyar sereg színe-java,

s tagadhatatlan eme hatalmas kudarc.

A fűben hever a nemesség nagy része, grófok,

a hadvezérek, a bánok és a király is halott,

s mind homlokára a halál adott csókot.

Vérben fekszenek az érsekek is, s a püspökök,

számtalan hazafi tetemét tépik a dögevők,

miközben a törökök jókora tüze füstölög.

Ünnepel a szultán, az oszmán birodalom ura,

maga sem hitte, hogy ilyen könnyen győz,

és hogy a királyi vezérkar ilyen buta.

Miközben várja a fősereget, mely nem létezik,

néhány nap múltán rádöbben, tévedett,

és a felmentő had soha nem érkezik.

Ekkor Budára indul a hadával, az is védtelen,

kifosztják a fővárost, majd fel is perzselik,

és egyetlen perc sem marad vértelen.

Ez történt ötszáz éve, s most is ilyen a helyzet,

akkor a megosztottság miatt véreztek el,

és még ma sem beszélnek egy nyelvet.

Mohács mezején elpusztult az akkori remény,

ebből a mai utódoknak nem ártana okulni,

különben az élet szörnyű lesz, s kemény.