Saját alkotásaim
Mindenkinek az a jó, amit önmaga csinál,
s eközben hiszi, neki a dicséretből is kijár.
Mindenkinek az a jó, amit önmaga szeret,
az nem foglalkoztatja, másokért mit tehet.
Mindenkinek az a jó, amit önmaga képzel,
még ha a világot fel sem tudja fogni ésszel.
A reménytől megfosztva keserűek a napok,
az egykori dicső idők után jönnek a fagyok.
A régi szép álmok ideje lejárt, jön a végzet,
és utána nem marad más, csak az enyészet.
A lelki béke bujdokol már évezredek óta,
egy szebb világra vár, élhetőbbre és jóra.
Sokszor felbukkan versekben, dalokban,
hamis érzetet kelt kicsikben, nagyokban.
A lelki béke bujdokol, megtalálni nehéz,
s ritka pillanat, amikor valakihez benéz.
Akkor sem marad sokáig, hiába is kérik,
mesehősnek tartják, a létezését is kétlik.
Mikor az időnk lejár és leketyeg ama óra,
s az elménk elkezd a múltban kutatni,
tudjuk, nem számíthatunk jóra.
Mikor az időnk lejár, vele száll a lelkünk,
és vele tart a létünk valamennyi perce,
már máshol kell vigaszra lelnünk.
Mikor az időnk lejár, a reményünk bezár,
elfordítja a kulcsot az esélyek zárjában,
és akkor derül ki, itt a végső határ.
A vastag bőr az arcon hasznos, ha fúj a szél,
ha tüzesen süt a Nap és ha túl kemény a tél.
Hasznos, hiszen mindig lepereg róla az eső,
ahogyan bármi más is, ez bizony tudvalevő.
Mikor eljön a csalódás, a mosoly tovaszáll,
hiszen nem tudnak együttműködni,
s ezért inkább gyorsan odébbáll.
Mikor eljön a csalódás, a bánat is jön vele,
a lelket átjárja az emésztő fájdalom,
s a szív szomorúsággal lesz tele.
Mikor eljön a csalódás, fejet hajt a remény,
és az elme végre elkezdi megérteni,
az élet nagyon sokszor kemény.
Az álmok nélkül élet nem túlságosan vidám,
inkább szomorúan fájdalmas és keserű,
a lélek is fennakadhat ama szitán.
Az álmok nélkül élet egyfajta korai temetés,
lehajtott fej és boldogság nélküli napok,
sehol sincs az öröm, kacaj, nevetés.
A varázslatos kertet a ragyogó napfény éltette,
a szellő cirógatta a virágokat és a termést,
e csodás helyet a szeretet hívta életre.
Fák és bokrok szegélyezték, zöldelltek a rétek,
a közepén egy hűs vizű patak csordogált,
ember nem látott még ilyen szépet.
Eme kert a völgyben pihent, hegyektől ölelve,
pazar vidék volt, biztonságos és nyugodt,
nem reagált a távolról hallható zörejre.
A zörej egyre erősödött, elsötétedett a kék ég,
a szélvihar erőteljesen tombolt, dühöngött,
és hamarosan szétverte a kertet a jég.
A varázslatos kertet csupán az emlékezet őrzi,
az egykori csodája már a végtelenbe szállt,
és ott az örökkévaló örökre megőrzi.
A gőgösség és a barátai találkoztak egy napon,
beültek egy jól ismert kocsmába iszogatni,
s hitték, mindenki értük rajong nagyon.
Ott volt az ego, a nárcizmus és a pökhendiség,
a kivagyiság, a fölényesség, meg a lekezelés,
mind hitte magáról, hogy igazi egyéniség.
Hamarosan hozzájuk csapódott az elmezavar,
a dühkitörés, s a haverja, a pszichopata is,
akinek a számára ez az élet igen fanyar.
Miközben jól érezték magukat jókat nevettek,
és vígan hahotáztak a mások szenvedésén,
hisz ők szívből még soha nem szerettek.
A gőgösség és a barátai a bezárásig mulattak,
mindőjük igyekezett túltenni a többieken,
amíg totális kábulatba nem zuhantak.
Az értelem rövid, a gonosz azonban hosszú,
a lelki megnyugvást sokszor segíti a bosszú.
Segít túllépni a fájdalmon, s az igaztalanon,
ám mégsem képes túllépni a vigasztalanon.
Az értelem rövid, mint egy nyúlnak a farka,
az igazság elbutult és nem az a kegyes fajta.
Aki mindezeket nem látja, annak már vége,
s hiába is üvöltözik, nem juthat el a fénybe.
