Amikor a porszemek hiszik, hogy számít a szavuk,
biztosak benne, hogy nekik soha nem lehet bajuk.
Ám hiába vannak sokan, simán elfújja őket a szél,
s a szép ősz után, hamar reájuk köszön a rideg tél.
Amikor a porszemek hiszik
Ki szeretne
Ki szeretne egy élhetetlen világban élni,
állandóan csak rettegni és mindig félni?
Ki szeretne borzalmas álmokat megélni,
s haláláig csak a veszteségeiről beszélni?
Ki szeretne magának fájdalmat, rosszat,
s hallgatni a sok hazugságot élethosszat?
Ki szeretne másoknak a szolgájává válni,
és folyamatosan csakis a csodákra várni?
Siratják az esőfelhők
Siratják az esőfelhők az egykori szép életet,
amikor még az összes lény méltón élhetett.
Zöldek voltak a rétek, tiszta vizűek a tavak,
telente hullott a hó, s nem égettek a nyarak.
Siratják az esőfelhők a biztonságos világot,
az elveszett álmokat, a sok letépett virágot.
Siratják a múltat, a sötétségbe borult jövőt,
az elveszett reményt, s a kárba veszett időt.
Sokan nem akarnak
Sokan nem akarnak látni, mert az nagyon tud fájni,
és könnyebb becsukni a szemüket, mint ezt belátni.
Sokan nem akarnak küzdeni, mert ahhoz erő is kell,
aki gyáva, gyenge, s retteg, békességet soha nem lel.
Sokan nem akarnak beismerni dolgokat maguknak,
mivel akkor kiderülne, ők az okai minden bajuknak.
Mire vár még
Mire vár még az a sok becsapott magyar,
miért nem takarítja el a mocskot hamar?
Miért tűri el a nép, hogy végleg lealázzák,
és a régi szép időket is így meggyalázzák?
Mire vár még az egyszerű, átlagos ember,
s miért nem érti meg, senkinek nem kell?
Mire vár az értelem és mire vár a remény,
hiszen ők tudják, az élet milyen kemény?
Mire vár még a lélek, s miért retteg a szív,
nem veszik észre, a létük is új csatára hív?
Miért kell megvárni, hogy ne legyen esély,
és kiderüljön a valóság, állandó a veszély?
Amikor az ember
Amikor az ember elesetté, szerencsétlenné válik,
és a nap minden percében fájdalmakkal küzd,
úgy érzi, a sors vele igen kegyetlenül bánik.
Amikor az ember rádöbben, már reménye sincs,
és minden egykori szép pillanata köddé válik,
belátja, néha a fájdalomnélküliség is kincs.
Mindenkinek van fénykora
Mindenkinek van fénykora, mikor fennen ragyog,
ám előbb-utóbb megérkeznek az alkonyati fagyok.
Eljön a pillanat, amikor semmi nem ugyanaz már,
ezt nehéz elfogadni, olyan szomorú és túlontúl fáj.
Az igazság útján célba érni
Az igazság útján célba érni keveseknek sikerül,
ama úton számtalan az akadály és a terelés,
így mire odaérne, sok elme kimerül.
Az igazság útján rengeteg a gaz, meg a szemét,
tele van szúrós bokrokkal és csapdákkal is,
jó, ha mindenki nyitva tartja a szemét.
Az igazság útján célba érni kis híján lehetetlen,
a legtöbbekben nincs elég kitartás, sem erő,
s emiatt majdnem mindőjük tehetetlen.
A remény fontos
A remény fontos, nélküle az ember senki,
olyan lény, aki képtelen önmagáért tenni.
Képtelen belátni, hogy milyen sebezhető,
s ha hibázik, az összes álma is temethető.
A remény fontos, megerősít, amikor kell,
hiszen a gyenge lélek békességre nem lel.
Remény hiányában igen sötétek a napok,
és ezt biztosan megérzik a kicsik, nagyok.
Az idő múltával
Az idő múltával egyre több lesz a gond, a baj,
s egyre többször hangzik fel éjjel az a szó, jaj.
Hamarabb elfogy az erő, az elme sem ragyog,
a test gyengül, miközben minden ízület sajog.
Az idő múltával az alvás sem megy könnyen,
s a szemek tükre túl sokat úszik a könnyben.
Az emlékek sokasága egymás után köszön el,
a lélek megnyugvásra majd a végtelenben lel.
