Saját alkotásaim
Mit ér az ember élete, ha nem lehet szabad,
ha árnyak uralják a léte minden percét,
s ha ebbe a fájó szíve beleszakad?
Ha nem teheti azt, amire az elejétől vágyik,
és nem is kaphatja meg, amiről álmodik,
felfogja-e, a sors vele csak játszik?
Mit ér az ember élete valódi szeretet nélkül,
és mások gondolataival a fáradt fejében,
megéri ebbe belepusztulnia végül?
Erőtlenül szembenézni eme világgal nehéz,
kevés az esély, még kevesebb a remény,
és túlontúl bizonytalan ez az egész.
Mintha egy hős lovag kard nélkül küzdene,
és pajzsot sem használna, mert az nincs,
ám harcra sarkalná az ősei szelleme.
Erőtlenül szembenézni az élettel veszélyes,
és sokszor fájdalmas, a kevés jó mellett,
hisz maga a létünk is igen szeszélyes.
Aki egyszer is hazudott, az máskor is megteszi,
soha nem fogja érdekelni senki értékrendje,
és az ellene szegülőket lenézi, megveti.
Aki egyszer is hazudott, annak becsülete nincs,
nem tisztel senkit, lenéz mindenkit, mindig,
és a számára az igazmondás nem kincs.
Amikor a sátán ivadéka előtör a sötét mélyből,
felfog égetni mindent és elpusztítja a létet,
csupán gőgből, pökhendiségből, kéjből.
Oly mértékben el van telve önnön nagyságától,
hogy a világot csak a játszóterének tekinti,
ám mégsem tud elszakadni a gazdájától.
Hiába rendez hatalmas ünnepséget pompával,
attól még nem lesz különb, ugyanaz marad,
és soha nem tud elszámolni a jussával.
A jussa, a sötétség uralma a hiszékenyek fölött,
a valótlanság elhitetése, a nyomor fokozása,
a szenvedés és a kín áll mindezek mögött.
Amikor a sátán ivadéka elhiszi, hogy ő az isten,
és ő az, aki mindenekfelett áll, mindenben,
akkor ennek a világnak visszaút nincsen.
A virágok békés világa példa lehetne az embernek,
az ő világuk a valódi nyugalom, a szeretet világa,
holott sokszor a viharoktól ők is szenvednek.
A virágok békés világa egy igazán különleges világ,
ahol megférnek egymás mellett valamennyien,
hiszen tudják, egyikük sem más, mint virág.
Minél tovább alszik mély álomban az ember,
annál fájdalmasabb lesz majd az ébredése,
s miután körbenéz, megszólalni sem mer.
Rádöbben, semmi nem olyan már, mint rég,
fájón látja, hová is fajult a világ, míg aludt,
s ha ez így folytatódik, hamar eljön a vég.
Minél tovább alszik az elme, annál rosszabb,
annál inkább képtelen lesz magára találni,
és eközben az agóniája sem lesz hosszabb.
Az öregség szépsége páratlan és igazi élmény,
csupa derű, mosolygás és valódi remény,
és ehhez nem kell senkitől kérvény.
Egy öreg akkor lesz rosszul, amikor csak akar,
akkor ájul el, mikor a szervezete úgy dönt,
s úgy hasal el, hogy senkit nem zavar.
Bármikor panaszkodhat, jajgathat, könyörög,
s kiabálhat ész nélkül, nem fogják hallani,
végül úgyis elhagyják majd az örömök.
Járhatja a kórházakat vidáman és önfeledten,
s nevetve állíthatja, minden rendben van,
a kitartása, a türelme, az törhetetlen.
Az öregség szépsége egy mese, csak egy álom,
meghazudtolása a valóságnak, az igaznak,
és senki nem vágyik rá, hogy így járjon.
Anya. Ő az, aki védi a gyermekét egész életében,
aki bármit megtesz érte és aki néha észrevétlen.
Aki megvonja a saját szájától is a falatot, ha kell,
és aki őszinte örömöt, a gyermeke örömében lel.
Aki szívvel szeret, s az utolsó pillanatig támogat,
és aki mindig próbálja megszépíteni az álmokat.
Aki betegen is segít és sokszor erőn felül teljesít,
s aki a legproblémásabb helyzetekben is lelkesít.
Aki felnőttként sem hagy magunkra bennünket,
aki megsimogat és a végsőkig ápolja a lelkünket.
Nem hisszük el, amikor kihuny a ragyogó fénye,
és fájón jövünk rá, mit is jelentett a drága lénye.
Amikor nem a józan ész vezérel, hanem a harag,
és az izzó gyűlölet tombolva lelkeket rombol,
nem csoda, ha a jóból semmi nem marad.
Amikor nem a józan ész az, amely az úton kísér,
és nem a fény ragyog, hanem a sötétség ígér,
akkor bizony a sors ökle senkit nem kímél.
Lassan teljesen kiszárad az értelem tava,
s mindebbe belepusztulhat az élet maga.
Levegőért kapkodnak a fuldokló lények,
s érzik, nem jutnak el hozzájuk a fények.
