Saját alkotásaim
Sokan kergetnek csodás, rózsaszínű álmokat,
sokszor addig, míg leszáll reájuk az alkonyat.
Sokan kergetnek illúziókat és forró vágyakat,
amelyek a lelkükkel olyan gyakran játszanak.
Sokan kergetnek általuk elképzelt jövőképet,
s ezalatt nem látják a Napot, a mindenséget.
Sokan kergetnek soha el nem érhető célokat,
így a számukra nem fog ragyogni a pirkadat.
Vidám rigóének hallik szerte a vidéken,
halak lubickolnak a patak friss vizében.
A természet valamennyi tagja nyüzsög,
esténként az altatódalt játssza a tücsök.
Vidám rigóének hallik, fent köröz a sas,
a békességhez az kell, legyen tele a has.
Az élet folyamatosan új reményre talál,
és nem adja fel, hiába is tör-zúz a halál.
Csillagfényes estéken szebbnek tűnik a világ,
egy kis időre megpihen minden, fű, fa, virág.
Az ezüstjét szórva békésen mosolyog a Hold,
a csend is aludni tér, semmi nem olyan zord.
Sokan nem bírják el az igazságnak a terhét,
azt a súlyt, amit a valóság helyez reájuk,
s inkább követik a hamisság tervét.
Azt a tervet, amely megbéklyóz, tönkretesz,
és engedelmes szolgát csinál a híveiből,
s amely minden követőjét megsebez.
Sokan nem bírják el a ragyogást a sötétben,
ahogy magát a létet sem a végtelenben,
és a reményt sem a butaság ködében.
Az utolsó utazásunk majd a végtelenbe visz,
arra a helyre, ahol örök a fény és a béke,
ott nem számít, ki miben is hisz.
Az utolsó utazásunk felszabadít bennünket,
a lelkünk végre boldogan szárnyalhat,
miközben letesszük a terhünket.
A világ tengere fölött hatalmas vihar tombol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Veszélyben van minden hajó, s az összes élet,
ennek a viharnak talán semmi nem vet véget.
A világ tengere fölött őrjöng a pusztítás ereje,
kegyelmet nem ismer, de nem is az a szerepe.
Aki élni akar, annak a végsőkig küzdenie kell,
ha nem teszi, a lelke békességet soha nem lel.
Amikor valaki hall a rosszról, de még nem érzi,
nevetve legyint egyet, s a halottakat mind kétli.
Miután az mégis bekövetkezik, pánikolni kezd,
és attól fogva az önbizalmából igen sokat veszt.
Amikor valaki hall a rosszról, ám mégis tétlen,
később ne hitegesse magát, hogy ebben vétlen.
Hiába fogja be a két fülét, hunyja be a szemeit,
nem kerülheti el, hogy megkapja önnön sebeit.
Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.
Miért tűrik az emberek, hogy kihasználják őket,
s elvegyék a reményeiket, minden álmukat,
kizsákmányolva férfiakat és nőket?
Miért tűrik az emberek a létük veszélyeztetését,
a szabadságuk, s a gondolataik korlátozását,
felhasználva mindőjük gyengeségét?
Miért tűrik az emberek a számtalan hazugságot,
a lelkük elnyomását, az értelmük pusztítását,
és mindazt, ami eltörli az igazságot?
Miért tűrik az emberek a jövőjük tönkretételét,
a folyamatos hamisságot, a kevesek uralmát,
és ama sok gonoszság véghezvitelét?
Nincs csodásabb, mint elveszteni a jövőt,
s közben ünnepelni az aljadék cselszövőt.
Nincs csodásabb, mint eltemetni a békét,
és elfogadni a háborús pusztítások rémét.
Nincs csodásabb, mint elköszönni a jótól,
és eközben lemondani a szeretetről, jóról.
Nincs csodásabb, mint nem gondolkozni,
s értelem hiányában folyvást fontoskodni.
Nincs csodásabb, mint hazugságban élni,
állandóan rettegni, minden percben félni.
Nincs csodásabb, mint feladni magunkat,
és a gyengeségünkkel leplezni a bajunkat.
