Mindenki

Mindenki a saját sorsának legfőbb gyilkosa,

öntudatlanul árthat a legszebb álmainak,

s ezáltal a rosszakaróinak a cinkosa.

 

Kiadja magát mások akaratának, kényének,

és elárulja önnön legtitkosabb vágyait,

pofont adva a legbensőbb énjének.

 

Nem érti a mérgező szavak valódi lényegét,

rettegve néz a lelke érzékeny mélyére,

és elősegíti a vesztét, a végzetét.

 

Mosollyal leplezi a zavarát, s a gyengeségét,

nem ismeri el a benne lakó szenvedélyt,

s mindenkor tagadja a szenvedését.

 

Mindenki a csodát reméli, ám nem tesz érte,

s hiába cirógatja meg a remény szellője,

ha úgy érzi végül, nem ezt kérte.

Békésen alszik a tudat

Békésen alszik a tudat, édesden alussza álmát,

s miközben a jóról és a szépről álmodik,

gyilkosok veszik körül az ágyát.

 

Ezt persze nem veszi észre és nem is érzékeli,

hiszen annyira letompította már a méreg,

hogy nem működnek az érzékei.

 

Egyre többször beleszúrnak, mégsem zavarja,

számtalan sebből vérzik, de nem észleli,

a hóhérok hada a halálát akarja.

 

Békésen alszik a tudat, s a sírja meg van ásva,

mikorra feleszmélne a kábult állapotából,

már a koporsója is le van zárva.

Szeretetre volna szüksége

Szeretetre volna szüksége ennek a világnak,

s valamennyi embernek ezen a Földön,

ideje lenne véget vetni a hibáknak.

 

Minden hibának, s minden rossznak végleg,

haragnak, viszálynak, izzó gyűlöletnek,

és békét hozni az összes népnek.

 

Szeretetre volna szüksége minden léleknek,

s az összes érző lénynek, amely létezik,

útját kell állni a kitervelt végzetnek.

Kigyúltak az ünnepi fények

Kigyúltak az ünnepi fények, szállingózik a hó,

fehérbe öltözött a város és a természet,

s befagyott a környékbeli tó.

 

Fent ragyognak a csillagok, a Hold mosolyog,

az élővilág nagyja a téli álmát alussza,

s a kéményekből füst gomolyog.

 

Útjára indult a szeretet, benéz minden ablakon,

megmelengeti a vágyakkal teli szíveket,

s nem távozik a holnapi hajnalon.

 

Kigyúltak az ünnepi fények, az élet megpihen,

béke és nyugalom árad a falak között,

s most nem dúl a harag senkiben.

Melyik ér többet

Melyik ér többet, a szabadság, vagy a rabság,

az igazi becsület, az aljas becstelenség,

a butaság, vagy a szellemi nagyság?

 

A tiszta, s érző szív, vagy a sötét lelketlenség,

az őszinte szeretet, a kegyetlen gyűlölet,

a pedáns rend, vagy a rendetlenség?

 

Egy igaz ölelés, netalán egy hatalmas pofon,

a segítőszándék, vagy a gonosz ármány,

egy vadidegen, egy közeli rokon?

 

Az egyéniség, jellem, vagy a jellemtelenség,

a tudás, az értelem, a mélységes üresség,

az önfeláldozás, az embertelenség?

 

Melyik ér többet, az élelem, vagy az éhezés,

egy kiló arany, netalán egy liter iható víz,

kiállni a jóért, vagy a szolgai térdelés?

Mi értelme az életnek

Mi értelme az életnek, ha a szomorúság rengeteg,

s alig van benne öröm, kihalóban a szeretet,

és érzéketlenekké váltak az emberek?

 

Mi is a jó van abban, hogy mindenki szolga lehet,

és fejet hajtva, rabként élve nyomorult életét,

szabad akaratából semmit nem tehet?

 

Miért is kellene küzdeni bármiért, ha értelmetlen,

ha kiölik a lelket is az emberek sokaságából,

s ha az igazság bűn, sőt kényelmetlen?

 

Minek a jó szándék, ha nem párosul valódi tettel,

és nagyon sokan lassan alamizsnából élnek,

s rettegve kelnek, ha csörren a vekker?

 

Mi értelme az életnek, mikor a sötét gonosz az úr,

és a gyűlölet hihetetlenül elterjedt a Földön,

s mindenhol az iszonyatos harag dúl?

Mindenki ideje lejár

Mindenki ideje lejár, de nem mindegy mikor,

s nem mindegy, hogy természetes úton-e,

ahogyan az sem, a lelkünkbe ki tipor.

 

Nem mindegy miként éltünk, s miket tettünk,

és az sem, hogyan emlékeznek majd reánk,

kik voltunk, mielőtt örökre elmentünk.

 

Mindenki ideje lejár, s tovaszállnak a percek,

a végtelen örvénye végleg magával ragad,

s elindulnak az ismeretlenbe a lelkek.

A Halál szeretettel vár

A Halál szeretettel vár mindannyiunkra a birtokán,

s miközben folyvást feni a legjobb kaszáját,

az érzése irántunk látszik a fintorán.

 

A kapujában közli velünk, hogy nála biztos a béke,

nincs többé semmilyen probléma, gond, baj,

s örül, hogy eljutottunk hozzá végre.

 

Eztán nem gyötör minket tovább semmiféle bánat,

nem kínozhat betegség, járvány, s fájdalom,

és minden adósság semmissé válhat.

 

Nem dönthet nyomorba senkit, semmiféle gonosz,

nem tiporja el álmainkat a gyilkos hatalom,

s az érzelmi zűrzavar sebeket nem okoz.

 

Nem fenyegethet soha már a kilakoltatás veszélye,

és nem gyötörhetnek az izzasztó rémálmok,

nem játszhat velünk a sorsnak szeszélye.

 

A Halál szeretettel vár, s mindőnket a keblére ölel,

az árnya ott lebegett mindig a fejünk felett,

távolinak hittük, pedig itt volt, közel.

Elmebajos világ

Elmebajos világ az, amelyben most élünk,

s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,

és amibe belehal az igazi énünk.

 

Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,

a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,

és a tisztességes mindent elveszít.

 

Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,

a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,

s hamar megtelik minden temető.

 

Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,

családok bomlanak szét, vesznek össze,

és pusztul a sok mérget nyelő.

 

A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,

a nehézségek elpusztítják az értelmet,

s az emberi faj olyan, mint a nyáj.

 

Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,

önmagunk és szabadságunk feladása,

csak felgyorsítja a sötét véget.

Érzelmi bizonytalanság

Érzelmi bizonytalanság szövi át az életünk,

és nem telik el nap álmodozás nélkül,

ezt bizony meg kellene értenünk.

 

Sajgó és szomorú szívek vívják a harcukat,

mindőjük a maga baját tarja fontosnak,

egész nap csörtetve a kardjukat.

 

Az igazat meg sosem hallva tetéződik a baj,

az érzések indulatos árjában fuldokolva,

óriási erővel dübörög a belső zaj.

 

A belső zaj, mely megzavarja az érzékeket,

egymás ellen fordíthat, gyűlöletet kelt,

és eltiporhatja az igazi értékeket.

 

Érzelmi bizonytalanság övezi ezt a világot,

és a Földön lakó valamennyi embert,

nincs olyan, ki még nem hibázott.