Saját alkotásaim
A remény útja mindig zöld fasorok között vezet,
ezen az úton az jár, aki nem fél, bizakodik,
és az, aki igazán, tiszta szívből szeret.
A remény útja mindig erőt ad és a fény felé visz,
nyugalommal tölti fel a lelkeket, meg élettel,
s eme úton nem számít, ki miben is hisz.
Amikor egymásra találnak a hitvány és az aljas,
s hozzájuk csatlakozik az áruló, meg a buta,
sőt, a hiszékeny is, az örömük hatalmas.
Ez a díszes társaság iszik, bulizik, s jókat nevet,
mit sem törődik a jelennel, pláne a jövővel,
és a számukra ismeretlen az a szó, szeret.
Nem szeretnek senkit, semmiféle istent, hazát,
de egymást sem, csak a pénzt és a hatalmat,
s elnémítják az igazság, a becsület szavát.
Amikor egymásra találnak eme jóságos lények,
s együtt megkezdik az áldásos munkájukat,
örökre kialszanak a reményt adó fények.
Mindenkinél meg fog állni egyszer az az óra,
ami azt mutatja, vége van, nincs tovább,
s már nem számíthatunk semmi jóra.
Mindenkinél meg fog állni az idő, a pillanat,
és korán reggel hiába kukorékol a kakas,
nem fog itt találni minket a pirkadat.
Egy kis magyar várat ostromolt a törökök hada,
hetekig ágyúzták a falakat és romboltak,
miközben pusztult a seregük java.
A védők hősiesen küzdöttek, s harcoltak bátran,
hiszen ők a hazájukat és a létüket védték,
miközben hullottak naponta százan.
Volt azonban valaki, akit csak az arany érdekelt,
aki képes volt elárulni a hazáját és a népét,
s a birodalom előtt fejet hajtva térdepelt.
Aki képes volt kinyitni egy éjjel a várnak kapuit,
alantas módon, hitványul, s magától eltelve,
feláldozta az országát, a népe nagyjait.
Egy kis magyar várat így pusztítottak el teljesen,
kivégezték a védőket, élőket nem is hagyva,
miközben az áruló ünnepelt lelkesen.
Mikor légy kerül a levesbe, az semmit nem ér,
az étkezőt elfogja az undor és a hányinger,
s rögvest egy másik tányér levest kér.
A légy pimasz volt, hitte, hogy a leves neki jár,
nem fért a bőrébe, újra és újra támadott,
elképzelte, az étteremben ő a sztár.
Mindig felbukkant, pedig utálták már nagyon,
arcátlansága nem ismert határt sohasem,
s amit miatta vesztettek, egy vagyon.
Mikor légy kerül a levesbe, az moslékká válik,
nem ér semmit, még a disznóknak sem,
a legyes ételekre senki nem vágyik.
1956 dicső emléke még ma is fennen ragyog,
eltelt 70 év, de most is vészterhesek a napok.
Máig megosztott a nép, idegen érdekek által,
a szabadság madara csak ül és nem szárnyal.
1956 dicső emléke élni fog, míg emlékezünk,
s amíg a hazaszeretet útján el nem tévedünk.
Az elhunyt hősök sírján mindig van koszorú,
amit ez a nemzet már átélt, nagyon szomorú.
A szép álmok világa sem ment meg a valóságtól,
nem ment meg a terhektől, a sérelmektől,
s nem óv meg a rengeteg csalódástól.
A szép álmok világa sem óv meg a fájó sebektől,
nem óv meg a betegségektől és a kínoktól,
csak keserűség tükröződik a szemekből.
A szép álmok világa sem ad nyugalmat és békét,
csupán röpke pillanatokra egy kis örömöt,
rövid időre megmutatva a lélek fényét.
Amikor egy bolond királynak hiszi magát,
és a képzeletbeli szerepében tetszeleg,
borult elméje elárul népet, hazát.
Amikor egy bolond elhiszi, hogy egy isten,
akinek minden szépből, s jóból is kijár,
akkor a pokolból visszaút nincsen.
Jó forró lett a leves, amit olyan sokáig főztek,
egy bevált, régi recept alapján készítették,
s megkínáltak belőle férfiakat, nőket.
Azok először örültek, s kanalazták is gyorsan,
ám az összeégette a nyelvüket, torkukat,
a friss, hideg vízért kapkodtak sorban.
Az égető fájdalomtól megszólalni sem tudtak,
rémülten menekültek kifelé az étkezdéből,
de menekülés közben sokan orra buktak.
Jó forró lett a leves, amúgy ilyennek szánták,
az illata csalogató volt és az ereje pusztító,
akik elfogadták a meghívást, megbánták.
Könnyű kihasználni azt, aki kedves és békés,
számukra a legmegalázóbb kérés sem sértés.
A szívük ragyog, kiteszik a szívük, s a lelkük,
mindeközben csendben viszik a saját terhük.
Könnyű kihasználni azt, kit csakis a jó vezet,
ki mindig azt nézi, mások javára mit is tehet.
Ki feláldozza önmagát szeretetből bármikor,
és még a legterheltebb időkben sem pánikol.
