Saját alkotásaim
Siratják az esőfelhők az egykori szép életet,
amikor még az összes lény méltón élhetett.
Zöldek voltak a rétek, tiszta vizűek a tavak,
telente hullott a hó, s nem égettek a nyarak.
Siratják az esőfelhők a biztonságos világot,
az elveszett álmokat, a sok letépett virágot.
Siratják a múltat, a sötétségbe borult jövőt,
az elveszett reményt, s a kárba veszett időt.
Sokan nem akarnak látni, mert az nagyon tud fájni,
és könnyebb becsukni a szemüket, mint ezt belátni.
Sokan nem akarnak küzdeni, mert ahhoz erő is kell,
aki gyáva, gyenge, s retteg, békességet soha nem lel.
Sokan nem akarnak beismerni dolgokat maguknak,
mivel akkor kiderülne, ők az okai minden bajuknak.
Mire vár még az a sok becsapott magyar,
miért nem takarítja el a mocskot hamar?
Miért tűri el a nép, hogy végleg lealázzák,
és a régi szép időket is így meggyalázzák?
Mire vár még az egyszerű, átlagos ember,
s miért nem érti meg, senkinek nem kell?
Mire vár az értelem és mire vár a remény,
hiszen ők tudják, az élet milyen kemény?
Mire vár még a lélek, s miért retteg a szív,
nem veszik észre, a létük is új csatára hív?
Miért kell megvárni, hogy ne legyen esély,
és kiderüljön a valóság, állandó a veszély?
Amikor az ember elesetté, szerencsétlenné válik,
és a nap minden percében fájdalmakkal küzd,
úgy érzi, a sors vele igen kegyetlenül bánik.
Amikor az ember rádöbben, már reménye sincs,
és minden egykori szép pillanata köddé válik,
belátja, néha a fájdalomnélküliség is kincs.
Mindenkinek van fénykora, mikor fennen ragyog,
ám előbb-utóbb megérkeznek az alkonyati fagyok.
Eljön a pillanat, amikor semmi nem ugyanaz már,
ezt nehéz elfogadni, olyan szomorú és túlontúl fáj.
Az igazság útján célba érni keveseknek sikerül,
ama úton számtalan az akadály és a terelés,
így mire odaérne, sok elme kimerül.
Az igazság útján rengeteg a gaz, meg a szemét,
tele van szúrós bokrokkal és csapdákkal is,
jó, ha mindenki nyitva tartja a szemét.
Az igazság útján célba érni kis híján lehetetlen,
a legtöbbekben nincs elég kitartás, sem erő,
s emiatt majdnem mindőjük tehetetlen.
A remény fontos, nélküle az ember senki,
olyan lény, aki képtelen önmagáért tenni.
Képtelen belátni, hogy milyen sebezhető,
s ha hibázik, az összes álma is temethető.
A remény fontos, megerősít, amikor kell,
hiszen a gyenge lélek békességre nem lel.
Remény hiányában igen sötétek a napok,
és ezt biztosan megérzik a kicsik, nagyok.
Az idő múltával egyre több lesz a gond, a baj,
s egyre többször hangzik fel éjjel az a szó, jaj.
Hamarabb elfogy az erő, az elme sem ragyog,
a test gyengül, miközben minden ízület sajog.
Az idő múltával az alvás sem megy könnyen,
s a szemek tükre túl sokat úszik a könnyben.
Az emlékek sokasága egymás után köszön el,
a lélek megnyugvásra majd a végtelenben lel.
Mindenkinek önmaga tettei a jók, a csodásak,
s csak az elképzelése szerinti világ a tökély,
minden más csupán része a homálynak.
Mindenkinek önmaga tettei a valósak, igazak,
és bár lehet nagyítani, jókorákat hazudni,
a lélek mindig is tudni fogja az igazat.
