Saját alkotásaim
Az igazi ragyogás betölti a teret, s kitölti a lelket,
magasabb szellemi szintet képvisel mindig,
és általa minden ember békére lelhet.
Befolyásolni tudja a környezetét és ezt a világot,
szebbé téve valamennyi percet, minden órát,
megcirógatva a legapróbb virágot.
Az igazi ragyogás nem fél megmutatni az erejét,
és nem fél kiállni a jó és az igazság mellett,
megtartva az önbecsülését, a szerepét.
Talány az élet és talány minden ami csak létezik,
olyan furcsa ez a viharvert világ, ami van,
s a sors által most mindez megméretik.
Igen sok információ terheli le az egyszerű elmét,
lefoglalja az agynak a kihasználható részét,
s kitölti az ébrenlét valamennyi percét.
Talány mindaz, ami most történik, ami fenyeget,
és ami félelemmel tölti el a rettegő szíveket,
ami beárnyékolja az időt, azt a keveset.
Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,
s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,
hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.
Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,
folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,
s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.
Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,
s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,
végleg kiégnek a reményhez vezető fények.
Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,
feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,
s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.
Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,
álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,
és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.
Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,
az élővilág minden tagja újból sürög-forog,
s vidám madárének hallatszik az éjben.
A remény is magához tér kábulatából a napon,
kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,
hiszen a világ várt már rá, de nagyon.
Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,
bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,
felélesztve az emberek titkos vágyait.
A legparányibb állat is félti és óvja az életét,
küzd a területéért, a kicsiny utódaiért,
s igyekszik elkerülni a végzetét.
Mindent megtesz, hogy a létét szebbé tegye,
az életösztön bátor tettekre sarkallja,
s akkor is harcol, ha fáj a sebe.
Méretétől függetlenül minden lény ezt teszi,
némelyik tartalék élelmet gyűjt télire,
s némelyiknek a hasa sosem teli.
Van amelyik vadászik és van amelyik legel,
akad olyan, amely halakat fog a tóból,
meg olyan is, mely a napon hever.
A legparányibb állat is méltó rá, hogy éljen,
hisz ő is a természet értékes gyermeke,
és megérdemli, hogy sose féljen.
Ha a jó nemet tudna mondani, a rossz elbukna,
és ha nem adná át mindenét engedelmesen,
az ellene tervezett ármány is megbukna.
A gonosz hatalma óriási, mások félelme élteti,
a rettegés és a szenvedés állandóan táplálja,
s vígan él, tudva, őt mindenki félheti.
A sötétségből származik és a pokol tüzén nőtt,
a lelketlensége, s a kegyetlensége végtelen,
mióta létezik, sok mérgező hálót szőtt.
Ha a jó nemet tudna mondani, megmenekülne,
felragyogna az ég és szebbé válna a világ,
közben a rossz, végleg ellehetetlenülne.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
A sötétség lelketlen szörnyei nem pihennek soha,
folyamatosan vadásznak, hisz telhetetlenek,
s az éjben nem látszik pusztításuk nyoma.
Pedig mindenfelé vértócsa jelzi, hogy ott voltak,
és sikeresen öltek, mert az étvágyuk óriási,
a tetteikről az ősidőkben is regék szóltak.
A sötétség lelketlen szörnyei rettegnek a fénytől,
föld alatti üregekben és odúkban lapítanak,
így védve magukat a Naptól, s a széltől.
Egy igazságtalan világban oly csodás az élet,
s mindennap egy igazi álomnak számít,
melyet dicsőíthet a rengeteg lélek.
Boldog minden eltelt perc és valamennyi óra,
a szíveket melengeti a gyötrelem tüze,
s nem számíthat senki, semmi jóra.
Micsoda öröm nélkülözni, jogok nélkül élni,
a szabadságot eltemetni valódi gyönyör,
s egy mámor állandóan csak félni.
Ki ne szeretné, ha elvennék mindenét hamar,
legalább nem lenne semmije, soha többé,
és nem létezhetne pénzügyi zavar.
Ki ne vágyna jó kis szenvedésekre, s kínokra,
és ki ne vágyna háborúra, pusztulásra,
miközben virágot visz a sírokra.
Egy igazságtalan világban sose volt igazság,
és soha nem is hiányzott, hiszen minek,
ilyen ez az élet, egy vigasság.
Valaha a normális dolgok természetesek voltak,
a kerék kör alakú, az ablak meg négyzet,
s a regék a szép életről szóltak.
Mára megváltozott minden, s felfordult a világ,
torzzá lett, hamissá és igen megalkuvóvá,
erről azonban nem nyitnak vitát.
Az elme, mi egykor szomjúhozta az igaz tudást,
újabban megadta magát a sötét gonosznak,
s ezzel előre is vetítette a bukást.
Valaha az élet egy csoda volt, szívet dobogtató,
lelket melengető, emberi, érzésekkel teli,
ám mostanra rideg és szorongató.
