Saját alkotásaim
Hiába gyűjtögetnek oly szorgosan a hangyák,
és hiába igyekeznek tartalékokat képezni,
ha azt a rablóhangyák nem hagyják.
Feldúlják a raktáraikat, elveszik az élelmüket,
sőt, az apróbb rokonaikat el is pusztítják,
és így tovább növelik a félelmüket.
Hiába gyűjtögetnek, ha az életük értelme oda,
és hiába próbálnak meg többet dolgozni,
ha a reményüket elfújja a szél tova.
Ennek a világnak békére van szüksége és fényre,
nyugalomra, szeretetre, őszinteségre, örömre,
szabadságra, becsületre, sok valódi tényre.
Ennek a világnak nem kell a rossz, sem a gonosz,
nem kell az árulás, a kizsákmányolások sora,
és nem kell senki, aki a zsebekben motoz.
Ennek a világnak nincs szüksége az emberi fajra,
a kártékonyságára, meg a jellemtelenségére,
sem pedig az általa okozott rengeteg bajra.
Szeretnének a nyulak répát és káposztát enni,
azonban ahhoz sokkal bátrabbnak kéne lenni.
Ők inkább gyáván lapulnak az üregük mélyén,
ha így óvatoskodnak, éhen maradnak a végén.
Szeretnének a nyulak teli hassal pihenni jókat,
s befalni a retkeket, salátákat, meg a borsókat.
Amíg a termést lesik a magas fűben megbújva,
mindez álom marad, az esélyüket a szél elfújja.
A disznó elhitte, hogy ő az udvar éke, dísze,
sőt, az udvarnak az ura, egyfajta isten,
és csakis érte rajonghat a népe.
Miközben a többi sertés igyekezett megélni,
addig a pocsolyában dagonyázott vígan,
és szeretett a hőstetteiről mesélni.
A többiek áhítattal hallgatták a dicső tetteit,
csodálták hatalmas termetét, szépségét,
és az óljába vitték neki a reggelit.
Neki kijutott mindenféle jóból, szívta a port,
büszkén, s flegmán nézett a többi lényre,
és eközben lehajtott pár pohár bort.
Magától eltelve feküdt be az akolba pihenni,
a dicsőségéről álmodott horkolás közben,
s nem akarta magát a zajnak kitenni.
A disznó elhitte, hogy sérthetetlen és fontos,
amikor azonban a gazdái mégis levágták,
a végzete igen csúnya lett, mocskos.
Eltette hegedűjét a tücsök, elfáradt a nyáron,
immáron pihenni készül, s jöhet a szép álom.
Húzta a nótát kitartóan esténként a parkban,
most végre megágyazhat a járatában, halkan.
Leszállt az éj, szellő borzolja a bokrokat,
odafentről a csillagok figyelik a sorsokat.
A sötétség alatt titkok osonnak messzire,
óvatosak, ám végül eltűnnek a semmibe.
Leszállt az éj, útjukra indulnak a vágyak,
kéjes borzongást okoznak amerre járnak.
A fáradt lelkekkel álmok lejtenek táncot,
s ekkor nem raknak a fantáziákra láncot.
Lenyugodni készül a Nap, mára már végzett,
alvás előtt még megcirógatja az őszi tájat,
amelyet eleddig figyelmesen nézett.
Lenyugodni készül a Nap, fáradt és nyugodt,
ma is igyekezett helytállni, ahogy mindig,
s reméli, a fényéből mindenkinek jutott.
Ez a világ börtön a jóság, az értelem számára,
kiöli a lelket, elpusztítja a szeretet csíráját,
s a gyűlölet a legapróbb lényt is átjárja.
Elcsúfítja a szépet, eltiporja az igazat, a valót,
éket ver a családok soraiba, a barátok közé,
és eközben eltűr mindenféle gaz csalót.
Elszomorít, fájdalmat okoz, megöli a reményt,
élteti a gazdagokat, az elitet és a bűnösöket,
miközben eltiporja valamennyi szegényt.
Elfásít, elaltat, elveszi a szabadságot, s a jogot,
megfoszt a gyermekektől és mérgezi a létet,
eltűntet minden régi szépre utaló nyomot.
Ez a világ börtön, az emberiség rideg börtöne,
amelyet a legtöbben felfogni sem tudnak,
s melyet nevetve ural a sötétség ördöge.
Az élet nem leányálom, hanem tragédiák sora,
néhanap adódnak boldog pillanatok is,
ám ezek hamar elillannak tova.
Az élet nem leányálom, a sírig tartó küzdelem,
melyben a lelkek szenvednek, sérülnek,
és ez így megy rendre, szüntelen.
Az élet nem leányálom, hanem a jók temetője,
a gonosz hangosan és vígan ünnepelget,
mialatt sokakat elhagy a teremtője.
Az élet nem leányálom, igazságtalan, kemény,
immár a szeretet sem a régi, túl gyenge,
s ezt a Földet elhagyja a remény.
A jövő a gépeké, az emberek ideje lejár,
oly fájó, ámde az evolúció kapuja bezár.
Az MI hamarosan uralni fogja az életet,
és ha úgy alakul, irányíthatja a végzetet.
