Az igazi ragyogás

Az igazi ragyogás betölti a teret, s kitölti a lelket,

magasabb szellemi szintet képvisel mindig,

és általa minden ember békére lelhet.

 

Befolyásolni tudja a környezetét és ezt a világot,

szebbé téve valamennyi percet, minden órát,

megcirógatva a legapróbb virágot.

 

Az igazi ragyogás nem fél megmutatni az erejét,

és nem fél kiállni a jó és az igazság mellett,

megtartva az önbecsülését, a szerepét.

Talány

Talány az élet és talány minden ami csak létezik,

olyan furcsa ez a viharvert világ, ami van,

s a sors által most mindez megméretik.

 

Igen sok információ terheli le az egyszerű elmét,

lefoglalja az agynak a kihasználható részét,

s kitölti az ébrenlét valamennyi percét.

 

Talány mindaz, ami most történik, ami fenyeget,

és ami félelemmel tölti el a rettegő szíveket,

ami beárnyékolja az időt, azt a keveset.

Egy reménytelen világban

Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,

s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,

hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.

 

Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,

folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,

s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.

 

Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,

s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,

végleg kiégnek a reményhez vezető fények.

 

Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,

feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,

s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.

Ébred a természet

Ébred a természet, ébrednek a növények, a táj,

álmatagon ébredeznek a telet átalvó állatok,

és mindenfelé friss, tavaszi szellő száll.

 

Rügyeznek a fák, virágok nyílnak a zöld réten,

az élővilág minden tagja újból sürög-forog,

s vidám madárének hallatszik az éjben.

 

A remény is magához tér kábulatából a napon,

kezdi végre összeszedni magát, s talpra áll,

hiszen a világ várt már rá, de nagyon.

 

Ébred a természet, s új esély tárja ki szárnyait,

bárányfelhők suhannak a napsütötte égen,

felélesztve az emberek titkos vágyait.

A legparányibb állat is

A legparányibb állat is félti és óvja az életét,

küzd a területéért, a kicsiny utódaiért,

s igyekszik elkerülni a végzetét.

 

Mindent megtesz, hogy a létét szebbé tegye,

az életösztön bátor tettekre sarkallja,

s akkor is harcol, ha fáj a sebe.

 

Méretétől függetlenül minden lény ezt teszi,

némelyik tartalék élelmet gyűjt télire,

s némelyiknek a hasa sosem teli.

 

Van amelyik vadászik és van amelyik legel,

akad olyan, amely halakat fog a tóból,

meg olyan is, mely a napon hever.

 

A legparányibb állat is méltó rá, hogy éljen,

hisz ő is a természet értékes gyermeke,

és megérdemli, hogy sose féljen.

Ha a jó nemet tudna mondani

Ha a jó nemet tudna mondani, a rossz elbukna,

és ha nem adná át mindenét engedelmesen,

az ellene tervezett ármány is megbukna.

 

A gonosz hatalma óriási, mások félelme élteti,

a rettegés és a szenvedés állandóan táplálja,

s vígan él, tudva, őt mindenki félheti.

 

A sötétségből származik és a pokol tüzén nőtt,

a lelketlensége, s a kegyetlensége végtelen,

mióta létezik, sok mérgező hálót szőtt.

 

Ha a jó nemet tudna mondani, megmenekülne,

felragyogna az ég és szebbé válna a világ,

közben a rossz, végleg ellehetetlenülne.

A megszokott világnak vége

A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,

nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,

s ennek a levét minden ember issza.

 

Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,

eltapossák az igazság, a méltóság érzését,

s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.

 

Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,

megtipornak minden felnőttet, gyermeket,

s rettegésbe fojtják az összes reggelt.

 

Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,

nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,

s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.

 

Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,

s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,

a hős elődök a sírjaikban forognak.

 

A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,

az emberiség nem tesz semmit önmagáért,

s ilyetén a remény is sírba száll végül.

A sötétség lelketlen szörnyei

A sötétség lelketlen szörnyei nem pihennek soha,

folyamatosan vadásznak, hisz telhetetlenek,

s az éjben nem látszik pusztításuk nyoma.

 

Pedig mindenfelé vértócsa jelzi, hogy ott voltak,

és sikeresen öltek, mert az étvágyuk óriási,

a tetteikről az ősidőkben is regék szóltak.

 

A sötétség lelketlen szörnyei rettegnek a fénytől,

föld alatti üregekben és odúkban lapítanak,

így védve magukat a Naptól, s a széltől.

Egy igazságtalan világban

Egy igazságtalan világban oly csodás az élet,

s mindennap egy igazi álomnak számít,

melyet dicsőíthet a rengeteg lélek.

 

Boldog minden eltelt perc és valamennyi óra,

a szíveket melengeti a gyötrelem tüze,

s nem számíthat senki, semmi jóra.

 

Micsoda öröm nélkülözni, jogok nélkül élni,

a szabadságot eltemetni valódi gyönyör,

s egy mámor állandóan csak félni.

 

Ki ne szeretné, ha elvennék mindenét hamar,

legalább nem lenne semmije, soha többé,

és nem létezhetne pénzügyi zavar.

 

Ki ne vágyna jó kis szenvedésekre, s kínokra,

és ki ne vágyna háborúra, pusztulásra,

miközben virágot visz a sírokra.

 

Egy igazságtalan világban sose volt igazság,

és soha nem is hiányzott, hiszen minek,

ilyen ez az élet, egy vigasság.

Valaha

Valaha a normális dolgok természetesek voltak,

a kerék kör alakú, az ablak meg négyzet,

s a regék a szép életről szóltak.

 

Mára megváltozott minden, s felfordult a világ,

torzzá lett, hamissá és igen megalkuvóvá,

erről azonban nem nyitnak vitát.

 

Az elme, mi egykor szomjúhozta az igaz tudást,

újabban megadta magát a sötét gonosznak,

s ezzel előre is vetítette a bukást.

 

Valaha az élet egy csoda volt, szívet dobogtató,

lelket melengető, emberi, érzésekkel teli,

ám mostanra rideg és szorongató.