Minden pillanattal egyre idősebbek leszünk,
hiába nézünk félre és hunyjuk le a szemünk.
Az idő nem kegyetlen, csupán teszi a dolgát,
s nem könnyíti meg soha az emberek sorsát.

Saját alkotásaim
Minden pillanattal egyre idősebbek leszünk,
hiába nézünk félre és hunyjuk le a szemünk.
Az idő nem kegyetlen, csupán teszi a dolgát,
s nem könnyíti meg soha az emberek sorsát.

Hiába csillognak a szemek, ha homályos a tudat,
s hiába a reménykedés, a csodálatos álmok,
ha nem a józan ész mutatja az utat.
Hiába csillognak a szemek, ha a mély sötét az úr,
amely eltakarja a tisztánlátást, s a valóságot,
jól elrejtve, mi van a sötétségen túl.

Amikor a remény fénye a távolban feltűnik,
az ember érzi, a terheinek egy része eltűnik.
A megfáradt lelkét újfent bizakodás járja át,
s végre kezdi meglátni a sűrű erdőben a fát.

Kinek-kinek más az útja, mások a terhei,
ahogy mások az álmai, vágyai és a tervei.
Az a számtalan út mind egy helyre vezet,
oda, ahol senki nem látja újra a kék eget.

Akinek nem jelent semmit a hazaszeretet, a haza,
és nem jelent semmit a családi kötelék, a vér,
annak túlontúl hangos manapság a szava.
Akinek nem jelent semmit a becsület, az igazság,
és nem jelent semmit magán kívül senki sem,
annak minden ártó ármány csak vigasság.

Csendes éjszakákon, mikor a neszek is alszanak,
az álmok világában érdekes történetek zajlanak.
Ilyenkor kalandozik a jó, a szép, no és a remény,
ez időtájt az élet békésebb, s nem olyan kemény.
Miközben a Hold ragyog fent, a csillagok között,
addig a bagoly őrködik az éjjeli nyugalom fölött.

Amikor a porszemek hiszik, hogy számít a szavuk,
biztosak benne, hogy nekik soha nem lehet bajuk.
Ám hiába vannak sokan, simán elfújja őket a szél,
s a szép ősz után, hamar reájuk köszön a rideg tél.

Ki szeretne egy élhetetlen világban élni,
állandóan csak rettegni és mindig félni?
Ki szeretne borzalmas álmokat megélni,
s haláláig csak a veszteségeiről beszélni?
Ki szeretne magának fájdalmat, rosszat,
s hallgatni a sok hazugságot élethosszat?
Ki szeretne másoknak a szolgájává válni,
és folyamatosan csakis a csodákra várni?

Siratják az esőfelhők az egykori szép életet,
amikor még az összes lény méltón élhetett.
Zöldek voltak a rétek, tiszta vizűek a tavak,
telente hullott a hó, s nem égettek a nyarak.
Siratják az esőfelhők a biztonságos világot,
az elveszett álmokat, a sok letépett virágot.
Siratják a múltat, a sötétségbe borult jövőt,
az elveszett reményt, s a kárba veszett időt.

Sokan nem akarnak látni, mert az nagyon tud fájni,
és könnyebb becsukni a szemüket, mint ezt belátni.
Sokan nem akarnak küzdeni, mert ahhoz erő is kell,
aki gyáva, gyenge, s retteg, békességet soha nem lel.
Sokan nem akarnak beismerni dolgokat maguknak,
mivel akkor kiderülne, ők az okai minden bajuknak.
