Saját alkotásaim
Aki örök sötétségben él, az gyűlöli a fényt,
nem érti és emiatt szívből retteg is tőle,
ám soha nem ismerné be ezt a tényt.
Aki örök sötétségben él, ott érzi jól magát,
az az éltető közege és számára a csúcs,
hiszi, a fény okozza minden baját.
Egy hitvány embernek az utóda is hitvány,
hiszen örökli mindazt a jót és szépet,
amelyek szerepelnek a listán.
A listán, amelyen ő a világ közepe, az isten,
aki kijelöli az utat a halandók számára,
s aki ellen felszólalás nincsen.
Aki nem tűri az igazságot, mert az fáj neki,
s ha mégis kénytelen azt meghallgatni,
azt mérgesen, kényszerből teszi.
Aki dicsőíti önmagát, s a nem létező tetteit,
aki mindent letagad, legyen az bármi is,
és aki nem adja fel az áruló elveit.
Egy hitvány embernek lelkiismerete nincs,
soha nem is volt és soha nem is lesz,
s egy normális életre esélye sincs.
Mikor a túlvilág szele megcirógatja az arcot,
és magához hív a végtelennek a nyugalma,
az ember lelke békésen feladja a harcot.
Mikor a túlvilág szele jelzi, elérkezett az idő,
és nem kell már tovább szenvedni többé,
a távolba vész majd ama keserves jövő.
A veszett kutya veszte önmaga hamissága lett,
hiszen habzó szájjal már rengeteg rosszat tett.
Hízelgett, s támadott is, ha úgy tartotta kedve,
a végzetes betegségével nem mehetett szembe.
A veszett kutya veszte előre kiszámítható volt,
mivel a legtöbb napja csak a pusztításról szólt.
Mikor a gazdájának elege lett, elaltatta végleg,
hiszen neki a beteg kutyák semmit nem érnek.
Hiába gyűjtögetnek oly szorgosan a hangyák,
és hiába igyekeznek tartalékokat képezni,
ha azt a rablóhangyák nem hagyják.
Feldúlják a raktáraikat, elveszik az élelmüket,
sőt, az apróbb rokonaikat el is pusztítják,
és így tovább növelik a félelmüket.
Hiába gyűjtögetnek, ha az életük értelme oda,
és hiába próbálnak meg többet dolgozni,
ha a reményüket elfújja a szél tova.
Ennek a világnak békére van szüksége és fényre,
nyugalomra, szeretetre, őszinteségre, örömre,
szabadságra, becsületre, sok valódi tényre.
Ennek a világnak nem kell a rossz, sem a gonosz,
nem kell az árulás, a kizsákmányolások sora,
és nem kell senki, aki a zsebekben motoz.
Ennek a világnak nincs szüksége az emberi fajra,
a kártékonyságára, meg a jellemtelenségére,
sem pedig az általa okozott rengeteg bajra.
Szeretnének a nyulak répát és káposztát enni,
azonban ahhoz sokkal bátrabbnak kéne lenni.
Ők inkább gyáván lapulnak az üregük mélyén,
ha így óvatoskodnak, éhen maradnak a végén.
Szeretnének a nyulak teli hassal pihenni jókat,
s befalni a retkeket, salátákat, meg a borsókat.
Amíg a termést lesik a magas fűben megbújva,
mindez álom marad, az esélyüket a szél elfújja.
A disznó elhitte, hogy ő az udvar éke, dísze,
sőt, az udvarnak az ura, egyfajta isten,
és csakis érte rajonghat a népe.
Miközben a többi sertés igyekezett megélni,
addig a pocsolyában dagonyázott vígan,
és szeretett a hőstetteiről mesélni.
A többiek áhítattal hallgatták a dicső tetteit,
csodálták hatalmas termetét, szépségét,
és az óljába vitték neki a reggelit.
Neki kijutott mindenféle jóból, szívta a port,
büszkén, s flegmán nézett a többi lényre,
és eközben lehajtott pár pohár bort.
Magától eltelve feküdt be az akolba pihenni,
a dicsőségéről álmodott horkolás közben,
s nem akarta magát a zajnak kitenni.
A disznó elhitte, hogy sérthetetlen és fontos,
amikor azonban a gazdái mégis levágták,
a végzete igen csúnya lett, mocskos.
Eltette hegedűjét a tücsök, elfáradt a nyáron,
immáron pihenni készül, s jöhet a szép álom.
Húzta a nótát kitartóan esténként a parkban,
most végre megágyazhat a járatában, halkan.
Leszállt az éj, szellő borzolja a bokrokat,
odafentről a csillagok figyelik a sorsokat.
A sötétség alatt titkok osonnak messzire,
óvatosak, ám végül eltűnnek a semmibe.
Leszállt az éj, útjukra indulnak a vágyak,
kéjes borzongást okoznak amerre járnak.
A fáradt lelkekkel álmok lejtenek táncot,
s ekkor nem raknak a fantáziákra láncot.
