Saját alkotásaim
Csendes éjszakákon, mikor a neszek is alszanak,
az álmok világában érdekes történetek zajlanak.
Ilyenkor kalandozik a jó, a szép, no és a remény,
ez időtájt az élet békésebb, s nem olyan kemény.
Miközben a Hold ragyog fent, a csillagok között,
addig a bagoly őrködik az éjjeli nyugalom fölött.
Amikor a porszemek hiszik, hogy számít a szavuk,
biztosak benne, hogy nekik soha nem lehet bajuk.
Ám hiába vannak sokan, simán elfújja őket a szél,
s a szép ősz után, hamar reájuk köszön a rideg tél.
Ki szeretne egy élhetetlen világban élni,
állandóan csak rettegni és mindig félni?
Ki szeretne borzalmas álmokat megélni,
s haláláig csak a veszteségeiről beszélni?
Ki szeretne magának fájdalmat, rosszat,
s hallgatni a sok hazugságot élethosszat?
Ki szeretne másoknak a szolgájává válni,
és folyamatosan csakis a csodákra várni?
Siratják az esőfelhők az egykori szép életet,
amikor még az összes lény méltón élhetett.
Zöldek voltak a rétek, tiszta vizűek a tavak,
telente hullott a hó, s nem égettek a nyarak.
Siratják az esőfelhők a biztonságos világot,
az elveszett álmokat, a sok letépett virágot.
Siratják a múltat, a sötétségbe borult jövőt,
az elveszett reményt, s a kárba veszett időt.
Sokan nem akarnak látni, mert az nagyon tud fájni,
és könnyebb becsukni a szemüket, mint ezt belátni.
Sokan nem akarnak küzdeni, mert ahhoz erő is kell,
aki gyáva, gyenge, s retteg, békességet soha nem lel.
Sokan nem akarnak beismerni dolgokat maguknak,
mivel akkor kiderülne, ők az okai minden bajuknak.
Mire vár még az a sok becsapott magyar,
miért nem takarítja el a mocskot hamar?
Miért tűri el a nép, hogy végleg lealázzák,
és a régi szép időket is így meggyalázzák?
Mire vár még az egyszerű, átlagos ember,
s miért nem érti meg, senkinek nem kell?
Mire vár az értelem és mire vár a remény,
hiszen ők tudják, az élet milyen kemény?
Mire vár még a lélek, s miért retteg a szív,
nem veszik észre, a létük is új csatára hív?
Miért kell megvárni, hogy ne legyen esély,
és kiderüljön a valóság, állandó a veszély?
Amikor az ember elesetté, szerencsétlenné válik,
és a nap minden percében fájdalmakkal küzd,
úgy érzi, a sors vele igen kegyetlenül bánik.
Amikor az ember rádöbben, már reménye sincs,
és minden egykori szép pillanata köddé válik,
belátja, néha a fájdalomnélküliség is kincs.
Mindenkinek van fénykora, mikor fennen ragyog,
ám előbb-utóbb megérkeznek az alkonyati fagyok.
Eljön a pillanat, amikor semmi nem ugyanaz már,
ezt nehéz elfogadni, olyan szomorú és túlontúl fáj.
Az igazság útján célba érni keveseknek sikerül,
ama úton számtalan az akadály és a terelés,
így mire odaérne, sok elme kimerül.
Az igazság útján rengeteg a gaz, meg a szemét,
tele van szúrós bokrokkal és csapdákkal is,
jó, ha mindenki nyitva tartja a szemét.
Az igazság útján célba érni kis híján lehetetlen,
a legtöbbekben nincs elég kitartás, sem erő,
s emiatt majdnem mindőjük tehetetlen.
A remény fontos, nélküle az ember senki,
olyan lény, aki képtelen önmagáért tenni.
Képtelen belátni, hogy milyen sebezhető,
s ha hibázik, az összes álma is temethető.
A remény fontos, megerősít, amikor kell,
hiszen a gyenge lélek békességre nem lel.
Remény hiányában igen sötétek a napok,
és ezt biztosan megérzik a kicsik, nagyok.
