Saját alkotásaim
Amikor az ember elesetté, szerencsétlenné válik,
és a nap minden percében fájdalmakkal küzd,
úgy érzi, a sors vele igen kegyetlenül bánik.
Amikor az ember rádöbben, már reménye sincs,
és minden egykori szép pillanata köddé válik,
belátja, néha a fájdalomnélküliség is kincs.
Mindenkinek van fénykora, mikor fennen ragyog,
ám előbb-utóbb megérkeznek az alkonyati fagyok.
Eljön a pillanat, amikor semmi nem ugyanaz már,
ezt nehéz elfogadni, olyan szomorú és túlontúl fáj.
Az igazság útján célba érni keveseknek sikerül,
ama úton számtalan az akadály és a terelés,
így mire odaérne, sok elme kimerül.
Az igazság útján rengeteg a gaz, meg a szemét,
tele van szúrós bokrokkal és csapdákkal is,
jó, ha mindenki nyitva tartja a szemét.
Az igazság útján célba érni kis híján lehetetlen,
a legtöbbekben nincs elég kitartás, sem erő,
s emiatt majdnem mindőjük tehetetlen.
A remény fontos, nélküle az ember senki,
olyan lény, aki képtelen önmagáért tenni.
Képtelen belátni, hogy milyen sebezhető,
s ha hibázik, az összes álma is temethető.
A remény fontos, megerősít, amikor kell,
hiszen a gyenge lélek békességre nem lel.
Remény hiányában igen sötétek a napok,
és ezt biztosan megérzik a kicsik, nagyok.
Az idő múltával egyre több lesz a gond, a baj,
s egyre többször hangzik fel éjjel az a szó, jaj.
Hamarabb elfogy az erő, az elme sem ragyog,
a test gyengül, miközben minden ízület sajog.
Az idő múltával az alvás sem megy könnyen,
s a szemek tükre túl sokat úszik a könnyben.
Az emlékek sokasága egymás után köszön el,
a lélek megnyugvásra majd a végtelenben lel.
Mindenkinek önmaga tettei a jók, a csodásak,
s csak az elképzelése szerinti világ a tökély,
minden más csupán része a homálynak.
Mindenkinek önmaga tettei a valósak, igazak,
és bár lehet nagyítani, jókorákat hazudni,
a lélek mindig is tudni fogja az igazat.
A szemetet a szeméthez sodorja az élet szele,
s igen gyorsan növekszik a bűzlő hulladék,
amely mindenféle mocsokkal van tele.
A szemetet a szeméthez sodorni túl egyszerű,
hiszen ha nem tudják időben eltakarítani,
úgy össze tud állni, hogy az meseszerű.
Hullanak a falevelek, szerte hordja őket a szél,
s miközben varjak köröznek a magasban,
az emlékek sokasága új életre kél.
A gyász emlékei élénkek ezekben a napokban,
feltörnek a szívek mélyéről, ahol pihentek,
sebeket okozva kicsikben, nagyokban.
Hullanak a falevelek, s gyertyafények gyúlnak,
odafentről még a Hold is tisztelettel figyel,
a szomorú percek igen lassan múlnak.
A beszűkült elme nem képes befogadni a fényt,
és nem fogja fel, nem érti meg az igazságot,
mindig letagadja az összes valós tényt.
A beszűkült elme elhisz bármit is, ami valótlan,
könnyedén becsapható, s jól kihasználható,
soha nem fogja fel, milyen is ő valóban.
