Saját alkotásaim
Mindenki leplezni próbálja önnön hibáit,
a fájdalmait, a csalódásait, az érzéseit,
és elhallgatni az elvesztett vitáit.
Letagadni a valódi mivoltát, a valós énjét,
a legtitkosabb álmait, az izzó vágyait,
s eközben védeni a saját lényét.
Mindenki leplezni próbálja az igazi arcát,
a sebezhetőségét és az érzékenységét,
mialatt a lelke megvívja a harcát.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
ám egyfolytában üldözik a ragadozók,
s jobban, mint egykoron, valaha.
Bármerre is tartson, biztonságra nem talál,
sok csapdát állítottak neki és lőnek rá,
ha elfogják, az az ő számára halál.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
a szíve a remény felé vinné, a magasba,
ahol örök a fény és a béke tavasza.
A lélek szomorúan látja, szenved a test,
fájdalmak és betegségek kínozzák,
a barátja nem túl jó képet fest.
Egykoron együtt indultak el az útjukon,
megfogták egymás kezét, s uccu neki,
akkor még mosollyal az arcukon.
Jó ideig haladtak vidáman, s boldogan,
jól érezték magukat, egyek voltak,
és tették a dolgukat szorgosan.
Telt-múlt az idő, felhők gyűltek az égen,
és elhomályosították a Nap fényét,
nem ragyogott úgy, mint régen.
A Hold is látta, változni kezdett valami,
mikor éjjelente betekintett hozzájuk,
a testnek a nyögését vélte hallani.
Jól hallotta, a test alaposan megkopott,
a lélek sajnálattal nézte alvó társát,
hisz az ő ereje még nem fogyott.
Még mindig fitt volt, örök fiatal, gyors,
ám egyedül képtelen sok dologra,
ezt a fintort szánta neki a sors.
A lélek szomorúan látja, megállt az óra,
és a bagoly huhogása figyelmezteti,
nem számíthat már semmi jóra.
Mindenkinek más az útja és másfelé vezet,
van, akinek göröngyös, másnak sima,
a sors ellen az ember ritkán tehet.
Némelyik út túl hosszú, sok akadállyal teli,
aki olyanon halad, az sokszor kesereg,
s a boldogságát gyakran nem is leli.
Más utak túl rövidek, s hamar véget érnek,
az azokon haladók fiatalok maradnak,
nem sokat nevetnek, keveset félnek.
Mindenkinek más az útja, s másként viseli,
az élet nem azonos terheket osztogat,
ám az önmagáét mindenki cipeli.
Amíg az embernek van hová hazamenni,
és van szerető családja, aki támogatja,
addig reménye is marad valamennyi.
Míg akad egy kevés pénze, meg támasza,
van, aki szeresse, féltse és megértse,
addig a sors számára lehet válasza.
Amíg az embernek van az élethez kedve,
s amíg él benne a küzdeni akarás tüze,
addig talpra tud állni, újra, rendre.
A gyűlölet rátelepszik mindenre, az életre,
és folyamatosan mérgezgeti a lelkeket,
hiába fogadják ezt sokan kétkedve.
Megmérgezi a perceket, órákat, s napokat,
méreggel telített az étel a víz és a levegő,
a gyűlölet gyorsan feledteti a bajokat.
Haragra buzdít, viszályt szít, s ölni késztet,
ellenséget csinál a legjobb barátokból is,
és nem marad utána más, csak érdek.
A gyűlölet rátelepszik a szeretetre, s a jóra,
igyekszik elfojtani az összes igazi érzést,
és soha nem hallgat az értelmes szóra.
Az idő vándora megfogta a kis batyuját,
s végiggondolta miket pakoljon bele,
mielőtt bezárná a kis háza kapuját.
Pakolni való pedig szép számban akadt,
szerelmek, érzések, vágyak és álmok,
a szíve a bánatba majd beleszakadt.
Szomorú volt, hogy nem várhat tovább,
ám sietős a dolga, hisz ketyeg az óra,
s muszáj mennie egy házzal odább.
Azért még igyekezett elpakolni ezt, azt,
a szeretet emlékét, a béke pillanatait,
nem pedig szemetet és gisz-gazt.
Megrázta a batyut, érezte van ám súlya,
mégis eltette a fiatalság vidámságát,
és az egészség perceit is az útra.
Beszuszakolta melléjük a jót, a reményt,
a becsületet, tisztességet, az értelmet,
s nem utolsósorban az igaz erényt.
Az idő vándora bekötötte a batyu száját,
elmerengett, milyen csodás volt régen,
körbenézett, s lekapcsolta a lámpát.
Aki elhiszi bármely hazug ember szavát,
és nagy áhítattal isteníti is az illetőt,
az csak egyvalakit csap be, magát.
Hiszékenysége nagy mélységekbe küldi,
olyatén szintre, honnan a kiút nehéz,
és azután nem fog jókat derülni.
Nem veszi észre, igazából ő nem számít,
és nem több, mint kihasznált senki,
azt sem érzi, hogy valami sántít.
Aki elhiszi, hogy itt érte történik bármi,
és csakis miatta válik szebbé az élet,
azt nem utálni kell, hanem szánni.
Csomagol már a tél és fogja a batyuját,
a hamuba sült pogácsát, a papucsát,
s bezárja jeges palotája kapuját.
Látja, ahogy a tavasz hamarosan ideér,
s tudja, az ő ideje lejárt, mennie kell,
a tavaszt nem állíthatja meg a dér.
Csomagol már a tél, bólint a tavasznak,
kicsit örül is, mert nagyon elfáradt,
ám ideje a búcsúzó szavaknak.
A hergelés nem vezet jóra, vagy szépre,
a düh, a harag, csak pusztítani tud,
és mindez igen veszélyes a létre.
A felhergeltek magukat okosnak hiszik,
s tömegbe verődve bátornak tűnnek,
közben a gyűlölet zászlaját viszik.
A felhergeltek az igazat mind tagadják,
s tombolva bizonygatják az erejüket,
mások vesztét, pusztulását akarják.
A hergelés nem vezet el a békességhez,
s az indulatokat szabadjára engedve,
csak hozzájárul sokak félelméhez.
