Volt egykor egy óriási birodalom,
gazdag és fényűző napokat látott,
naponta állt a bál és a vigadalom,
szinte már a világ tetejére hágott.
Az uralmát nagy jólét jellemezte,
nemesei biz dúskáltak a javakban,
gyarapodását senki nem ellenezte,
bővelkedett erdőkben, s tavakban.
Erős hadseregétől rettegett az ellen,
befolyást gyakorolt az egész világra,
odahaza dívott az öltözködés, kellem,
nem bocsátkoztak felesleges vitákba.
Uralkodója megvénült, ereje fogyott,
a trón átadásának ideje ím elérkezett,
arcát ránc borította, az elméje kopott,
így a sorsával nem lehetett elégedett.
Hívatta is legkedvesebb fiát azonnal,
s a vérvonal továbbviteléről beszélt,
elmondta, hogy bánjon a vagyonnal,
a fiától megértést és csodálatot remélt.
Végül eljött a perc, csillogott a palota,
az egykori úr mélán hűbéreseire nézett,
királyi fejéről végleg lekerült a korona,
bosszantotta, hogy utódja bizony késett.
Kiderült az oka a szégyenletes tettnek,
az ifjú igen megrémült a korona szótól,
nem hitte magukat sérthetetlen szentnek,
eldöntötte, hogy inkább nem kér a jóból.
Leáldozott a birodalom csillaga végleg,
a trónért a nagyurak gyilkoltak, dúltak,
a széthúzás, az irigység segített a végnek,
végül a koronával együtt mind kimúltak.
