Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

 

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

 

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

 

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

 

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

 

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

Vajon melyik faj az?

Vajon melyik faj az, amelyik érdekből gyilkol,

önző, kapzsi, irigy és sokszor rosszindulatú,

mely a fajtársai elől annyi minden titkol?

 

Amely bármit megtesz a hatalomért, a pénzért,

igen sokat hazudik önnön érdekei szerint,

s feláldoz tömegeket egy aljas célért?

 

Sokszor kegyetlen, gonosz, elbánik másokkal,

megtéveszt, elámít, eltiporja a többi lényt,

s biza hamar leszámol az álmokkal?

 

Amely igaz szeretetre vágyik, őszinte örömre,

mely békében is meg tudna lenni a világgal,

s ilyetén nyugalomban élhetne örökre?

 

Vajon melyik az a faj, mely mindezekre képes,

mely szeretné legyőzni a sorsot, a végzetet,

azonban az idő a számára is véges?

Összeomló álomvilág

Összeomló álomvilág, mely csak illúzió csupán,

s amely el tudta hitetni, hogy többre érdemes,

ám mégis elbukik, mert kiderült, puhány.

 

Nem képes harcolni önmagáért, elvérzik hamar,

és cserben hagy mindenkit, aki bízott benne,

bizony a sors fintora gúnyos, s fanyar.

 

A megszokás oly önhitté tette az emberek javát,

s megfeledkezve a szeretetről, az értelemről,

nem hallották meg az igazság szavát.

 

Nem vették észre, hogy besétálnak a csapdákba,

s eszeveszetten sietnek megfelelni mindig,

önként menetelve a halálnak karjába.

 

Összeomló álomvilág, melyet bekebelez a sötét,

lerombol mindent, ami valaha is értékes volt,

s a világra bocsátja az elmúlásnak ködét.

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az csodás lenne,

szárnyalhatna a szívünk és a lelkünk is egyaránt,

s a sorsunk azontúl csakis jó irányba menne.

 

Boldogak lennének a napok, nyugodt minden pillanat,

örömteli valamennyi történés, oly békések az órák,

és nem foszlanának szét az álmok egy perc alatt.

 

Ha megkaphatnánk, amit szeretnénk, az elég is volna,

már nem kellene mindennap az életünkért küzdeni,

hiszen a világ csak a jóról és a szépről szólna.

Telik-múlik az idő

Telik-múlik az idő, bársonyon futnak a percek,

néma árnyként lebeg felettünk a sorsunk,

s a szívünk számtalan vágytól serceg.

 

A lelkünk álmokkal telített, az angyalok óvják,

bizony érzékeny, sérülékeny és törékeny,

önnön titkaink a nehéz utakat róják.

 

Telik-múlik az idő, selymesen cirógatva suhan,

sokszor nem érezzük át az igazi mivoltát,

s végül a létünk a semmibe zuhan.

Nem mindenki éri el

Nem mindenki éri el azt, amire vágyik,

a sors az emberrel igen gyakran játszik.

Senki nem tudhatja, hogy hogyan végzi,

és ha másként alakul is, azt bizony kétli.

 

Sokszor nem az történik, minek kellene,

oly sokakról kiderülhet, nincs is jelleme.

Az álmok gyakorta nem lesznek mások,

s akik ezt nem értik, azok csupán bábok.

 

A vágyak tengere előbb-utóbb kiszárad,

és a lélek a várakozásba bizony kifárad.

A szeretet sokszor nem nagyon látható,

bár legtöbbször lapul, biz igazán áradó.

 

Nem mindenki éri el mindazt, mit akart,

az élet émelyítő valóságával kelt zavart.

Ez a világ egy látszat, egy roncs csupán,

vajh mi marad majd az emberiség után?

Szívszorító jövő

Szívszorító jövő vár mindenkire, aki él,

aki mindennap megküzd a sorsával,

s közben a közelgő végzetétől fél.

 

Félhet is, hiszen túlontúl erős a gonosz,

bőven van pénze, markában a világ,

és minden jót elpusztít, eloroz.

 

Elveszi a reményt is, a lélek reményét,

éjjel-nappal hazudik, rettegést kelt,

s kiéli az elmebaját, szeszélyét.

 

Gőgösen, s öntelten vigyorog az élőkre,

összeugraszt, kegyetlenül megoszt,

és senki nem vonhatja kérdőre.

 

Az irányítás élteti csupán és a hatalom,

a totális ellenőrzés a bolygó felett,

sőt, a mindenek feletti uralom.

 

Ellenfele az értelem gyenge lábakon áll,

s szövetségesére, a fénynek seregére,

sajnos hiába és csalódottan vár.

 

Szívszorító jövő árnya száll a sötétben,

s ha az emberiség nem tér észhez,

eltűnik a sorsnak a ködében.

Oly sokat veszítünk

Oly sokat veszítünk életünk, létünk folyamán,

rengeteg probléma terhel bennünket végig,

s mi tétován utazunk a sorsunk vonatán.

 

Eme vonat ismeretlen tájakra, a távolba vezet,

hol a szeretteink emléke fennen ragyoghat,

és ahol a szívünk teljes erejéből szeret.

 

Az úton azonban számtalan próba áll előttünk,

s egyik nehezebb lesz majd, mint a másik,

kérdés, mit hoz ez ki végül belőlünk?

 

A jót, a rosszat, a zűrzavart, a káoszt, a békét,

mégis lesz teremtő ereje a gondolatainknak,

esetleg elhozzuk a gyilkos világvégét?

 

Oly sokat veszítünk, hisz tétovázóak vagyunk,

és a gyengeségünk túl sokat nyom a latban,

vajon az időben milyen nyomot hagyunk?

A legélhetetlenebb helyen

A legélhetetlenebb helyen is kicsírázik az élet,

csak megfelelő körülmény kell mindehhez,

s mindezt a tudást letagadni biza vétek.

 

Amennyiben akad elegendő ivóvíz és energia,

az alapok már meg is vannak eme csodához,

csupán kell még hozzá egy kis esszencia.

 

Mikor ezen összetevők elegyednek egymással,

megtörténik az, ami hihetetlennek tűnhet,

gazdagítva a természetet egy, s mással.

 

A legélhetetlenebb helyen sem arathat a halál,

és bármilyen kegyetlen, gonosz is a sors,

az ember mindig újabb esélyre talál.

Életünk vége felé

Életünk vége felé megelevenednek a múlt percei,

a történések, az óhajok, a vágyak sokasága,

s dolgoznak a szervezet emlékező sejtjei.

 

Megmutatják egykori önmagunkat, igazi énünket,

a távolba veszett álmainkat, a szerelmeinket,

s mindazt a jót, mi feltüzelte a vérünket.

 

Ismét fennen ragyognak a kimondott igaz szavak,

valós érzések árja járja át a szívünk legmélyét,

s ezek bizony megmozgatják a fáradt agyat.

 

Életünk vége felé másként hatnak reánk a dolgok,

sok mindent sajnálunk, s van amit megbánunk,

bármilyen irányba is haladjon a sorsunk.