Saját alkotásaim
Csupán egy rövid szösszenet az egész létünk,
akad benne egy kevés öröm, sok félelem,
s végül nem derül ki, mennyit értünk.
Megannyi titkot és érzelmet viszünk az útra,
miközben a végtelen felé suhan a lelkünk,
s meglehet, ezeket nem élnénk át újra.
Csupán egy rövid szösszenet, mi nekünk jár,
és sokszor meglepetésszerűen távozunk,
kár tagadni is, ez bizony nagyon fáj.
Egy igaz embernek a becsülete számít, a jelleme,
nem az önimádata, a nárcizmusa, s a gőgje,
és megtenné a népéért amit kellene.
A tiszta szív vezérelné és nem a hazája elárulása,
nem a szabadság elvétele, mások lealázása,
s emberhez méltó lenne a magatartása.
A dicső elődöket követné, Hunyadit, meg Dobót,
Zrínyit, Rákóczit, Petőfit és Kossuth Lajost,
s kibogozná a jóért a gordiuszi csomót.
Nem kizárólag önmaga számítana, meg a pénze,
amit a gazdáitól kap az engedelmességéért,
tudva, csakis általuk juthat el a fénybe.
Egy igaz embernek józan a tudata, békés a lelke,
a szeme a tisztaságot tükrözi, az értelmet,
és minden elesettre van néhány perce.
Mindenkit utol fog érni egyszer a végzet,
s nincs senki, aki ellenállhatna a végnek.
Elbukik a jó, a rossz, az okos, s a gonosz,
a sors nem kegyelmez, csak oszt, szoroz.
Az izzadtság tengerében fürdenek az emberek,
szenvednek a kínzó hőség pusztító erejétől,
és van gondjuk, problémájuk rengeteg.
Ugyanúgy szenved a természet, s maga az élet,
pusztulnak a növények, ahogy az állatok is,
a manipulált forróság elhozza a véget.
Az izzadtság tengerében elhal a jelen és a jövő,
a remény is fulladozik magára nem találva,
sokan most jönnek rá, a sors cselszövő.
Egy hatalom álma az engedelmes szolga,
amely mindig fejet hajt, sosem lázad,
és elhiszi, hogy csodálatos a sorsa.
Elhiszi, érte történik minden, fogadja el,
s jobb, ha nem is próbál gondolkozni,
a lelke megnyugvást csakis így lel.
Hiszi, az időjárást nem módosítják soha,
az a rengeteg probléma miatta van,
s ha élve maradhat, az egy csoda.
Elfogadja, hogy mindenért önmaga felel,
még a vízhiányért és a szárazságért is,
s a saját léte a világ számára teher.
Örül, ha nincs árama, s kínozza a hőség,
ha az élelme megromlik a hűtőjében,
és semmiféle jóból nem lesz bőség.
Vidám, ha azt látja, pusztul a növényzet,
ha sivataggá válik az egykori élettere,
s ha mindent kivégez az enyészet.
Egy hatalom álma a szolgáik nélküli lét,
mindenből a legjobb, s a legkiválóbb,
amikor már nem emészti őket a tét.
Aki lemond a gondolkodásról, az egy szolga,
és ne csodálkozzon, ha rosszra válik a sorsa.
Akinek önálló véleményre immár nem telik,
az önnön hamis álmainak a csapdájába esik.
Aki lemond a szabadságáról, az rabbá válik,
s ne is lepődjön meg, ha vele az élet elbánik.
Aki tétlenül vár a csodára, s eközben csak ül,
az előbb-utóbb majd a pokol forró tüzén sül.
A halál végül mindenkit utolér, s a keblére ölel,
hiábavaló a reménykedés, hogy messze van,
ez tévedés, mindig mellettünk volt, közel.
Mindenkihez bekopogtat majd egy szép napon,
nem hiteget, nem ígérget, csupán karon fog,
s közli, ne féljünk, szeret minket nagyon.
Elmondja, neki nem számít, ki kinek is a borja,
lehet gazdag, szegény, gőgös, vagy jó ember,
mindőjüknek hozzá fog vezetni a sorsa.
Az ő birodalmában béke van, nyugalom, csend,
nincs fájdalom és nincsenek gondok, bajok,
ami van, az maga a tökéletesség, a rend.
A halál végül mindenkit utolér, legyen az bárki,
megcirógat, homlokon csókol és kezet nyújt,
s általa könnyebb a végtelen felé szállni.
Mikor az időnk lejár és leketyeg ama óra,
s az elménk elkezd a múltban kutatni,
tudjuk, nem számíthatunk jóra.
Mikor az időnk lejár, vele száll a lelkünk,
és vele tart a létünk valamennyi perce,
már máshol kell vigaszra lelnünk.
Mikor az időnk lejár, a reményünk bezár,
elfordítja a kulcsot az esélyek zárjában,
és akkor derül ki, itt a végső határ.
Amikor nem a józan ész vezérel, hanem a harag,
és az izzó gyűlölet tombolva lelkeket rombol,
nem csoda, ha a jóból semmi nem marad.
Amikor nem a józan ész az, amely az úton kísér,
és nem a fény ragyog, hanem a sötétség ígér,
akkor bizony a sors ökle senkit nem kímél.
Lassan teljesen kiszárad az értelem tava,
s mindebbe belepusztulhat az élet maga.
Levegőért kapkodnak a fuldokló lények,
s érzik, nem jutnak el hozzájuk a fények.
