Saját alkotásaim
A szeretet napjai ezek, a húsvétnak ünnepe,
e néhány napra a békességé a főszerep,
és szebbnek tűnik a világ külleme.
A szeretet napjai ezek, a szívé és a reményé,
a megértésé, a várakozásé, az elfogadásé,
ilyenkor áll össze a mozaik egésszé.
Mikor már túl nehéz a lant, s nem bírjuk,
ráadásul az életünk zenéje unalmas,
önmagunkat kis híján elsírjuk.
Valaha e lanton csodás dallamok szóltak,
melyek örömöt okoztak a lelkünknek,
és alapot adtak mindenféle jónak.
Amíg szívből szóltak a zenéink, örültünk,
ragyogtunk, mosolyogtunk vidáman,
és senkivel, soha nem pöröltünk.
Telt-múlt az idő, a kottánk is megkopott,
a szemünk fátyolosan látta a napfényt,
és semmi nem volt a megszokott.
Mikor már túl nehéz a lant, ideje belátni,
nem tudjuk többé pengetni a húrokat,
s lassan a jövő kapuját ideje bezárni.
A valóságot elfogadni hihetetlenül nehéz,
az ugyanis megégeti a lelket és a szívet,
s aki mindezzel szembeszáll, merész.
A valóságot elfogadni mámor a semmibe,
önbecsapás, önámítás és fejet hajtás,
azonban mindez nem jó semmire.
A valóságot elfogadni gyakorta nem lehet,
mivel a tudat és az elme nem is bírja el,
s ez ellen az ember nem sokat tehet.
Aki kiteszi a szívét-lelkét, hogy segítsen,
s felajánlja az utolsó falatot is másnak,
nem érdemli meg, hogy veszítsen.
Aki kiteszi a szívét-lelkét viszonzatlanul,
és nem vár el érte semmit, semmikor,
az szinte egy szent, kimondatlanul.
Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,
hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,
ám a jövő, az rajtunk is múlhat.
Nem feledhetjük el, miket is tettünk,
azt sem, kik is vagyunk valójában,
és az idők során mivé is lettünk.
Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,
ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,
s közülük már kiket temettünk.
Nem feledhetjük el a szívünk titkait,
az érzéseinket és a vágyaink sorát,
s hogy hallgattuk mások szitkait.
Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,
mennyi sebet őriz még a lelkünk,
és leginkább kikkel is vitáztunk.
Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,
és talán nem is létezett sohasem,
ám az emlékezet, az nagy kincs.
Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,
maga szenvedi el és maga is viseli,
ugyanakkor a másokét kétli.
Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,
nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,
s csak merengve nézi a sírokat.
A sírokat, melyekben a családja pihen,
melyekben az ismerősei fekszenek,
és képtelen elhinni, van ilyen.
Önnön fájdalmát senki nem feledheti,
nincs rá mód, az vele él, s vele hal,
soha nem fogja őt elereszteni.
Elmerengve a múlton megfájdulhat a szív,
megannyi érzelem lapul a lelkekben,
s valamennyi emlékezésre hív.
Elmerengve a múlton rádöbben az ember,
milyen más lett minden, mit veszített,
és reméli megbékél ezzel egyszer.
A világ két arca bizony a szavakban is látható,
mindabban a mocsokban és a fertőben,
amelyektől jó soha nem várható.
Elit, elnyomás, zsarnokság, önkény, hatalom,
háború, félelemkeltés és elhallgattatás,
s élet, a másoktól elvett vagyonon.
A másik oldalon áll a szeretet, a hűség, jóság,
az elismerés, a tisztelet, a megbecsülés,
és a becsület, az ember nem jószág.
Egyik oldalon ott a sötétség ereje és a gonosz,
a másikon a fény harcol, meg a remény,
s mindez örökre kettősséget okoz.
A világ két arca egy időben játssza a szerepét,
az egyik arca a gyűlölettől torz és sápadt,
a másik megosztja a szívek melegét.
A régmúlt emléke most is fennen ragyog,
és szép perceket idéz fel a lelkünkben,
főleg látva, most milyenek a napok.
A régmúlt emléke soha nem válik köddé,
és nem sebez meg úgy, mint ez a világ,
csak sajnos nem élhetjük át többé.
Elbúcsúzni a szeretteinktől túlontúl nehéz,
hiszen sokszor nem is lehettünk velük,
és annyira fájdalmas ez az egész.
Legtöbbször dolgozni voltunk, netán úton,
szinte minden percünket lefoglalták,
és nem változtathatunk a múlton.
Keveseknek adatik meg, hogy elköszönjön,
a tiszteletét és a háláját kifejezhesse,
s még egy kis időért könyörögjön.
Elbúcsúzni a szeretteinktől kegyes pillanat,
megismételhetetlen és szívszorongató,
megroppan a lelkünk egy perc alatt.
