Címke: pusztulás

A megszokott világnak vége

A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,

nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,

s ennek a levét minden ember issza.

 

Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,

eltapossák az igazság, a méltóság érzését,

s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.

 

Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,

megtipornak minden felnőttet, gyermeket,

s rettegésbe fojtják az összes reggelt.

 

Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,

nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,

s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.

 

Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,

s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,

a hős elődök a sírjaikban forognak.

 

A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,

az emberiség nem tesz semmit önmagáért,

s ilyetén a remény is sírba száll végül.

Örvénylik a sötétség

Örvénylik a sötétség és egyre nagyobb az ereje,

lehúz magához a pokolba minden élőt,

s igen hatékony a gyilkos deleje.

 

Megbabonáz, s megfertőz, sikeresen manipulál,

bekebelezi a jót, az igazságot, s a valót,

önként pedig soha nem kapitulál.

 

Örvénylik a sötétség és a közelében dúl a halál,

pusztítja az értelmet ahogyan csak tudja,

de sikert, győzelmet soha nem talál.

A pusztítás lovasa

A pusztítás lovasa keményen végzi a dolgát,

ahol feltűnik, ott lángba borul minden,

megkeserítve az emberek sorsát.

 

Nyomában jár a halál és az iszonyú rettegés,

égett tetemek jelzik, hogy merre haladt,

s nem maradt utána, csak szenvedés.

 

A pusztítás lovasa vágtat, nem fog megállni,

nem kímél és nem kegyelmez senkinek,

csak a szeretet tudja az útját lezárni.

Békésen alszik a tudat

Békésen alszik a tudat, édesden alussza álmát,

s miközben a jóról és a szépről álmodik,

gyilkosok veszik körül az ágyát.

 

Ezt persze nem veszi észre és nem is érzékeli,

hiszen annyira letompította már a méreg,

hogy nem működnek az érzékei.

 

Egyre többször beleszúrnak, mégsem zavarja,

számtalan sebből vérzik, de nem észleli,

a hóhérok hada a halálát akarja.

 

Békésen alszik a tudat, s a sírja meg van ásva,

mikorra feleszmélne a kábult állapotából,

már a koporsója is le van zárva.

Elmebajos világ

Elmebajos világ az, amelyben most élünk,

s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,

és amibe belehal az igazi énünk.

 

Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,

a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,

és a tisztességes mindent elveszít.

 

Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,

a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,

s hamar megtelik minden temető.

 

Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,

családok bomlanak szét, vesznek össze,

és pusztul a sok mérget nyelő.

 

A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,

a nehézségek elpusztítják az értelmet,

s az emberi faj olyan, mint a nyáj.

 

Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,

önmagunk és szabadságunk feladása,

csak felgyorsítja a sötét véget.

Siratja az eső a világot

Siratja az eső a világot, mert a pusztulását látja,

szomorú könnyei áztatják a vérző Földet,

s az emberiség a megmentőjét várja.

 

Ám hiába, az nem jön el és nem is fog segíteni,

a rettegő embereknek össze kell fogniuk,

mert mindenüket el fogják veszíteni.

 

Összefogás és szeretet nélkül esélyük sem lehet,

eltiporja őket a sötétség gonosz hatalma,

amely hiszi, velük bármit megtehet.

 

Siratja az eső a világot, s felidézi a szép múltat,

mikor a békesség virágai nyíltak a mezőn,

és az éjszakák nem a félelembe nyúltak.

Hullanak az őszi levelek

Hullanak az őszi levelek, mint megannyi élet,

s összefonódva a természet igazi rendjével,

jól jelképezik, ma mennyit ér egy lélek.

 

Az egyre erősebb szél packázik, játszik velük,

jobbra-balra sodorja valamennyit gyorsan,

s nem számít, melyik fán volt a helyük.

 

Pazar színeik rozsdabarnává változnak hamar,

az erezetük elporlad a legapróbb szellőtől,

és sok vizet immár egyikük sem zavar.

 

Hullanak az őszi levelek, s beborítják a talajt,

már nem többek, csupán bomló tetemek,

miket a végzet az utolsó útjára szalajt.

Mindennap szórnak minket

Mindennap szórnak minket, mint kísérleti egeret,

szórják ránk a mennyei mannát mértéktelenül,

s úgy tűnik számukra, sosem kapunk eleget.

 

A csodás kék égboltot beszürkítik a nehézfémek,

pár nap alatt érik el a talajt és a tüdőnket is,

s így tovább növekednek a nehézségek.

 

Tetszésük szerint manipulálnak, fertőznek, ölnek,

bármikor aktiválhatják a „gyógyító” sugarakat,

s minden percben az életünkre törnek.

 

Ez sokak számára hihetetlen, s tudni sem akarják,

könnyebb a homokba dugni a fáradt fejeiket,

ezáltal a valóságot a homályba zavarják.

 

Míg az emberek szenvednek, betegednek, halnak,

eme folyamatot kiagyalók vígan eléldegélnek,

s a kastélyaikban dőzsölnek, isznak, falnak.

 

Mindennap szórnak minket, de nem a valósággal,

hanem tündérmesékkel és agyat ölő butítással,

s ilyetén örökre leszámolnak az igazsággal.

De hát a tévé nem mondta

De hát a tévé nem mondta, halljuk oly sokszor,

s ezért nem hihető, hogy bántanak minket,

sajnos sok ember ilyenformán voksol.

 

Bizony most rettegni kell a betegségek hadától,

s a nem létező bajok is sírba tehetnek bárkit,

a napok újra hangosak a bérencek zajától.

 

Takard el az arcod, ne rettents el másokat soha,

hiszen véletlenül még friss levegőhöz jutnál,

s akkor nem temethet el a hazugságok kora.

 

Adasd csak be magadba a véget okozó mérget,

s engedelmesen valld be, mit is birtokolsz,

különben nem tudják eltüntetni a népet.

 

Mindig hajts fejet és a gondolkodást felejtsd el,

ne vitázz, fogadd el, hogy semmid nem lesz,

s úgy a lelked örömöt, boldogságot lel.

 

Miközben a birkák nyakát vágják, azok némák,

és a kidülledt szemeikből csordogál a könny,

belül fájón érzik, nem esznek több szénát.

 

De hát a tévé nem mondta, így biztos nem igaz,

aki ennek szellemében éli az utolsó napjait,

annak a számára a halál kegyes és vigasz.

A csiga és a háza

A csiga és a háza együvé tartoznak az elejétől,

otthona szép, csigás vonulatai látványosak,

s ez óvja az időjárás hidegétől, melegétől.

 

Lassan, komótosan járja a fárasztó, nehéz utat,

s amikor elfárad visszahúzódik a kuckójába,

ám másnap reggel új helyek után kutat.

 

A megszokott életét nem szándékozik feladni,

békésen eszegeti a különféle növényeket,

és nem akarja oly kedves házát eladni.

 

Az ellenségei azonban nem hagyják nyugodni,

mindenáron ki akarják lakoltatni a házából,

s többé nem akarják hallani szuszogni.

 

Békák, varangyok, madarak és kígyók gyötrik,

önmaga feladására kényszerítik kegyetlenül,

s addig zsigerelik, amíg meg nem döglik.

 

Akkor befalják a tehetetlen testét, s ezzel vége,

mostanság ez a borzalmas rémálom kísérti,

s ébredés után, félve elcsúszkál a stégre.

 

Gondolja vízbe veti magát, amiért ostoba volt,

és nem vette észre, hogy a halálát kívánják,

s minden ez eddig a pusztulásáról szólt.

 

A csiga és a háza a születésétől egynek számít,

és bármily gyáva is legyen, nem adja magát,

a tulajdonától soha, tapodtat sem tágít.