Saját alkotásaim
Olyan most a világ, mint a fortyogó vulkán,
a belsejében iszonyú erők működnek,
és biztosan kitör majd idő múltán.
Olyan most a világ, mint egy ködös mocsár,
igen veszélyes hely és kiismerhetetlen,
ahol nem látható élesen a határ.
Olyan most a világ, mint egy lángoló mező,
melyen az élet hamvai hevernek szerte,
s melyet nem tud eloltani az eső.
Olyan most a világ, mint egy vídia, kemény,
olyan, mint egy kietlen és forró sivatag,
amelyet örökre elhagyott a remény.
Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,
minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,
végleg a sötét gonosz mocsarába merül.
Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,
vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,
s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.
Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,
ha nem adna fel minden esélyt és reményt,
s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.
Készül a fekete leves, már jó ideje főzik,
s van benne minden, ami csak kell,
a recept titkát ősidők óta őrzik.
Van benne ámítás, hitegetés, hazugság,
szemfényvesztés és félelemkeltés,
no meg egy nem létező valóság.
Van benne gonosz ármány, ártó métely,
mérgekbe áztatott mézesmadzag,
és lelkeket kiölő, örök kétely.
Készül a fekete leves, van belőle bőven,
nem is győzik megenni az emberek,
pedig adagolják ki nekik bőszen.
A béke az az út, mely nem a pusztulásba visz,
s amely képes lehet megvédeni az életet,
akkor is, ha mindenki másban hisz.
Béke nélkül a remény egy elveszett gyermek,
egy gyermek, mely megpróbál előrejutni,
ám vannak előtte csapdák, vermek.
Béke nélkül a gonosz csak dőzsöl és vígan él,
s egyfolytában tömi a feneketlen zsebeit,
hiszen nincs semmi sem, amitől fél.
Hitvány hordája kiszolgálja és fejet hajt neki,
áldozatul felkínálják számára a mindent,
s ebben a gonosz mindig örömét leli.
A béke az az út, amelynek a végén vár a fény,
a fény, amely beragyogja a lelket, a szívet,
és amiről ábrándozik sok emberi lény.
Valamiben reményt lelni egyre nehezebb,
egyre inkább fogyatkozik a józan ész,
s az értelem is jelentősen kevesebb.
Tömegek nyögik a hitványak gaz uralmát,
a hazugságaikat és az elnyomásukat,
hisz ezért kapja mind a jutalmát.
Elveszik és ellopják a kisemberek pénzét,
káoszt teremtenek a terveik szerint,
s elhozzák nekik a háború rémét.
A szabadságot véres csizmákkal tapossák,
mindenféle emberi jogot eltipornak,
és ezt szenvedi meg a lakosság.
A józan vélemények a szemétre kerülnek,
és miközben az emberek rettegnek,
addig a bűnösök kéjbe merülnek.
Amíg ők dúskálnak a javakban, pénzben,
s a bankszámláik kövérre dagadnak,
rengetegen szenvednek a létben.
Valamiben reményt lelni lehetetlen álom,
és míg az emberiség némán csak tűr,
addig a nyakára záródik a járom.
A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,
milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,
s míg a vihar tart, pusztít, rombol.
A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,
ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,
a számukra sokkalta több az esély.
A szenvedések tengerén még a remény is elhal,
víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,
hisz a félelem minden lelket felfal.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,
fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,
és sok életet végleg lerombol.
Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,
megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,
és eltakarja a Napot is, szegényt.
Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,
a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,
és ez marad az utódokra jussul.
Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,
és beborítja a sötét szenny, meg a méreg,
a friss oxigént a halaktól elveszi.
A halak fuldokolnak, s levegőért kapkodnak,
nem értik, mi történik, mi lett a vizükkel,
és az uszonyaikkal csapkodnak.
Ám hiába minden, egyre zavarosabb a vizük,
homályosul a látásuk, s fogy a reményük,
lassan elhal a túlélésbe vetett hitük.
Amikor a tiszta víz felszínét a mocsok belepi,
elvész a jövő és elvész a halak élettere is,
s ezért az élet már az esélyt temeti.
Soha nem lesz olyan, hogy mindenkinek jó,
ahogyan soha nem lesz megértés sem,
s a félelem pusztába kiáltott szó.
Soha nem lesz olyan, hogy valami ne fájjon,
és hogy a tisztesség természetes legyen,
a szeretet pedig a gyűlölettel teázzon.
Soha nem lesz olyan már semmi, mint rég,
a becsület a szégyenpadon ül és hallgat,
a gonosz ordít, nincs, ami neki elég.
Soha nem lesz olyan, hogy az értelem győz,
és a tudás, meg a jóság fennen ragyog,
a pénz hatalma mindent legyőz.
Soha nem lesz olyan, hogy felhőtlen öröm,
a lélek és a szív még sokszor csalódhat,
s egyszer minden hiba visszaköszön.
Soha nem lesz olyan, hogy nyugalom, béke,
és nem lesz mindenki számára igazság,
e világnak biztos pusztulás a vége.
