Saját alkotásaim
Békésen alszik a tudat, édesden alussza álmát,
s miközben a jóról és a szépről álmodik,
gyilkosok veszik körül az ágyát.
Ezt persze nem veszi észre és nem is érzékeli,
hiszen annyira letompította már a méreg,
hogy nem működnek az érzékei.
Egyre többször beleszúrnak, mégsem zavarja,
számtalan sebből vérzik, de nem észleli,
a hóhérok hada a halálát akarja.
Békésen alszik a tudat, s a sírja meg van ásva,
mikorra feleszmélne a kábult állapotából,
már a koporsója is le van zárva.
Elmebajos világ az, amelyben most élünk,
s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,
és amibe belehal az igazi énünk.
Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,
a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,
és a tisztességes mindent elveszít.
Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,
a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,
s hamar megtelik minden temető.
Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,
családok bomlanak szét, vesznek össze,
és pusztul a sok mérget nyelő.
A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,
a nehézségek elpusztítják az értelmet,
s az emberi faj olyan, mint a nyáj.
Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,
önmagunk és szabadságunk feladása,
csak felgyorsítja a sötét véget.
Siratja az eső a világot, mert a pusztulását látja,
szomorú könnyei áztatják a vérző Földet,
s az emberiség a megmentőjét várja.
Ám hiába, az nem jön el és nem is fog segíteni,
a rettegő embereknek össze kell fogniuk,
mert mindenüket el fogják veszíteni.
Összefogás és szeretet nélkül esélyük sem lehet,
eltiporja őket a sötétség gonosz hatalma,
amely hiszi, velük bármit megtehet.
Siratja az eső a világot, s felidézi a szép múltat,
mikor a békesség virágai nyíltak a mezőn,
és az éjszakák nem a félelembe nyúltak.
Hullanak az őszi levelek, mint megannyi élet,
s összefonódva a természet igazi rendjével,
jól jelképezik, ma mennyit ér egy lélek.
Az egyre erősebb szél packázik, játszik velük,
jobbra-balra sodorja valamennyit gyorsan,
s nem számít, melyik fán volt a helyük.
Pazar színeik rozsdabarnává változnak hamar,
az erezetük elporlad a legapróbb szellőtől,
és sok vizet immár egyikük sem zavar.
Hullanak az őszi levelek, s beborítják a talajt,
már nem többek, csupán bomló tetemek,
miket a végzet az utolsó útjára szalajt.
Mindennap szórnak minket, mint kísérleti egeret,
szórják ránk a mennyei mannát mértéktelenül,
s úgy tűnik számukra, sosem kapunk eleget.
A csodás kék égboltot beszürkítik a nehézfémek,
pár nap alatt érik el a talajt és a tüdőnket is,
s így tovább növekednek a nehézségek.
Tetszésük szerint manipulálnak, fertőznek, ölnek,
bármikor aktiválhatják a „gyógyító” sugarakat,
s minden percben az életünkre törnek.
Ez sokak számára hihetetlen, s tudni sem akarják,
könnyebb a homokba dugni a fáradt fejeiket,
ezáltal a valóságot a homályba zavarják.
Míg az emberek szenvednek, betegednek, halnak,
eme folyamatot kiagyalók vígan eléldegélnek,
s a kastélyaikban dőzsölnek, isznak, falnak.
Mindennap szórnak minket, de nem a valósággal,
hanem tündérmesékkel és agyat ölő butítással,
s ilyetén örökre leszámolnak az igazsággal.
De hát a tévé nem mondta, halljuk oly sokszor,
s ezért nem hihető, hogy bántanak minket,
sajnos sok ember ilyenformán voksol.
Bizony most rettegni kell a betegségek hadától,
s a nem létező bajok is sírba tehetnek bárkit,
a napok újra hangosak a bérencek zajától.
Takard el az arcod, ne rettents el másokat soha,
hiszen véletlenül még friss levegőhöz jutnál,
s akkor nem temethet el a hazugságok kora.
Adasd csak be magadba a véget okozó mérget,
s engedelmesen valld be, mit is birtokolsz,
különben nem tudják eltüntetni a népet.
Mindig hajts fejet és a gondolkodást felejtsd el,
ne vitázz, fogadd el, hogy semmid nem lesz,
s úgy a lelked örömöt, boldogságot lel.
Miközben a birkák nyakát vágják, azok némák,
és a kidülledt szemeikből csordogál a könny,
belül fájón érzik, nem esznek több szénát.
De hát a tévé nem mondta, így biztos nem igaz,
aki ennek szellemében éli az utolsó napjait,
annak a számára a halál kegyes és vigasz.
A csiga és a háza együvé tartoznak az elejétől,
otthona szép, csigás vonulatai látványosak,
s ez óvja az időjárás hidegétől, melegétől.
Lassan, komótosan járja a fárasztó, nehéz utat,
s amikor elfárad visszahúzódik a kuckójába,
ám másnap reggel új helyek után kutat.
A megszokott életét nem szándékozik feladni,
békésen eszegeti a különféle növényeket,
és nem akarja oly kedves házát eladni.
Az ellenségei azonban nem hagyják nyugodni,
mindenáron ki akarják lakoltatni a házából,
s többé nem akarják hallani szuszogni.
Békák, varangyok, madarak és kígyók gyötrik,
önmaga feladására kényszerítik kegyetlenül,
s addig zsigerelik, amíg meg nem döglik.
Akkor befalják a tehetetlen testét, s ezzel vége,
mostanság ez a borzalmas rémálom kísérti,
s ébredés után, félve elcsúszkál a stégre.
Gondolja vízbe veti magát, amiért ostoba volt,
és nem vette észre, hogy a halálát kívánják,
s minden ez eddig a pusztulásáról szólt.
A csiga és a háza a születésétől egynek számít,
és bármily gyáva is legyen, nem adja magát,
a tulajdonától soha, tapodtat sem tágít.
Megszámoltassék és megadóztassék, mondta a király,
a szavanna fekete sörényű uralkodóházának a feje,
s ne legyen emiatt soha, semmiféle viszály.
Kiküldte a hiénákat, hogy a lajstromot biza felvegyék,
és az ostoba állatokat önkéntes bevallásra késztetve,
még az ellenállásnak a gondolatát is elvegyék.
Azok járták is a környéket, közben csorgott a nyáluk,
s miközben gyűjtötték az adatokat a jószágokról,
tudták, hogy csodaszép juttatás vár rájuk.
Felmérték a hasznosítható combokat, oldalakat hamar,
a paták számát, a tüskék tömegét, a rejtett odúkat,
s látták, az eltitkolt élelemből is akad egy kazal.
Felkutatták a legeldugottabb fészket, minden fűszálat,
a legparányibb utódot, a legkisebb iható vízforrást,
s közben nem gyötörte őket soha a bűnbánat.
Felszámolták az elfogyasztott levegőt, s a gondolatot,
a lehetséges menedékeket, a búvóhelyek sokaságát,
és céljuk eléréséért bevetettek minden fondorlatot.
Miután végeztek, s átadták az adatokat a királyuknak,
megkapták a nekik ígért húst, porcokat, csontokat,
ezzel egy szebb életet nyertek mindnyájuknak.
Megszámoltassék és megadóztassék, meg, de nagyon,
a sötét éjszaka királya örömében hangosan bömböl,
ám rá is az elpusztulás vár majd egy napon.
Búcsúzhatunk az eddigi, megszokott életünktől,
a régóta dédelgetett álmainktól, vágyainktól,
s elköszönhetünk igen sok készletünktől.
Mindhiába gyűjtöttünk össze különféle javakat,
és hiába igyekeztünk valami szépet, jót tenni,
sajnos elhittük a hazug, alattomos szavakat.
Mostanra nagyot fordult a világ, beborult az ég,
villámok cikáznak felettünk, s vihar dühöng,
a reményeink sokasága a gonosz tüzén ég.
Búcsúzhatunk az élővilágtól, mérgező a levegő,
sorban eltávoznak közülünk kiket szerettünk,
s nekünk sem marad más, csak a temető.
A tiltások és tagadások honában a káosz az úr,
a becsület semmit nem számít semmikor,
s az igazság a visszajövetelére gyúr.
Az emberek birkamód engedelmesek, s félnek,
önmagukért sem mernek tenni semmit sem,
és egyre szegényebb rétegként élnek.
Összezavarodottan, s oly tétován néznek körül,
olyan bizonytalanok és annyira elesettek,
a szenvedésüknek a sötét kör örül.
Lassan egymáshoz sem mernek szólni és érni,
s megtagadják az elődeiket, a családjukat,
bizony levegőt sem mernek kérni.
Hiszen tiltott a gondolkodás, pláne az értelem,
s le van tagadva minden bűn, vagy gaztett,
felszínre nem kerülhet soha a sérelem.
Hazugságok fojtogatják a létet, tervek szerint,
befolyásolják az időjárást, s minden mást,
és titkosítják a bűneiket újra, megint.
Elveszik az életteret, s tönkreteszik a bolygót,
majd az egyszerű emberekre fogják ezt is,
mérgekkel készítve elő a koporsót.
A tiltások és tagadások honában öröm az élet,
nincs is jobb, mint elpusztítandónak lenni,
hiszen erre vágyik az összes lélek.
