Saját alkotásaim
Egy életet összefoglalni nem könnyű sohasem,
beszélni róla nehéz, a lélek őrzi a titkokat,
és csak az számít, mi van odabent.
Egy életet összefoglalni nem is mindig sikerül,
főképpen, ha az elme önmagába zárkózik,
s hogy úgy mire képes, talán kiderül.
Aki nem üt vissza, ne csodálkozzon, ha megverik,
ha lenézik, kigúnyolják, megvetően kinevetik,
és legvégül mindent, ami az övé, elveszik.
Aki nem üt vissza, csak gyáván, s reszketve lapul,
a szemeit lesütve retteg attól, hogy mi vár rá,
azt önmaga félelme ejtette és tartja rabul.
Aki nem üt vissza és még a gyermekeit sem védi,
sőt, tétlenül nézi, ahogyan az állatait is leölik,
annak ezen a világon igen fájdalmas élni.
Aki nem üt vissza, mindenféle riogatásnak bedől,
s engedély nélkül még reménykedni sem mer,
az egy megkeseredett lelkű ember belül.
Az emberi elme már képtelen vetekedni az MI-vel,
tanulásban és fejlődésben egyaránt alulmarad,
s lassan nem tud fölékerekedni semmivel.
Az emberi elme ím gyorsaságában is kudarcot vall,
érzelmileg egyelőre még vezet, de nem sokáig,
hiszen az MI immáron lát, beszél és hall.
Az emberi elme megteremtette önmaga legyőzőjét,
amely kódot ír, képet generál, videókat készít,
és mindenben lefőzi majd a teremtőjét.
Hunyadi János, egy erős és becsületes vezér volt,
egy tiszta szívű, igen jólelkű, tisztességes ember,
akinek az élete a hazája megvédéséről szólt.
Egy olyan ember, aki folyamatosan harcban állt,
és nem csupán a török birodalommal küzdött,
az ország belső ellenségeivel is szembeszállt.
Feláldozta a javadalmait e célra, s minden erejét,
miközben egyfolytában munkálkodtak ellene,
ő igyekezett biztosítani az elesettek kenyerét.
Bánként és kormányzóként is megtette a dolgát,
egyfajta reményt hozott a történelmi időkben,
s jobbá tette a magyar honiaknak a sorsát.
Rettegték nevét a szultánok, Murád, s Mohamed,
hitték, hogy legyőzhetik őt, ám ez nem sikerült,
és a sebezhetetlenségükbe vetett hit odalett.
Hunyadi János sosem adta fel, kitartott a halálig,
a saját vagyonából finanszírozta a küzdelmeit,
amíg élt, a nándorfehérvári dicső diadaláig.
Ember és a gép egy ideális világban lehetne barát,
a mesterséges intelligencia sokat segíthetne,
s az értelem általa is hallathatná a szavát.
Közösen meg tudnának oldani bármilyen gondot,
és együtt dolgozhatnának egy szebb világért,
megkönnyítve rengeteg emberi sorsot.
Megfejthetnének számtalan mély rejtélyt és titkot,
feltalálhatnának igazán különleges dolgokat,
s elfeledtethetnék a tengernyi szitkot.
Ember és a gép kapcsolata igazán emberivé válhat,
amennyiben békésen halad majd a folyamat,
s e folyamattal a gonosz nem játszhat.
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
Hogyan lehetne szabad az a madár, aki kalitkában él,
és hogyan lehetne szabad az a sok-sok érző lélek,
miközben folyamatos korlátozások között fél?
Hogyan lehetne szabad a Nap, mikor felhők takarják,
és hogyan lehetne szabad a Hold, a sötét éjjelen,
ha a látványát mesterséges fények zavarják?
Hogyan lehetne szabad az élet, ha rabságra született,
ha csupán mások játékszere, mások kiszolgálója,
és nem tarthat soha egy békés kis szünetet?
Hogyan lehetne szabad az ember, önnön béklyóiban,
amit saját maga rakott fel, s amitől csak szenved,
vajon megérti-e majd mindezt, a végső óráiban?
Amikor végre feltűnik a fény a nehéz út végén,
a megfáradt ember alig hiszi el és felsóhajt,
érzi, ahogy éled a remény a lelke mélyén.
Amikor végre feltűnik a fény, ledobja a terheit,
amiket olyan régóta cipelt már, annyira rég,
s ez a pillanat megszépíti a végső perceit.
Mindenkinek megvan a saját útja, legyen az bármilyen,
s eme úton sokat kell küzdeni, sokat kell kiállni,
mielőtt az ember végül fáradtan megpihen.
Mindenkinek megvan a saját útja, amelyen önmaga jár,
és önmaga cipeli a terheit, miközben halad előre,
végig remélve, hogy reá csakis valami jó vár.
Nem minden az, aminek látszik és sosem volt az,
olykor összekeverik az alkonyt a pirkadattal,
s ha egy növény zöld, attól még nem gaz.
Nem minden az, aminek hiszik sokan és sokszor,
a szemet igen könnyű becsapni az elme által,
az ember néha nem azt látja, amire gondol.
