Saját alkotásaim
Picivel lemaradni a dobogóról iszonyú fájdalmas érzés,
a sportolónak az élete álma omlik össze olyankor,
és az megviseli a lelkét, nem lehet kérdés.
Picivel lemaradni a dobogóról elszomorító, de nagyon,
visszavetheti a lelkesedést és megtöri az embert,
ám a remény újra felcsillanhat egy napon.
A siker az egekbe emelhet, főleg oly sok kudarc után,
a legédesebb érzések egyike, amely boldogít,
és nem felejtődik el majd az élet során.
A siker az egekbe emelhet, szinte felragyog az ember,
könnyűnek és legyőzhetetlennek érzi magát,
s reméli, ez megismétlődik, nem egyszer.
Mindenkire ráfér egy csodás nap, a nehéz időkben,
amely kikapcsolja a testét és a lelkét úgy szint,
s ez az érzés nem lehet kérdés, időtlen.
Mindenkire ráfér egy csodás nap, amelytől ragyog,
amely megszépítheti az életét és erőt is adhat,
reményt tud kelteni, méghozzá nagyot.
Az ember néha önmagán is meglepődik, hogy mire képes,
néha olyanokat tesz, amiket el sem tudott képzelni,
és aminek a vége, talán nem feltétlenül fényes.
Az ember néha önmagán is meglepődik és szájtátva ámul,
mivel nem hitte volna, hogy ilyenekbe is belefoghat,
ahogy azt sem, a szíve, ilyenkor mennyire kitárul.
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja izzó vágyait,
akkor önnön csapdájába esik és ott is ragadhat,
s emiatt nem tudja beteljesíteni az álmait.
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja, kit is szeret,
hiába lángol a szíve és hiába van tele érzésekkel,
bizonytalansága kiveszi vitorlájából a szelet.
Amikor kezd elfogyni a levegő, fulladozik az ember,
a látása elhomályosul, az agya pedig eltompul,
és hirtelen, eme helyzetből kiutat nem lel.
Erőlködni kezd, levegőért kapkod, s félelem járja át,
miközben szédül, önmaga életére gondol végig,
ám a megmenekülésére esélyt biz nem lát.
Amikor kezd elfogyni a levegő és a reményt kizárja,
térdre rogy, szenved, s ekkor fény veszi körül,
feltűnik egy angyal, aki az ablakot kitárja.
Az élet nagy sakktábláján, bizony nem könnyű a játék,
furfangosnak és nagyon kitartónak kell lenni,
nehogy a játékos, örök vesztessé váljék.
Biza nem mindegy, hogy melyik mezőre lép az ember,
mivel ha elkapkodja a lépéseit és hibákat vét,
akkor onnan visszautat, többé nem lel.
Az élet nagy sakktábláján, halálig zajlik eme a játszma,
a legtöbben, bizony csúfos kudarcot vallanak,
s egész életük, véglegesen el lesz játszva.
Az embernél nincs kegyetlenebb faj és nem is lesz,
érdekből, s pénzért öl, háborúzik, gyilkol,
önnön céljaiért minden megtesz.
Élvezetből pusztít, rombol és elveszi mások javait,
irtja az állatokat, eltiporja a növényeket,
s elhallgattatja az igazak szavait.
Szórakozásból bántja a gyengéket, s az elesetteket,
önmagát túlértékeli és oly okosnak hiszi,
előidéz folyton új veszedelmeket.
Az embernél nincs kegyetlenebb faj, bizony nincs,
pedig van jó oldala is, szép álmokkal teli,
s él benne szeretet, ami valódi kincs.
Mennyire el tud kopni az ember, sajnos mennyire,
egyre több mindene fáj, alig van, amije nem,
és a lakásától sem jut el már messzire.
Mennyire el tud kopni az ember, mennyit szenved,
egykori elméje sem ragyog, mint rég, de érzi,
az élet kegyetlen és kiutat nem enged.
Egy hosszú út után megpihenni, mennyei érzés,
és levetni magunkról a terheink páncélját,
egy igazi álom, ez nem is lehet kérdés.
Az ember egész élete kihasználtság, s szolgaság,
kivéve természetesen a kiváltságos rétegnek,
melyeknek ez biz, kizárólag formaság.
Az egyszerű ember kiszolgáltatott, s rab csupán,
adózik mindenért, azért is, amiért élni mer,
és nyoma sem fog maradni halála után.
Elvárják, hogy engedelmeskedjen, fejet hajtson,
ne gondolkozzon, pláne vissza ne beszéljen,
és mindig önnön pusztulása felé tartson.
Egy hosszú út után megpihenni, a szívek vágya,
megérdemelten, szabadon élni, emberként,
és eme sok mocskot, magunkról lerázva.
