Saját alkotásaim
Keserű ábrándok, mint egy kávé cukor nélkül,
s hiába voltak az elképzelések szépek,
mind hamvába holtak lettek végül.
Törött szárnyú madárként zuhannak az álmok,
zuhanásukat fékezni teljesen képtelenek,
s érzik, hogy e világ milyen álnok.
Mint a jéghideg vízzel örökre elaltatott parázs,
olyasformán halnak el az izzó vágyak,
s velük pusztul az egykori varázs.
Keserű ábrándok szomorítják a szívet, a lelket,
a néhai, csodákra képes reménynek vége,
s az ember boldogságra nem lelhet.
Iszonyat mennyit szenved az ember életében,
rettenetes forróság kínozza, gyötri a testét,
s annak a hatása nem marad észrevétlen.
Töménytelen munka, s teendő terheli a vállát,
alig van szabadideje, amikor pihenhetne,
és sokszor kimerülten elhúzza a száját.
Az életét szabályok, s tiltások sora korlátozza,
nem szabad ezt, tilos amazt és így tovább,
a napjait nem önmaga kormányozza.
Mikor odáig jutna, hogy a szeretteivel legyen,
már szinte romokban hever a lelki állapota,
s csak alig több, mint egy tetem.
Iszonyat mit kell elviselni és kibírni a halálig,
mennyi fájdalom, s bánat nehezíti az útját,
amíg roncsként eljut az utolsó határig.
Volt egyszer egy ember, dolgos, szorgos, szerény,
tisztességgel, s becsülettel élte az életét,
és nem hitte el a rosszat szegény.
Nem érezte, hogy mily gyorsan sötétedik a világ,
csupán azt látta, mennyire csodás minden,
és milyen varázslatos a sok virág.
Egészségesen teltek a napjai, boldogan, vidáman,
szerette a családját, imádta a gyermekeit,
s tudta, nincs olyan, hogy hibátlan.
Egy napon azonban kitört a vihar, áradt a mocsok,
mindenféle szennyet árasztott mindenfelé,
s az ember érezte, egy helyben topog.
A naptól kezdve, új és újabb szutyok áztatta testét,
s hiába igyekezett megfürdeni mindennap,
már a látvány is megfertőzte a lelkét.
Kezdte valóban betegnek érezni magát, s rettegett,
megingott az önbizalma, bizonytalanná vált,
és addig nem létező kórban szenvedett.
A sok mocsok teljesen megfertőzte az ép elméjét,
immáron elhitte, csak egy új vihar segíthet,
melyben megőrizheti családja emlékét.
Ugyanis velük sem találkozott, s ezt igen fájlalta,
addig szenvedett, amíg a szeretet erőt adott,
és a harcot a szutyok ellen felvállalta.
Volt egyszer egy ember, ki végül az égre tekintett,
összeszedte magát, visszanyerte az erejét,
s mikor ismét dörgött, csak legyintett.
Oly rövid a hétvége, s annyira sebesen telik,
szinte még fel sem ébred az ember reggel,
a gondolata máris a hétfőre esik.
Gyorsan suhannak a percek, s elrepül az idő,
a tervek, a programok elillannak rögvest,
és alig marad belőlük hírvivő.
Oly rövid a hétvége, valódi pihenésre kevés,
mindig akad tennivaló ha kell, ha nem,
s élvezetnek marad egy jó evés.
Emlékek és titkok, bezárva egy kis helyre mind,
odabent zsúfolódnak a szívnek a legmélyén,
ám olykor meglátszanak az arcon is, kint.
Belülről hevítik a lelket és érzéseket idéznek fel,
megmutatják a múltat, az elkövetett hibákat,
s miattuk a lelkiismeret nyugalmat nem lel.
Néha akadnak napok, mikor nem bírják tovább,
s amint kitárul előttük a vágyaknak a kapuja,
felszínre törnek, de tudják, nincs odább.
Emlékek és titkok, melyeket megőriz az ember,
amelyeket mások elől örök időkre elrejtene,
miközben reméli, újraélheti őket egyszer.
Csapdában vergődve a legerősebb állat is szenved,
megpróbál küzdeni, s kimenekülni a fogságból,
ám rájön, hogy az a fránya vas nem enged.
Hiába rángatja a tagjait, s hiába üvölt teljes erővel,
tombolhat, dühönghet, ordíthat eszementen,
mégsem tud szabadulni, s ez rossz előjel.
Fájnak a csontjai és a szőre iszamos a saját vérétől,
az ereje ugyan nagyon fogy, de sosem adja fel,
ám érzi, nem jár messze az élete végétől.
Csapdában vergődve az ember is hasonlóan reagál,
s tudja, ha mindent el is próbál követni a létéért,
van az a kelepce, amely mindenkit bedarál.
Mély altatásban fekszik a beteg hosszú ideje,
és ez idő alatt annyit kísérleteztek már vele,
mégis él, pedig körüllengi a halál hidege.
Bármit is csináltak a testével, azt nem érezte,
hiszen letompították az összes érzékszervét,
s tettek róla, a gonosz szándékot ne érezze.
Olyan régen előkészültek már erre a műtétre,
sokat fenték előtte a szikéket naphosszat,
s tudták, nem lesz itt szükség művérre.
Mély altatásban bármit megtehetnek a testtel,
s akár fel is darabolhatják tetszésük szerint,
hacsak a vég előtt nem ébred az ember.
Az eltiport jó és a mocsokba fojtott becsület,
szenvednek a hazugság sötét posványában,
s már nem segíthet rajtuk egy feszület.
Mellettük hever az aljasul eltaposott igazság,
amely nélkül nem ragyoghat ismét a Nap,
s míg így van, nem lehet soha vigasság.
Az elferdített tények, s az elcsúfított szépség,
a torzzá nyomorított világ igazi mivolta,
és a sötétség által beszürkített kékség.
Az elpusztított remény, s a meggyilkolt jövő,
a rettegő emberek éjszakába kiáltott sóhaja,
és a mindent kiirtani akaró gonosz erő.
Az eltiport jó, a lebutított, kiölt emberi elme,
ha a szív, a szeretet, s az összefogás segít,
nem sikerülhet a hitvány aljadék terve.
Az utolsó esély csupán egyszer adatik meg,
és ha elszalasztásra kerül ama lehetőség,
nem lesz több, mint egy koporsószeg.
Egy koporsószeg, mely egyedül keveset ér,
s amely nélkül ugyan nem zárt a koporsó,
a halál azonban mégis a maga útjára kél.
Azonban nem mindegy, hogy mikor visz el,
hiszen ki nem harcol meg a saját életéért,
az igazi nyugalmat a túlvilágon sem lel.
Addig a pillanatig azonban változhat a sors,
mivel becsülettel és kitartással küzdve,
a végzet nem lesz kegyetlenül gyors.
Az utolsó esély nem ajánlkozik fel kétszer,
s ha az ember nem meri megragadni azt,
marad a számára a végzetes kényszer.
Emberként meghalni manapság nem könnyű feladat,
megvédeni a saját szervezetünket és a testünket,
mielőtt az életünk éltető ereje végleg elapad.
Megóvni a szeretteinket is a rettenetes borzalmaktól,
hihetetlenül nehéz mindezeket kivitelezni sajnos,
hisz sokan nem tudnak a történő borzalmakról.
Emberként meghalni igen nehéz, eme sötét világban,
mert bemérgezve, rettegésben, s félelemben tartva,
módosítottan élhetnénk csak, a sötét rabigában.
