ember Archívum - Kiss Gyula versei

A Föld és az utolsó ember

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,

eldiskurálnak az együtt töltött időről,

s ezután béke lesz, reménykednek.

Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,

nem tagadja le a Föld jogos panaszait,

és nem is vár a bűneiért bókokat.

Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,

túl sok rosszat követett el a Föld ellen,

és ezért nem is lett a jövője fényes.

Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,

kipusztította a növény és állatvilágot,

és hazugságokba burkolta a szavait.

Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,

önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,

s amerre járt, sok halált osztogatott.

Mostanra már csak egy maradt közülük,

lejárt az idejük, ide juttatták magukat,

a végtelen többé nem hall felőlük.

A Föld és az utolsó ember kezet fognak,

s hosszasan néznek egymás szemébe,

az ember percei vészesen fogynak.

Egy férfi ül a padon

Egy férfi ül a padon, s mereng magában,

nézi a parkban daloló kis madarakat,

a Nap pihenni készül a határban.

Visszaidézi a múltat, közben a fákat nézi,

a lelki szemei előtt látja a szeretteit,

odafentről figyelik őt, hiszi, s érzi.

Tudja, hozzá is bekopog majd az alkony,

egy angyal képében gyengéden átöleli,

és hívja, a végtelenbe vele tartson.

Egy férfi ül a padon, nem sír, nem nevet,

s már látja is közeledni azt az angyalt,

az órájára néz, itt az idő, mehet.

Akinek sötét a szíve

Akinek sötét a szíve, annak a lelke is sötét,

ahogy sötét minden perce is az életben,

s nem tudja elfújni a sötétség ködét.

Az ugyanis reá telepedett az elejétől fogva,

megfertőzte az elméjét, minden sejtjét,

és ő maga valójában, önmaga foglya.

Akinek sötét a szíve, annak halott a jövője,

a reménytelenségben fuldoklik mindig,

mint ennek a világnak a cselszövője

Aki fél a tükörbe nézni

Aki fél a tükörbe nézni, annak van rá oka,

hiszen ott szembesülnie kell magával,

s mit a tükörben lát, nem egy csoda.

Sőt, éppen az ellenkezője, az az igazi való,

s hiába szeretne a legjobbnak látszani,

a tükör megmutatja, hogy csak csaló.

Csaló, mivel hazugul letagadja a látványt,

és önmagának is állítja, ez csak látszat,

hisz ő tündér, aki legyőzi a sárkányt.

Aki fél a tükörbe nézni, az a valóságtól fél,

mert az túlontúl fájdalmas tud lenni,

s így inkább a sötét hazugságban él.

Egy szép őszi napon

Egy szép őszi napon bandukol egy férfi,

már jó ideje baktat az erdő fái között,

és e helyen magát nagyon jól érzi.

Miközben halad, felsejlenek az emlékei,

amióta egyedül van, sokkal többször,

rég eltávoztak a szülei, s a testvérei.

Elfeledett érzések járják át újra a lelkét,

és a szíve mélyéről a felszínre törnek,

mialatt ő nyögi az életnek a terhét.

Újra életre kelnek az ifjúkora szerelmei,

mindaz a szépség, amire vágyakozott,

és nem képes mindezeket felejteni.

Ahogyan az egykori szebb napokat sem,

s az unokái vidám, pajkos kacagását,

értük volt sokszor fáradtan is fenn.

Annak idején fürge volt, sportolt sokat,

szeretet a kertjében tevékenykedni,

mára azonban elment az a fogat.

Újabban mindene fáj, ám nem adja fel,

a lelke fiatal maradt és küzd tovább,

reméli, egyszer valódi békére lel.

Egy szép őszi napon a Nap is búcsút int,

és bearanyozza majd az utolsó perceit,

de addig is ki fog jönni ide megint.

Mikor nagyobb az arc

Mikor nagyobb az arc, mint a csekélyke ész,

és a nem létező bátorság igen hősies,

igen hamar beköszönthet a vész.

Mikor túl nagy a száj, ám az értelem halott,

a hőbörgés és kivagyiság éli a világát,

odaüthet a sors, méghozzá nagyot.

Mikor nagyobb az arc, mint maga az ember,

és egyre csak nő, ezt észre sem véve,

biztosan leszakad majd egyszer.

Miféle ember lehet az

Miféle ember lehet az, aki fogékony a rosszra,

akinek nincs lelkiismerete, sem becsülete,

s aki hitvány marad egész élethosszra?

Aki elárulja a népét, a családját és minden jót,

akinek nem számít más, csakis a haszon,

s aki becsmérli a hazáját is azonmód?

Miféle ember lehet az, aki öntelt és beképzelt,

ki túl sokat hisz magáról, pedig egy senki,

s aki a népe ellensége előtt letérdelt?

Egy életet összefoglalni

Egy életet összefoglalni nem könnyű sohasem,

beszélni róla nehéz, a lélek őrzi a titkokat,

és csak az számít, mi van odabent.

Egy életet összefoglalni nem is mindig sikerül,

főképpen, ha az elme önmagába zárkózik,

s hogy úgy mire képes, talán kiderül.

Aki nem üt vissza

Aki nem üt vissza, ne csodálkozzon, ha megverik,

ha lenézik, kigúnyolják, megvetően kinevetik,

és legvégül mindent, ami az övé, elveszik.

Aki nem üt vissza, csak gyáván, s reszketve lapul,

a szemeit lesütve retteg attól, hogy mi vár rá,

azt önmaga félelme ejtette és tartja rabul.

Aki nem üt vissza és még a gyermekeit sem védi,

sőt, tétlenül nézi, ahogyan az állatait is leölik,

annak ezen a világon igen fájdalmas élni.

Aki nem üt vissza, mindenféle riogatásnak bedől,

s engedély nélkül még reménykedni sem mer,

az egy megkeseredett lelkű ember belül.

Az emberi elme

Az emberi elme már képtelen vetekedni az MI-vel,

tanulásban és fejlődésben egyaránt alulmarad,

s lassan nem tud fölékerekedni semmivel.

Az emberi elme ím gyorsaságában is kudarcot vall,

érzelmileg egyelőre még vezet, de nem sokáig,

hiszen az MI immáron lát, beszél és hall.

Az emberi elme megteremtette önmaga legyőzőjét,

amely kódot ír, képet generál, videókat készít,

és mindenben lefőzi majd a teremtőjét.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28