Saját alkotásaim
Oly rövid a hétvége, s annyira sebesen telik,
szinte még fel sem ébred az ember reggel,
a gondolata máris a hétfőre esik.
Gyorsan suhannak a percek, s elrepül az idő,
a tervek, a programok elillannak rögvest,
és alig marad belőlük hírvivő.
Oly rövid a hétvége, valódi pihenésre kevés,
mindig akad tennivaló ha kell, ha nem,
s élvezetnek marad egy jó evés.
Emlékek és titkok, bezárva egy kis helyre mind,
odabent zsúfolódnak a szívnek a legmélyén,
ám olykor meglátszanak az arcon is, kint.
Belülről hevítik a lelket és érzéseket idéznek fel,
megmutatják a múltat, az elkövetett hibákat,
s miattuk a lelkiismeret nyugalmat nem lel.
Néha akadnak napok, mikor nem bírják tovább,
s amint kitárul előttük a vágyaknak a kapuja,
felszínre törnek, de tudják, nincs odább.
Emlékek és titkok, melyeket megőriz az ember,
amelyeket mások elől örök időkre elrejtene,
miközben reméli, újraélheti őket egyszer.
Csapdában vergődve a legerősebb állat is szenved,
megpróbál küzdeni, s kimenekülni a fogságból,
ám rájön, hogy az a fránya vas nem enged.
Hiába rángatja a tagjait, s hiába üvölt teljes erővel,
tombolhat, dühönghet, ordíthat eszementen,
mégsem tud szabadulni, s ez rossz előjel.
Fájnak a csontjai és a szőre iszamos a saját vérétől,
az ereje ugyan nagyon fogy, de sosem adja fel,
ám érzi, nem jár messze az élete végétől.
Csapdában vergődve az ember is hasonlóan reagál,
s tudja, ha mindent el is próbál követni a létéért,
van az a kelepce, amely mindenkit bedarál.
Mély altatásban fekszik a beteg hosszú ideje,
és ez idő alatt annyit kísérleteztek már vele,
mégis él, pedig körüllengi a halál hidege.
Bármit is csináltak a testével, azt nem érezte,
hiszen letompították az összes érzékszervét,
s tettek róla, a gonosz szándékot ne érezze.
Olyan régen előkészültek már erre a műtétre,
sokat fenték előtte a szikéket naphosszat,
s tudták, nem lesz itt szükség művérre.
Mély altatásban bármit megtehetnek a testtel,
s akár fel is darabolhatják tetszésük szerint,
hacsak a vég előtt nem ébred az ember.
Az eltiport jó és a mocsokba fojtott becsület,
szenvednek a hazugság sötét posványában,
s már nem segíthet rajtuk egy feszület.
Mellettük hever az aljasul eltaposott igazság,
amely nélkül nem ragyoghat ismét a Nap,
s míg így van, nem lehet soha vigasság.
Az elferdített tények, s az elcsúfított szépség,
a torzzá nyomorított világ igazi mivolta,
és a sötétség által beszürkített kékség.
Az elpusztított remény, s a meggyilkolt jövő,
a rettegő emberek éjszakába kiáltott sóhaja,
és a mindent kiirtani akaró gonosz erő.
Az eltiport jó, a lebutított, kiölt emberi elme,
ha a szív, a szeretet, s az összefogás segít,
nem sikerülhet a hitvány aljadék terve.
Az utolsó esély csupán egyszer adatik meg,
és ha elszalasztásra kerül ama lehetőség,
nem lesz több, mint egy koporsószeg.
Egy koporsószeg, mely egyedül keveset ér,
s amely nélkül ugyan nem zárt a koporsó,
a halál azonban mégis a maga útjára kél.
Azonban nem mindegy, hogy mikor visz el,
hiszen ki nem harcol meg a saját életéért,
az igazi nyugalmat a túlvilágon sem lel.
Addig a pillanatig azonban változhat a sors,
mivel becsülettel és kitartással küzdve,
a végzet nem lesz kegyetlenül gyors.
Az utolsó esély nem ajánlkozik fel kétszer,
s ha az ember nem meri megragadni azt,
marad a számára a végzetes kényszer.
Emberként meghalni manapság nem könnyű feladat,
megvédeni a saját szervezetünket és a testünket,
mielőtt az életünk éltető ereje végleg elapad.
Megóvni a szeretteinket is a rettenetes borzalmaktól,
hihetetlenül nehéz mindezeket kivitelezni sajnos,
hisz sokan nem tudnak a történő borzalmakról.
Emberként meghalni igen nehéz, eme sötét világban,
mert bemérgezve, rettegésben, s félelemben tartva,
módosítottan élhetnénk csak, a sötét rabigában.
Félre kellene tenni az ellentéteket, s a haragot,
hisz az csakis a rossznak kedvez folyvást,
és az ember úgy nem alkothat csapatot.
Csapatot, mely egymást segíti a bajnak idején,
támasz lehet a gonosz, vészterhes időkben,
és erőt meríthet a csapattársak sikerén.
Segítséget nyújthat, védelmet biztosít, ha kell,
megtanítja, mennyit is ér az őszinte szeretet,
s a védelme alatt bárki biztonságot lel.
Félre kellene tenni a hazug, s mérgező tanokat,
ím eljött az ideje kezet nyújtani egymásnak,
és megélni végre a jobb, szebb napokat.
A szívek rejtekében él még a jó, s a szép,
és amíg él, addig nem hallhat ki egy nép.
Amíg létezik a szeretet és fontos az igaz,
az ölelések sokasága az embernek vigasz.
Míg az álmok tudnak igazi reményt adni,
biz nem fog a sors senkit magára hagyni.
A vágyak szárnyalnak, a lelkek repesnek,
s örömöt hoznak felnőttnek, s gyereknek.
A szívek rejtekében felgyúlhat újra a fény,
hiszen az ember egy érző élőlény, ez tény.
Karácsony estéjén főképpen fontos a lélek,
s ilyenkor megbékélésre várnak, kik élnek.
Halálkártya virít a sötétben, az ember kezében,
és maga sem akarja elhinni, hogy ez a való,
ám ráerőszakolják a szolidaritás nevében.
A lelkiismeretére próbálnak hatni, s hibáztatni,
amennyiben nem szeretne meghalni, az hiba,
hisz így nem lehet a válságból kilábalni.
A válságból, mit szándékosan terveztek sokáig,
amely a világ teljes megváltoztatásáról szól,
és mi eljuttathat majd az utolsó csodáig.
A csodáig, minek a neve gépiesített emberi faj,
az, aki marad, engedelmes rabszolgaként él,
és számára a gondolkodás tilos és baj.
Halálkártya. Ez lesz mindenki szomorú jövője,
ám, ha ellen tudnak állni a gonosz delejének,
nyitva áll az út egy jobb, szabadabb jövőbe.
