Saját alkotásaim
Sokan nem bírják el az igazságnak a terhét,
azt a súlyt, amit a valóság helyez reájuk,
s inkább követik a hamisság tervét.
Azt a tervet, amely megbéklyóz, tönkretesz,
és engedelmes szolgát csinál a híveiből,
s amely minden követőjét megsebez.
Sokan nem bírják el a ragyogást a sötétben,
ahogy magát a létet sem a végtelenben,
és a reményt sem a butaság ködében.
Nincs csodásabb, mint elveszteni a jövőt,
s közben ünnepelni az aljadék cselszövőt.
Nincs csodásabb, mint eltemetni a békét,
és elfogadni a háborús pusztítások rémét.
Nincs csodásabb, mint elköszönni a jótól,
és eközben lemondani a szeretetről, jóról.
Nincs csodásabb, mint nem gondolkozni,
s értelem hiányában folyvást fontoskodni.
Nincs csodásabb, mint hazugságban élni,
állandóan rettegni, minden percben félni.
Nincs csodásabb, mint feladni magunkat,
és a gyengeségünkkel leplezni a bajunkat.
Az igazságot felfogni, s megérteni, sokszor nehéz,
elfogadni, elviselni, pedig még jóval nehezebb,
nagyon meg tudja terhelni a lelket az egész.
Az igazságot felfogni nem mindenkinek egyszerű,
és még ha sikerül is, gyakran tagadni próbálják,
annak függvényében, hogy az milyen jellegű.
Hiába csomagolják cukorba ama keserű mérget,
ha a szájban olvadva az előidézi a sanyarú véget.
Hiába ragyog a Nap, ha a sötét vihar ereje nagy,
s az öröm boldog mosolya az ember arcára fagy.
Hiába csomagolják cukorba az élet nehézségeit,
ha a valóság elpusztítja mindenki reménységeit.
Hiába az önteltség és a butaság, értelem nélkül,
mind a pökhendiek, gőgösek, odavesznek végül.
Mikor a nagy szájhoz nem társul értelem,
akkor az eredmény nem mindig vértelen.
Mikor a hőbörgés leplezi a tudatlanságot,
nehéz a sötétségbe elhozni a világosságot.
Saját maga sírját ássa az, aki csak vár,
aki tétlenül néz, nem gondolkozik,
és elhiszi, nem lesz többé nyár.
Aki felül minden hazugságnak mindig,
s még akkor is tagadja a valóságot,
amikor a talaj a talpa alatt izzik.
Aki azt sem fogadja el, amit maga átél,
akit csupán az indulat, a harag fűt,
s aki nem érti, mi is az a háttér.
Aki önként feladja az elveit és a jogait,
másokért lemond a szabadságáról,
s így növeli a hiszékenyek sorait.
Aki gazul elárulja a hazáját és a népét,
véres pénzért bármikor megvehető,
s letagadja a létezésének a tényét.
Saját maga sírját ássa az, aki túl buta,
aki nem lát tisztán, csupán őrjöng,
és akinek az élete szörnyű kusza.
Az üres fejekbe kedves lakók költöztek,
mind helyezkedtek és versenyeztek,
tolakodtak, furakodtak, lökdöstek.
Ezek a lakók a gőg, a harag, s az uszítás,
a gyűlölet, a dühöngés, a hiszékenység,
a butaság, az ordítás és a pusztítás.
Mindőjük a legjobb akart lenni, az első,
látszott, a küzdelem igen nehéz lesz,
hisz a tudat ehhez nem volt kellő.
A tudat amúgy is akadály, szükségtelen,
egyszerű befolyásolni, meg elaltatni,
a vele való összhang reménytelen.
Így álltak rajthoz, lelkesülten, dühösen,
fej-fej mellett haladtak a legtöbbször,
és sokszor erőlködtek görcsösen.
Végül nem jutottak el a célba, elbuktak,
a lelkesedésük elszállt, s megrogytak,
az erejük és a tehetségük elfogytak.
Az üres fejekbe már nem fért be a jóság,
a szeretet, az értelem, meg a becsület,
az igazság nem megvehető jószág.
A gyűlölet és a butaság kéz a kézben járnak,
s a hiszékenységgel karöltve tombolnak,
ha rajtuk áll, nem lesz többé másnap.
Mindenfelé hőbörögnek, dühöngnek rendre,
tajtékoznak a haragtól, ha észt találnak,
s az igazság nem intheti őket csendre.
Igyekeznek befészkelni az elmékbe, tudatba,
s az árulással kiegészülve igen büszkék,
sokszor az öntelt kábulatba zuhanva.
Amerre járnak, a Nap haptákban áll az égen,
s mosolyogva kíséri őket hódító útjukon,
nem a Hold, ők tündökölnek az éjben.
A gyűlölet és a butaság igen hatékony páros,
sikeresen gerjesztik a félelmet, rettegést,
s nem hiszik el, a tevékenységük káros.
A hiszékenység és a butaság együtt edzenek,
mindennap látogatják az edzőtermeket,
s ott izmaik fejlesztésébe kezdenek.
A hiszékenység és a butaság kézen fogva jár,
igen elégedettek önmaguk fejlődésével,
s hiszik, rájuk egy csodálatos jövő vár.
A rettegő lovag megjárta a hadak útját,
és részt vett sok csatában, sokfelé,
sosem feledve önmaga múltját.
A harcokban bátran küzdött, hősiesen,
és nem félt a páncélos ellenségeitől,
követte a parancsokat hűségesen.
Egy éjszaka rémisztő látomása támadt,
páncél nélküli emberek gyűrték le,
és ebbe a tudatba bele is sápadt.
Reggel vastagabb páncélt vett magára,
s óvatosan, szinte félve nézett körül,
gondolta, ez lesz a gyógyír a bajára.
Harc idején többé nem rohant az élen,
visszafogta a lovát is, miközben félt,
s alig várta, hogy végre hazaérjen.
A kastélyában ülve is a félelem kínozta,
páncélban evett, ivott, úgy is aludt,
és sokat gondolt a tömegsírokra.
A rettegő lovag szégyene lett magának,
s kezdte elveszíteni a maradék eszét,
a páncéltalanokat tartva a bajának.
