Saját alkotásaim
Egy elmebeteg világban semmi jó nem terem,
inkább sok hazugság, ármány, csapda, verem.
Ha a gonoszság, az irigység, s a butaság az úr,
nem marad remény a félelmen, rettegésen túl.
Ahol átmos minden sejtet a hiszékenység árja,
ott a sötétségnek a fény soha nem lesz a párja.
A régi szép múltat sokan sírják majd vissza,
miután rádöbbennek az igazi valóságra,
s mindőjük a keserű könnyét issza.
Miután rájönnek, csúnyán be lettek csapva,
félrevezette őket a felkorbácsolt indulat,
s valamennyiük szentnek hitt atyja.
Mikor az életszínvonaluk gyorsan csökken,
és már a számlák kifizetése is gond lesz,
a haragjuk hamar szárba szökken.
Akkor pedig izzik, pusztít, rombol, tombol,
a lelkükből előtör a bosszú jogos vágya,
és lesújt az árulókra, igen sokszor.
A régi szép múltat az emlékezet visszasírja,
és ha a szenvedés lángja nem alszik ki,
többeknek meg fog ásódni a sírja.
Aki egy hazug ember szavát issza,
az csakis a mocskot böfögi vissza.
Aki elhiszi, érte történik minden,
annak túl sok sütnivalója nincsen.
A régi szép napok letűntek, az idejük lejárt,
s minden ami jó volt, immár örökre bezárt.
Vérvörös alkony búcsúztatta ama reményt,
s meglehet, többé senki nem látja szegényt.
A régi szép napok letűntek, itt a sírás ideje,
mindez a butaság és a hiszékenység sikere.
Mialatt a sötétség boldogan mulat, s nevet,
a fény azon töpreng, ezek után mit is tehet.
Az értelem rövid, a gonosz azonban hosszú,
a lelki megnyugvást sokszor segíti a bosszú.
Segít túllépni a fájdalmon, s az igaztalanon,
ám mégsem képes túllépni a vigasztalanon.
Az értelem rövid, mint egy nyúlnak a farka,
az igazság elbutult és nem az a kegyes fajta.
Aki mindezeket nem látja, annak már vége,
s hiába is üvöltözik, nem juthat el a fénybe.
Sokan nem bírják el az igazságnak a terhét,
azt a súlyt, amit a valóság helyez reájuk,
s inkább követik a hamisság tervét.
Azt a tervet, amely megbéklyóz, tönkretesz,
és engedelmes szolgát csinál a híveiből,
s amely minden követőjét megsebez.
Sokan nem bírják el a ragyogást a sötétben,
ahogy magát a létet sem a végtelenben,
és a reményt sem a butaság ködében.
Nincs csodásabb, mint elveszteni a jövőt,
s közben ünnepelni az aljadék cselszövőt.
Nincs csodásabb, mint eltemetni a békét,
és elfogadni a háborús pusztítások rémét.
Nincs csodásabb, mint elköszönni a jótól,
és eközben lemondani a szeretetről, jóról.
Nincs csodásabb, mint nem gondolkozni,
s értelem hiányában folyvást fontoskodni.
Nincs csodásabb, mint hazugságban élni,
állandóan rettegni, minden percben félni.
Nincs csodásabb, mint feladni magunkat,
és a gyengeségünkkel leplezni a bajunkat.
Az igazságot felfogni, s megérteni, sokszor nehéz,
elfogadni, elviselni, pedig még jóval nehezebb,
nagyon meg tudja terhelni a lelket az egész.
Az igazságot felfogni nem mindenkinek egyszerű,
és még ha sikerül is, gyakran tagadni próbálják,
annak függvényében, hogy az milyen jellegű.
Hiába csomagolják cukorba ama keserű mérget,
ha a szájban olvadva az előidézi a sanyarú véget.
Hiába ragyog a Nap, ha a sötét vihar ereje nagy,
s az öröm boldog mosolya az ember arcára fagy.
Hiába csomagolják cukorba az élet nehézségeit,
ha a valóság elpusztítja mindenki reménységeit.
Hiába az önteltség és a butaság, értelem nélkül,
mind a pökhendiek, gőgösek, odavesznek végül.
Mikor a nagy szájhoz nem társul értelem,
akkor az eredmény nem mindig vértelen.
Mikor a hőbörgés leplezi a tudatlanságot,
nehéz a sötétségbe elhozni a világosságot.
