Címke: lélek

Mindenki

Mindenki a saját sorsának legfőbb gyilkosa,

öntudatlanul árthat a legszebb álmainak,

s ezáltal a rosszakaróinak a cinkosa.

 

Kiadja magát mások akaratának, kényének,

és elárulja önnön legtitkosabb vágyait,

pofont adva a legbensőbb énjének.

 

Nem érti a mérgező szavak valódi lényegét,

rettegve néz a lelke érzékeny mélyére,

és elősegíti a vesztét, a végzetét.

 

Mosollyal leplezi a zavarát, s a gyengeségét,

nem ismeri el a benne lakó szenvedélyt,

s mindenkor tagadja a szenvedését.

 

Mindenki a csodát reméli, ám nem tesz érte,

s hiába cirógatja meg a remény szellője,

ha úgy érzi végül, nem ezt kérte.

A lélek vívódása

A lélek vívódása állandó, folyamatosan zajlik,

oly gyakori a bizonytalansága, a félelme,

s közben a tudatalatti sohasem alszik.

 

Megjegyez mindent, amit lát, hall, s tapasztal,

sokszor érzi úgy, hogy nem nyerhet soha,

ám ezt nem igen érezteti szavakkal.

 

Magát okolja amiért gyáva és nem mer lépni,

amiért érzelmei irányítják a legtöbb tettét,

s emiatt nem tud felszabadultan élni.

 

Amiért nem meri kifejezni a zavaros érzéseit,

s amiért szomorúan éli a mindennapjait,

nem megválaszolva önnön kérdéseit.

 

A lélek vívódása természetes, az életből árad,

s csakis azoknak okoz gondot, problémát,

akiknek a szívét emészti a bánat.

Érzelmek zűrzavara

Érzelmek zűrzavara kíséri az utunkat végig,

s oly sokszor szenvedünk a csalódástól,

óhajaink nem hallatszanak az égig.

 

Sőt, senki nem hallja meg, mire is vágyunk,

nem is érzi át a szívünk heves dobogását,

s nem álmodja helyettünk az álmunk.

 

Önmagunkban vívjuk a harcunkat, de hiába,

és hasztalan a reménytelen küzdelmünk,

nem sok örömöt hagyunk e világra.

 

Érzelmek zűrzavara tartja fogva a lelkünket,

s szabadulni ettől nehéz, de lehetséges,

ha végre levetjük a kínzó terhünket.

Keserű ábrándok

Keserű ábrándok, mint egy kávé cukor nélkül,

s hiába voltak az elképzelések szépek,

mind hamvába holtak lettek végül.

 

Törött szárnyú madárként zuhannak az álmok,

zuhanásukat fékezni teljesen képtelenek,

s érzik, hogy e világ milyen álnok.

 

Mint a jéghideg vízzel örökre elaltatott parázs,

olyasformán halnak el az izzó vágyak,

s velük pusztul az egykori varázs.

 

Keserű ábrándok szomorítják a szívet, a lelket,

a néhai, csodákra képes reménynek vége,

s az ember boldogságra nem lelhet.

A lelkek mélyén

A lelkek mélyén izzó parázs a szíveket hevíti,

és amíg a remény ereje táplálja a vágyakat,

az igazi valóság bizony a hitelét veszíti.

 

Átveszi helyét az álmodozás, a mesék világa,

minden szebbnek és jobbnak tűnik akkor,

a tudat próbál ugyan küzdeni, de hiába.

 

A lelkek mélyén addig nem nyugszik a vihar,

míg a hormonok össze-vissza működnek,

s a rózsaszínű köd végleg el nem inal.

Az ég drágakövei

Az ég drágakövei fennen ragyognak az égen,

mint apró és szikrázó gyémántok sokasága,

amik szétszóródtak az éjszakai szélben.

 

Látványuk varázslatos, titkok sokaságát rejti,

jótékonyan hat a szívre, ahogy a lélekre is,

s igazi erejüket csak kevés ember sejti.

 

Az ég drágakövei tükröződnek a szemekben,

sejtelmesen cirógatva a vágyak sokaságát,

s reményt mutatva az égi jegyekben.

Szeretet és megértés

Szeretet és megértés nélkül nem lehet béke,

s nem lehet küzdeni összefogás nélkül,

hisz akkor ennek a világnak vége.

 

Segítőszándék nélkül igen nehéz célba érni,

mivel egymagában mindenki csak vad,

amelyet a vadász igyekszik utolérni.

 

Ölelések nélkül a szív biza másként dobog,

a lélek pedig a szakadék mélyére kerül,

s ott zavarodottan össze-vissza forog.

 

Szeretet és megértés, álmok és vágyakozás,

szerelem, barátság, s őszinte érzések,

ezek nélkül hiábavaló a fáradozás.

A bennünk élő emlékek

A bennünk élő emlékek erősebbek e napokban,

jobban felkavarják valamennyiünk vérét,

s tisztelet árad kicsikben, nagyokban.

 

Eltávozott szeretteink már a végtelenben élnek,

nem fáj semmijük, nem kell aggódniuk,

és ezután soha, senkitől nem félnek.

 

Nem terhelik őket a gondok, a bajok, s az élet,

nem szenvednek a gonosztól, a gyűlölettől,

s nem hálni jár vissza beléjük a lélek.

 

Megszabadultak bajaiktól, s a világ gondjaitól,

nem érzik az egyre növekvő feszültséget,

s egyikük sem mesél saját gondjairól.

 

Hullanak a színes őszi falevelek, zörög az avar,

s lassan elbúcsúzik a lemenő Nap e helytől,

idén sokkal több sírt látott, mint tavaly.

 

A bennünk élő emlékek cirógatják a szívünket,

és miközben gyertyák gyúlnak a sötétben,

mélyen gyászolva hajtjuk le a fejünket.

Melyiket válasszuk

Melyiket válasszuk, a halált, vagy az életet,

a szenvedést, a kínokat, s a gyötrelmeket,

esetleg a vidám, boldog és szép éveket?

 

A gyűlöletet, az irigységet, s a kapzsiságot,

az örökös sötétséget, az ármányok sorát,

vagy az értelmet és egy szebb világot?

 

A közönyösséget, az árulást, s a durvaságot,

egy csodás, élőlényekkel teli zöld bolygót,

vagy inkább egy élettelen pusztaságot?

 

Az utálatot, a lenézést, a lelkek rombolását,

netán a szeretetet, a nyugalmat, s a békét,

amelyek legyőzik a gonosz tombolását?

 

Melyiket válasszuk, önmagunk valódi énjét,

amelyik gondoskodó, féltő és segítőkész,

vagy énünk idomított, rabszolga lényét?

Mindenki fél valamitől

Mindenki fél valamitől, még ha le is tagadja,

a csalódástól, a viszonzatlan szerelemtől,

és a kudarctól, ami magával ragadja.

 

A becstelenségtől, a hitványságtól és a bútól,

a kirekesztettségtől, a kizsákmányolástól,

s attól, hogy letér egyszer az igaz útról.

 

A fájdalomtól, amely folyton gyötri a lelkét,

a betegségektől és a hazugságok sorától,

tudva, így elősegíti a sötétség tervét.

 

A veszteségektől, amik kivéreztetik a jelent,

a soha meg nem bocsátható tévedésektől,

melyek többsége utolsó esélyt jelent.

 

A számkivetettségtől, az aljas korlátozástól,

a kötelező mérgektől, a fenyegetettségtől,

és a durva, erőszakos kíváncsiságtól.

 

Mindenki fél valamitől, mi fogságban tartja,

és egész életútját behálózhatja a rettegés,

amíg a fejét örök álomra nem hajtja.