Saját alkotásaim
Mikor a szeretet cirógatja a megfáradt lelket,
s a nehézségek kis időre visszavonulnak,
az ember egy kevéske békére lelhet.
Mikor a szeretet cirógatja a túlterhelt elmét,
igyekszik azt pihentetni, megnyugtatni,
s elterelni a gondokról a figyelmét.
Akinek minden tettét a szíve vezérli,
az mások gondjait, bajait is megérti.
Átérzi a fájdalmukat, a panaszaikat,
és a lelke mélyén hallja a sóhajaikat.
Akinek minden tettét a jóság uralja,
azt nem töri meg a sötétség uralma.
Küzd a gonosz ellen, ha kell, halálig,
míg a szíve mélyén az igaz parázslik.
Önnön korlátait mindenkinek ismernie kellene,
megismernie önmaga lényét, a lelke titkait,
és feltárni, milyen is az igazi jelleme.
Milyen valójában, miféle ember és miféle barát,
milyen családtag, képes-e segíteni a bajban,
és meri-e az igazságért hallatni a szavát.
Önnön korlátait csakúgy senki nem törölheti el,
valaha így született, eme korlátaival egyben,
s békességre csak ezek elfogadása után lel.
Mindenkinek szüksége van biztatásra, reményre,
megértésre, szeretetre, egy boldog ölelésre,
és a legrosszabb időkben is kenyérre.
Mindenkinek szüksége van pihentető magányra,
amikor rendezheti a gondolatait, önmagát,
és megoldást találhat a saját bajára.
Mindenkinek szüksége van csendre, lelki békére,
bátorságra, szabadságra, felhőtlen percekre,
és sok szépre, míg elér az élete végére.
Mikor eljön a csalódás, a mosoly tovaszáll,
hiszen nem tudnak együttműködni,
s ezért inkább gyorsan odébbáll.
Mikor eljön a csalódás, a bánat is jön vele,
a lelket átjárja az emésztő fájdalom,
s a szív szomorúsággal lesz tele.
Mikor eljön a csalódás, fejet hajt a remény,
és az elme végre elkezdi megérteni,
az élet nagyon sokszor kemény.
A világ tengere fölött hatalmas vihar tombol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Veszélyben van minden hajó, s az összes élet,
ennek a viharnak talán semmi nem vet véget.
A világ tengere fölött őrjöng a pusztítás ereje,
kegyelmet nem ismer, de nem is az a szerepe.
Aki élni akar, annak a végsőkig küzdenie kell,
ha nem teszi, a lelke békességet soha nem lel.
Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.
Mikor már csak önmagunk árnyékai vagyunk,
s a legszebb éveink a végtelen felé tartanak,
átgondoljuk, az utódokra mit hagyunk.
Mikor már a Nap melege is hűvösnek érződik,
és a szellő cirógatása kemény ütésként hat,
rájövünk, mindez túl jól nem végződik.
Mikor már alig tudunk felmenni a lépcsőkön,
mindenünk fáj és a levegőt kapkodni kell,
az esélyeinken merengünk, a végsőkön.
Mikor már az emlékezetünk többször hibázik,
és a hajdani elménk inkább aludni vágyik,
az egykori énünk egyre jobban hiányzik.
Mikor már semmi nem megy úgy, mint régen,
s már a szeretet is megkopik irányunkban,
éjszakánként szomorúan ülünk az éjben.
Mikor már csak szenvedés a sorsunk és bánat,
nevetés ritkán hagyja el kiszáradt ajkainkat,
a lelkünk az utolsó sóhajtásunkra várhat.
A Húsvét szelleme hamarosan tovasuhan,
egykettőre szertefoszlik a csodás álom,
és visszatér a rémség, huzamosan.
Visszavonul a szeretet, lepihen a békesség,
a megértés is búcsút int mindenkinek,
és immár a jóság sem lesz ékesség.
A Húsvét szelleme megcirógatja a lelkeket,
és biztatja őket, ne adják fel a reményt,
igyekezzenek leküzdeni a terheket.
A szeretet napjai ezek, a húsvétnak ünnepe,
e néhány napra a békességé a főszerep,
és szebbnek tűnik a világ külleme.
A szeretet napjai ezek, a szívé és a reményé,
a megértésé, a várakozásé, az elfogadásé,
ilyenkor áll össze a mozaik egésszé.
