Saját alkotásaim
Az éjszaka csillagai békésen ragyognak az égen,
fényük milliárdnyi éve utazik a galaxisban,
s vonzzák az emberi szemeket az éjben.
A fantázia különféle alakzatokat képzel belőlük,
érdekesebbé, misztikusabbá téve a napokat,
s számtalan történet, mese szól felőlük.
Az éjszaka csillagai megragadják a szívet, lelket,
ezüstös csillogásuk romantikára ösztönöz,
s alattuk sok ember boldogságra lelhet.
Csillagfényes éjszakán útjára indulnak a vágyak,
a régóta eltitkolt érzések feltörnek a mélyből,
s az álmok hátán az ismeretlenbe szállnak.
Ott keresnek valami fantáziadúsat, s valami újat,
elfeledve a sikertelenségeket, a kudarcokat,
és messzire hessegetve a keserédes múltat.
Csillagfényes éjszakán újra izzanak az érzelmek,
az érzékek finoman játszanak a lélek húrjain,
s mára aludni küldik a megfáradt értelmet.
A vég küszöbén kezd éledni a tudat, az elme,
s akkor kezdi érezni, hogy jól becsapták,
és megérinti az elmúlásnak a selyme.
Ez a selyem kellemes tapintású, lágy, s tiszta,
nem sérti fel a bőrt, nem okoz új sebeket,
s nem engedi a rosszat sohasem vissza.
Rossz nélkül nem is lenne olyan sötét a világ,
békében élhetne az emberiség egymással,
s bizony feleslegesek lennének a viták.
A vég küszöbén villan a fény, s nincs tovább,
minden lélek tovaszáll az időtlen időkbe,
és onnantól bizony már nincs odább.
Felragyogott a Nap, s a fák ágai rügybe borulnak,
vidám madárének hallatszik kint a szabadban,
s a viharfelhők ma a messzeségbe vonulnak.
Apró virágok bontják ki a szirmaikat és virulnak,
varászlatos illatuk messze száll a szellők hátán,
s a szerelmes párok egymáshoz simulnak.
Ez a nap különleges és ezt minden nő tudja, érzi,
hevesebben dobban a szívük, s elképzelik azt,
milyen is lehet örök boldogságban élni.
Egy olyan világban, ahol a kedvesség nem ritka,
és a figyelmesség nem különleges kiváltság,
a szeretet pedig őszinte, igazi, s tiszta.
Hol az elismerés természetes, a sok munka után,
s hol az érzelmek valódiak, a vágyak tüzesek,
és nem maradnak hamis álmok csupán.
Felragyogott a Nap és fénye beragyogja az eget,
apró gyémántként csillog a harmatcseppeken,
a Nőnap most igazán különleges lehet.
Örök éj fenyeget, ha végleg leszáll a sötét,
s az értelem nem érti meg a bölcsek kövét.
Mikorra a fény ereje túlontúl meggyengül,
eme világ biztonsága halálosan megrendül.
Örök éj pusztítja el a létet, s annak nyomát,
hihetetlen erővel törli el az emberek korát.
Ellene csak a fény erejének táplálása segít,
ami erőt a tiszta, igaz lelkek erejéből merít.
Ahol a sötétség uralkodik, ott a fény csak rab,
csupán elnyomott, eltiport, s megalázott,
és soha igazi szabadságot nem kap.
A börtönében nagyon szenved, nőnek a kínjai,
a fájdalom izzóan égeti és elsorvasztja,
s körötte a rendes emberek sírjai.
Ahol a sötétség uralkodik, az igazság elbukott,
s a reménynek a legapróbb esélye sincs,
az élet, mint olyan, végleg megbukott.
Élet, vagy halál, megmaradás, vagy a végzet,
ezeket a kérdéseket folyvást éli meg a képzet.
Szenvedés, netán öröm, sírás, esetleg nevetés,
szép idők, sanyarú sorsok és azután a temetés.
Állandóan vívódó lelkek és kavargó érzelmek,
biztos tudás, elszánt akarat, s tétova vélelmek.
Őszinte szeretet, s igaz ölelés, érdekek nélkül,
mindezektől az emberek élete biza megszépül.
Élet, vagy halál, tudás, netán hipnotikus álom,
a tiszta igazság, vagy a rabigában tartó járom.
Az örök sötétség, avagy az életet jelentő fény,
ezen a világon sok a kérdés és ez bizony tény.
Mennyi fájdalom kíséri az embert az élete útján,
megannyi keserűség, bánat és szomorú gyász,
s hiába minden, nem változtathat a múltján.
Oly sok elszalasztott pillanat, s olyan sok emlék,
annyi, de annyi tennivaló, számtalan remény,
és annyira más, szebb volt az élet nemrég.
Manapság sok kín és a rettenetes félelem irányít,
elnyomva az értelmet, a logikus gondolkodást,
s alig maradt mára valami, ami még vidámít.
Mennyi fájdalom és megtiport, kiüresedett lélek,
s mennyi szétvert család, széthullott barátság,
vajon mikor ad teret a végtelen a fénynek?
Sosem lesz világos, ha a sötétség uralja a Földet,
és ha a rabságában tudja tartani a fényt örökre,
azzal elpusztíthat minden virágot, s zöldet.
Nem menekülhet senki a gonosz éles karmaiból,
és amennyiben eluralkodik a gyilkos félelem,
az a helyzet kiforgatja a világot a sarkaiból.
Összeomlik az értelem, elbukik a hit, s a remény,
szabadjára indulhat a káosz és zűrzavar pokla,
s ami azután történik, az szörnyen kemény.
Sosem lesz világos, míg fel nem dereng a hajnal,
amíg fogságából kitörve felragyog újra a fény,
s le nem számol az összes ármánnyal, bajjal.
Útnak indult a vándor megkeresni a fényt,
jó ideje járta a városokat és a vidéket,
azonban alig talált értelmes lényt.
Mindenfelé gonosz sötétség uralta a teret,
igazán megdöbbent az útján látottakon,
s nem akarta elhinni, hogy ez lehet.
A falvaknak lakóival beszédbe elegyedett,
és szinte érezte, a sötét kezdi elnyomni,
egyre inkább a fény után epedezett.
Nem tudta felfogni a homálynak az erejét,
s egyszerűn megdöbbent a sok ostobán,
végül felkutatott néhány remetét.
Azok elmesélték neki, merre bujkál a fény,
elmondták, mostanában milyen gyenge,
s nagyon sebezhető, ez bizony tény.
Útnak indult a vándor, de sajnos csalódott,
eredménytelenül, s szomorúan baktatott,
végül egy másik világba hajózott.
