Saját alkotásaim
Amíg egy nemzetet meg tudnak osztani,
addig azt sikeresen ki is tudják fosztani.
Állandó sötétségben, félelemben tartják,
nehogy elővehesse a régi fényes kardját.
Amíg egy nemzetet szétszakít a gyűlölet,
addig csak egymásra ordítják a bűnöket.
Ha összefognának, jóval többre vihetnék,
s nem folyamatosan a reményt temetnék.
Ötszáz éve e napon vérbe fúlt a nemzet,
a széthúzás bizony ilyen véget nemzett.
Mohács mezején maradt az ország java,
és igen fájó, égető sebet szerzett a haza.
Ötszáz éve e napon, 1526. 08. hó 29-én,
magyar hon népétől elbúcsúzott a fény.
Az akkori vereség homálya máig kitart,
és nem hagyja csitulni a lélekölő vihart.
A féreg arra ébredt egy varázslatos napon,
hogy szeretne ő lenni a legcsodásabb,
erre vágyott, úgy igazán, nagyon.
Az álmaiban színes lepkeként repült tova,
miközben a szárnyain ragyogott a Nap,
úgy érezte, neki mindenhez van joga.
Hitte, az ura lehet mindennek, a világnak,
érte forog a Föld és érte fénylik a Hold,
s ő az álma a sok gyönyörű virágnak.
A féreg arra ébredt, hogy csakis egy féreg,
nem képes más lenni, erre született,
s a közelébe sem juthat a fénynek.
Nehéz korlátok között felhőtlenül élni,
és a sok nehézségre mosolyogva nézni.
Nehéz meglátni a fényt, ha nincs jelen,
a koromsötétben gyümölcs nem terem.
Nehéz szeretni a gyűlölködések idején,
s nehéz túllépni a lelkek rideg hidegén.
Nehéz segíteni, ha a másik nem akarja,
s örülni, ha a Napot viharfelhő takarja.
Nehéz korlátok között tenni amit kell,
igazi békére csakis egy igaz ember lel.
Nehéz elfogadni, hogy rabok vagyunk,
és semmivé fog válni minden szavunk.
A régi szép napok letűntek, az idejük lejárt,
s minden ami jó volt, immár örökre bezárt.
Vérvörös alkony búcsúztatta ama reményt,
s meglehet, többé senki nem látja szegényt.
A régi szép napok letűntek, itt a sírás ideje,
mindez a butaság és a hiszékenység sikere.
Mialatt a sötétség boldogan mulat, s nevet,
a fény azon töpreng, ezek után mit is tehet.
Az értelem rövid, a gonosz azonban hosszú,
a lelki megnyugvást sokszor segíti a bosszú.
Segít túllépni a fájdalmon, s az igaztalanon,
ám mégsem képes túllépni a vigasztalanon.
Az értelem rövid, mint egy nyúlnak a farka,
az igazság elbutult és nem az a kegyes fajta.
Aki mindezeket nem látja, annak már vége,
s hiába is üvöltözik, nem juthat el a fénybe.
Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.
Amikor a sötét homály uralja a ragyogó fényt,
és igyekszik eltörölni annak az emlékét is,
rabigába hajtja az összes emberi lényt.
Amikor a sötét homály uralja az üres elméket,
s bennük vigad, ott találja meg az örömét,
széttépi az értelem által szőtt kelméket.
Anya. Ő az, aki védi a gyermekét egész életében,
aki bármit megtesz érte és aki néha észrevétlen.
Aki megvonja a saját szájától is a falatot, ha kell,
és aki őszinte örömöt, a gyermeke örömében lel.
Aki szívvel szeret, s az utolsó pillanatig támogat,
és aki mindig próbálja megszépíteni az álmokat.
Aki betegen is segít és sokszor erőn felül teljesít,
s aki a legproblémásabb helyzetekben is lelkesít.
Aki felnőttként sem hagy magunkra bennünket,
aki megsimogat és a végsőkig ápolja a lelkünket.
Nem hisszük el, amikor kihuny a ragyogó fénye,
és fájón jövünk rá, mit is jelentett a drága lénye.
Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,
és láncon fog tengődni az idők végezetéig,
minden, ami jó volt, a mocsárba merül.
Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,
az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,
és a szerelem is ott végzi majd szegény.
Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,
és velük az összetartás, a segítőszándék is,
mindent elnyelhet a feneketlen mélység.
Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,
örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,
a butaság földjén pedig nem nyílik virág.
