Saját alkotásaim
Egy elmebeteg világban semmi jó nem terem,
inkább sok hazugság, ármány, csapda, verem.
Ha a gonoszság, az irigység, s a butaság az úr,
nem marad remény a félelmen, rettegésen túl.
Ahol átmos minden sejtet a hiszékenység árja,
ott a sötétségnek a fény soha nem lesz a párja.
A régi szép múltat sokan sírják majd vissza,
miután rádöbbennek az igazi valóságra,
s mindőjük a keserű könnyét issza.
Miután rájönnek, csúnyán be lettek csapva,
félrevezette őket a felkorbácsolt indulat,
s valamennyiük szentnek hitt atyja.
Mikor az életszínvonaluk gyorsan csökken,
és már a számlák kifizetése is gond lesz,
a haragjuk hamar szárba szökken.
Akkor pedig izzik, pusztít, rombol, tombol,
a lelkükből előtör a bosszú jogos vágya,
és lesújt az árulókra, igen sokszor.
A régi szép múltat az emlékezet visszasírja,
és ha a szenvedés lángja nem alszik ki,
többeknek meg fog ásódni a sírja.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s flegmán alátekint,
elvárja, hogy az alattvalói hűen szolgálják,
és adózzanak neki újra, újfent, megint.
Mondjanak le a jogaikról, hiszen minek az nekik,
engedelmeskedjenek mindhalálig, s mindig,
és akkor a kegyét talán még el is nyerik.
Ne is kérdezzék, fogadják el, csak neki van igaza,
ő mindenekfelett áll, hiszen egy igazi isten,
ám egyszer őt is elpusztítja az idő vihara.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s önmagát csodálja,
mikor nem látják, sokszor a tükör előtt pózol,
és hiszi, hogy ő ennek a világnak a csodája.
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg vezeti,
akinek nincs önuralma, öntelt és gőgös,
az a tébolyt a tökély szintjére emeli.
Hiszi, hogy érte forog a Föld, ő maga a Nap,
tehát megtehet bármit, bárkivel, mindig,
s eme tudattól naponta új erőre kap.
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg uralja,
a többi betegnek sosem lesz nyugalma,
és ha mégis, az a tébolyult kudarca.
A gőgösség és a barátai találkoztak egy napon,
beültek egy jól ismert kocsmába iszogatni,
s hitték, mindenki értük rajong nagyon.
Ott volt az ego, a nárcizmus és a pökhendiség,
a kivagyiság, a fölényesség, meg a lekezelés,
mind hitte magáról, hogy igazi egyéniség.
Hamarosan hozzájuk csapódott az elmezavar,
a dühkitörés, s a haverja, a pszichopata is,
akinek a számára ez az élet igen fanyar.
Miközben jól érezték magukat jókat nevettek,
és vígan hahotáztak a mások szenvedésén,
hisz ők szívből még soha nem szerettek.
A gőgösség és a barátai a bezárásig mulattak,
mindőjük igyekezett túltenni a többieken,
amíg totális kábulatba nem zuhantak.
A tébolynak nincs határa, az őrület tombol,
haragot és gyűlöletet szít, pusztít szerte,
s minden igazán jó dolgot lerombol.
Homályt hoz az életbe, elvakítva a tudatot,
elbizonytalanít és megtéveszt sokakat,
meghamisít igen sok igaz mondatot.
A tébolynak nincs határa, egyre növekszik,
viszályokat gerjeszt, egymás ellen fordít,
és az értelem elpusztítására törekszik.
Elmebaj mindaz, ami újabban a világban történik,
káosz és zűrzavar van kialakulóban mindenütt,
s a sötétség gonosz ereje erősen örvénylik.
Eleddig minden normálisan működött mindenhol,
az emberek tették a dolgukat, ahogyan kellett,
s voltak jó napjaik, pihenő idejük mindenkor.
Nem volt feszültséggel, s gyűlölettel teli a levegő,
az öröm, a boldogság, a vidámság, magától jött,
és nem volt ennyi menekülési utat kereső.
Manapság azonban a könyörtelenség ereje pusztít,
szembeállítja a rokonokat, a legjobb barátokat,
s mindenkit árulásra, önmegtagadásra buzdít.
Folyamatos a mérgezés a levegőben, az ételekben,
ahogyan a vízben is és mindenben miben lehet,
s hihetetlen a visszafejlődés az értelemben.
Mindennaposak a veszekedések, a meg nem értés,
a háttér nagyon ügyesen manipulálja az elmét,
s így kihalóvá lesz majd az emberi érzés.
Kényszerítéssel és fenyegetéssel mulat a hatalom,
totális az elnyomás, a megfélemlítés az eszköz,
s nemsokára vér folyhat a termő talajon.
Elmebaj, hová is jutott az emberiség és mivé vált,
egy maroknyi pszichopata elveheti a jogokat,
egy maroknyi, amely pusztít, gyilkol, s árt.
