Saját alkotásaim
Amikor éretlen csírák akarnak növénynek látszani,
s gyenge mivoltuk ellenére mégis az élettel játszani,
fel sem fogják, mi az a napfény, mit is jelent ártani,
s az erőlködésük eredménye mily végzetes, drámai.
Önmaguk sírját is megássák, s a pusztulásuk biztos,
mindaz a méreg, amit reájuk szór a valóság, gyilkos.
Amikor éretlen csírák miatt pusztulnak a kert lakói,
az életösztön közli, távol vannak a reménység hajói.
Aki pökhendi, öntelt, hazug ember szavát hiszi,
az önmaga és a családja jövőjét is kockára teszi.
Akinek nem kell a biztonság és nem kell a béke,
akkor kezd eszmélni, mikor mindezeknek vége.
Mikor a nagy szájhoz nem társul értelem,
akkor az eredmény nem mindig vértelen.
Mikor a hőbörgés leplezi a tudatlanságot,
nehéz a sötétségbe elhozni a világosságot.
A duzzogó záptojás felébredt az egyik reggel,
és mosolygott, mivel oly szépet álmodott,
mire bágyatagon ébresztette a vekker.
Azt álmodta, hogy ő lesz a megváltó, a csoda,
és a tojások népét ő vezetheti el a fazékig,
s így marad a történelemben nyoma.
A fazékig, amelyben a tojások mások lesznek,
keményre főnek és engedelmessé válnak,
s ilyetén alkotja meg a kívánt csendet.
A csendet, melyben csak jó maga hangja szól,
és nem kérdezgeti egyetlen más tojás sem,
hiszen kizárólag így érezheti magát jól.
Elképzelte, ahogy a fényben fürdőzik az égen,
és hozzá képest a Nap egy aprócska segéd,
de a Hold sem más, csekélység az éjben.
A duzzogó záptojás tagadta, hogy volna bűne,
ám amikor végül szétpukkadt és szétfolyt,
sokáig hátramaradt az iszonyatos bűze.
Aki szemétből építi fel önmaga várát,
és az a vár hamar maga alá temeti,
sírva, keserűen húzza el a száját.
Aki szemétből építi másoknak a jövőt,
a sajátját viszont pénzből, s aranyból,
tömegével lesznek a miatta nyögők.
Aki szemétből építi a követői táborát,
és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,
hátra is hagyja a véres lábnyomát.
Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,
a reménytől is megfoszt mindenkit,
az másokra hárítja a világ terheit.
Aki szemétből építi a mindennapokat,
és eközben dicsőítteti már a létét is,
pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.
Amikor valaki elfeledi, ki is valójában,
és milyen volt mielőtt gőgössé vált,
már nem él az igazi valóságban.
Mikor feledi, ő sem több, mint ember,
feledi, amikor nehéz időket élt meg,
s könnyes szemmel ébredt reggel.
Feledi, mikor bizonytalan volt a sorsa,
s tagadja a múltat, az sérti a lelkét,
úgy véli, az isten szerepe a dolga.
Amikor valaki elfeledi, honnan indult,
és többre tartja magát, mint kellene,
azt látja, a baráti köre megritkult.
A gyűlölet és a butaság kéz a kézben járnak,
s a hiszékenységgel karöltve tombolnak,
ha rajtuk áll, nem lesz többé másnap.
Mindenfelé hőbörögnek, dühöngnek rendre,
tajtékoznak a haragtól, ha észt találnak,
s az igazság nem intheti őket csendre.
Igyekeznek befészkelni az elmékbe, tudatba,
s az árulással kiegészülve igen büszkék,
sokszor az öntelt kábulatba zuhanva.
Amerre járnak, a Nap haptákban áll az égen,
s mosolyogva kíséri őket hódító útjukon,
nem a Hold, ők tündökölnek az éjben.
A gyűlölet és a butaság igen hatékony páros,
sikeresen gerjesztik a félelmet, rettegést,
s nem hiszik el, a tevékenységük káros.
Amikor szétdurrant a lufi, melyet nagyra fújtak,
akik nagyra fújták, rögvest el is dobták,
és máris kerestek helyette egy újat.
Pedig a lufinak annak idején nagy álmai voltak,
ő akart a legnagyobb és a legszebb lenni,
a percei, napjai, mind erről szóltak.
Azok akik pukkanásig fújták, most reá tapostak,
és lebecsmérlően pillantottak a cafatjaira,
kiderült, érte nem szívből rajongtak.
Amikor szétdurrant a lufi, jó hangosan süvített,
az egykori pökhendisége is sírba szállt vele,
s a környék kutyái közül sokat feldühített.
A pökhendi hörcsög hitte, hogy övé a mező,
s gőgösen tekintett minden más lényre,
beképzelte, mindig ő lesz a nyerő.
A pofazacskója állandóan tele volt búzával,
no meg kukoricával és más magvakkal,
nem is foglalkozott a társai bújával.
Neki csak önmaga számított, hisz ő a király,
a réteknek királya, a termőföldek ura,
s nem zavarhatta semmiféle viszály.
Az arroganciája hatalmas volt, felért az égig,
önteltsége által még félelmet sem érzett,
s eme tulajdonságait megőrizte végig.
Az elbizakodottsága már nem ismert határt,
nem csak éjjel, fényes nappal is kint járt,
és ezzel kivívta maga ellen a halált.
Egy szép őszi napon meglátta egy sasmadár,
amint alant, a fűszálak között álldogált,
s eztán már nem várt reá a fagyhalál.
A pökhendi hörcsög rövid élete így ért véget,
felfuvalkodottsága vele tűnt a semmibe,
s nem hatotta meg a hörcsög népet.
Megbántani valakit könnyű, jót tenni nem az,
és lehet szánni-bánni a vétkeket, a rosszat,
az egy megbántottnak soha nem vigasz.
Hazudozni gyerekjáték, ahhoz nem is kell ész,
csupán jellemtelenség, meg gerinctelenség,
röhögve tagadni kell az igazat és kész.
Mindenre születni kell, még a hitványságra is,
no meg az alakoskodásra, bűbájoskodásra,
a senkiháziak szentül hiszik, az előre visz.
Megbántani valakit könnyű, beismerni nehéz,
beismerni a valóságot igaz embert igényel,
ám az ilyeneket egy semmirevaló lenéz.
