jelen Archívum - Kiss Gyula versei

Hatalmas sírgödör

Hatalmas sírgödör látszik fentről, a magasból,

a mérete országnyi, túlontúl mély és sötét,

a sírások nem értettek az igaz szavakból.

E sírba fekszik hamarosan a jelen és a remény,

mindenkinek a jövője, a szeretet, emberség,

a jóság, az értelem, s valamennyi szegény.

Melléjük kerülnek a vágyak és a csodás álmok,

a szép elképzelések, a kellemes képzelgések,

a ragyogó fények, meg az ifjonti lángok.

Hatalmas sírgödör, mely könnyekkel lesz tele,

fájdalommal, rettegéssel, meg nem értéssel,

s amelybe egy egész nemzet fekszik bele.

Mohács mezején

Mohács mezején elcsitult a küzdelem, a harc,

megsemmisült a magyar sereg színe-java,

s tagadhatatlan eme hatalmas kudarc.

A fűben hever a nemesség nagy része, grófok,

a hadvezérek, a bánok és a király is halott,

s mind homlokára a halál adott csókot.

Vérben fekszenek az érsekek is, s a püspökök,

számtalan hazafi tetemét tépik a dögevők,

miközben a törökök jókora tüze füstölög.

Ünnepel a szultán, az oszmán birodalom ura,

maga sem hitte, hogy ilyen könnyen győz,

és hogy a királyi vezérkar ilyen buta.

Miközben várja a fősereget, mely nem létezik,

néhány nap múltán rádöbben, tévedett,

és a felmentő had soha nem érkezik.

Ekkor Budára indul a hadával, az is védtelen,

kifosztják a fővárost, majd fel is perzselik,

és egyetlen perc sem marad vértelen.

Ez történt ötszáz éve, s most is ilyen a helyzet,

akkor a megosztottság miatt véreztek el,

és még ma sem beszélnek egy nyelvet.

Mohács mezején elpusztult az akkori remény,

ebből a mai utódoknak nem ártana okulni,

különben az élet szörnyű lesz, s kemény.

Egy asztalnál ülnek

Egy asztalnál ülnek, a jövő, meg a sors,

és arról beszélgetnek mit várhatnak,

közben suhan az idő, nagyon gyors.

Pár perc múlva többen is csatlakoznak,

a bizonytalanság, az aggódás, a jelen,

és egyre hevesebben vitatkoznak.

Hamarosan megjön a félelem egymaga,

halványan mosolyogva köszön nekik,

s közben reméli, itt majd lesz szava.

Végül befut a hiszékenység, s a remény,

a kétkedés a fejét lehajtva jön utánuk,

utoljára érkezik a józan ész, szegény.

Mind elmondják, mi a szívüket nyomja,

hogyan éreznek és mikre számítanak,

most van mindüknek bőven gondja.

Bizonytalanok, tanácstalanok és félnek,

úgy érzik, hogy bármi megtörténhet,

ezért a sorstól kockavetést kérnek.

A sors rögvest megteszi, elveti a kockát,

az gurul, gurul, majd az oldalára dől,

s talán felfedi mindannyiuk sorsát.

E pillanatban a sors eltakarja a kezével,

egyiküknek sem volt ideje megnézni,

így csak tippelhetnek, némi eséllyel.

Egy asztalnál ülnek, immáron órák óta,

s bár az eredményt még nem tudják,

biztos sokat fognak beszélni róla.

Az idők kezdete óta dúl

Az idők kezdete óta dúl,

a végtelen háborúk sora,

a kizsákmányolás sajnos,

állandó, nem áll le soha.

A szabadságáért népünk,

rengeteg vérrel küzdött,

a történelem folyamán,

mégis másoktól függött.

1848–49. hős idők voltak,

s felcsillant egy új remény,

az elnyomó hatalom ellen,

lázadt a gazdag, s szegény.

Véres csaták folyamában,

kemény harcokat vívtak,

halálig küzdöttek sokszor,

végül mégis sokan sírtak.

Sírtak, mert elbuktak végül,

Kossuth álma vérbe fulladt,

hazánk a bosszútól vérzett,

a tűz ki mégsem szunnyadt.

A szabadság vágya most is ég,

a földünket idegenek akarják,

özönlik a sötét, bűzös mocsok,

ha ezt hagyjuk, el is ragadják.

Nem hozhatjuk vissza

Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,

hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,

ám a jövő, az rajtunk is múlhat.

Nem feledhetjük el, miket is tettünk,

azt sem, kik is vagyunk valójában,

és az idők során mivé is lettünk.

Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,

ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,

s közülük már kiket temettünk.

Nem feledhetjük el a szívünk titkait,

az érzéseinket és a vágyaink sorát,

s hogy hallgattuk mások szitkait.

Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,

mennyi sebet őriz még a lelkünk,

és leginkább kikkel is vitáztunk.

Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,

és talán nem is létezett sohasem,

ám az emlékezet, az nagy kincs.

A Föld és az utolsó ember

A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,

eldiskurálnak az együtt töltött időről,

s ezután béke lesz, reménykednek.

Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,

nem tagadja le a Föld jogos panaszait,

és nem is vár a bűneiért bókokat.

Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,

túl sok rosszat követett el a Föld ellen,

és ezért nem is lett a jövője fényes.

Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,

kipusztította a növény és állatvilágot,

és hazugságokba burkolta a szavait.

Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,

önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,

s amerre járt, sok halált osztogatott.

Mostanra már csak egy maradt közülük,

lejárt az idejük, ide juttatták magukat,

a végtelen többé nem hall felőlük.

A Föld és az utolsó ember kezet fognak,

s hosszasan néznek egymás szemébe,

az ember percei vészesen fogynak.

Igen sok emléket

Igen sok emléket őriz az emlékezetünk,

melyek a lelkünk mélyén pihennek,

többet, mint amit feltételezünk.

Igen sok emléket viszünk a végtelenbe,

ám odáig még átéljük őket sokszor,

újra, újból, nappal és éjjelente.

Olyan most a világ

Olyan most a világ, mint a fortyogó vulkán,

a belsejében iszonyú erők működnek,

és biztosan kitör majd idő múltán.

Olyan most a világ, mint egy ködös mocsár,

igen veszélyes hely és kiismerhetetlen,

ahol nem látható élesen a határ.

Olyan most a világ, mint egy lángoló mező,

melyen az élet hamvai hevernek szerte,

s melyet nem tud eloltani az eső.

Olyan most a világ, mint egy vídia, kemény,

olyan, mint egy kietlen és forró sivatag,

amelyet örökre elhagyott a remény.

Elmerengve a múlton

Elmerengve a múlton megfájdulhat a szív,

megannyi érzelem lapul a lelkekben,

s valamennyi emlékezésre hív.

Elmerengve a múlton rádöbben az ember,

milyen más lett minden, mit veszített,

és reméli megbékél ezzel egyszer.

Az igazi barátság kitart

Az igazi barátság kitart az utolsó percig,

kitart akkor is, ha már itt az alkony,

és az ereje a tiszta szívben rejlik.

Igen szorossá válik, ahogy múlik az idő,

minden perc és az összes tett érleli,

összeforr a múlt, a jelen, s a jövő.

Az igazi barátság kitart, míg csak élnek,

jóban és rosszban, örömben, bajban,

amíg átadják magukat a fénynek.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30