Mi értelme az életnek

Mi értelme az életnek, ha a szomorúság rengeteg,

s alig van benne öröm, kihalóban a szeretet,

és érzéketlenekké váltak az emberek?

 

Mi is a jó van abban, hogy mindenki szolga lehet,

és fejet hajtva, rabként élve nyomorult életét,

szabad akaratából semmit nem tehet?

 

Miért is kellene küzdeni bármiért, ha értelmetlen,

ha kiölik a lelket is az emberek sokaságából,

s ha az igazság bűn, sőt kényelmetlen?

 

Minek a jó szándék, ha nem párosul valódi tettel,

és nagyon sokan lassan alamizsnából élnek,

s rettegve kelnek, ha csörren a vekker?

 

Mi értelme az életnek, mikor a sötét gonosz az úr,

és a gyűlölet hihetetlenül elterjedt a Földön,

s mindenhol az iszonyatos harag dúl?

Elmebajos világ

Elmebajos világ az, amelyben most élünk,

s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,

és amibe belehal az igazi énünk.

 

Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,

a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,

és a tisztességes mindent elveszít.

 

Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,

a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,

s hamar megtelik minden temető.

 

Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,

családok bomlanak szét, vesznek össze,

és pusztul a sok mérget nyelő.

 

A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,

a nehézségek elpusztítják az értelmet,

s az emberi faj olyan, mint a nyáj.

 

Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,

önmagunk és szabadságunk feladása,

csak felgyorsítja a sötét véget.

Érzelmi bizonytalanság

Érzelmi bizonytalanság szövi át az életünk,

és nem telik el nap álmodozás nélkül,

ezt bizony meg kellene értenünk.

 

Sajgó és szomorú szívek vívják a harcukat,

mindőjük a maga baját tarja fontosnak,

egész nap csörtetve a kardjukat.

 

Az igazat meg sosem hallva tetéződik a baj,

az érzések indulatos árjában fuldokolva,

óriási erővel dübörög a belső zaj.

 

A belső zaj, mely megzavarja az érzékeket,

egymás ellen fordíthat, gyűlöletet kelt,

és eltiporhatja az igazi értékeket.

 

Érzelmi bizonytalanság övezi ezt a világot,

és a Földön lakó valamennyi embert,

nincs olyan, ki még nem hibázott.

Az élet rémálmok sora

Az élet rémálmok sora, melyek nem érnek véget,

s nem hagynak nyugodni senkit, amíg csak él,

és kitartanak, míg el nem jön a végzet.

 

Rengeteg a csalódás, mely gyötri a szívet, elmét,

és számtalan a teher, amelyet viselni muszáj,

ha az ember meg akarja valósítani a tervét.

 

A sors sokszor könyörtelen, nem igen kegyelmez,

elveheti azt a kevés jót is, ami örömöt okoz,

s eközben megkínoz és fegyelmez.

 

Az élet rémálmok sora, sokszor nyugalom nélkül,

küzdeni ez ellen kitartással, s reménnyel lehet,

a szeretet az, ami elhozza a békét végül.

A régmúlt szép idők

A régmúlt szép idők elmúltak örökre, végleg,

ma már csak az emlékekben léteznek,

s még ők adják az erejét a fénynek.

 

Manapság a sötétség köde száll alá a világra,

elpusztítja a reményt, s kiöli a lelkeket,

minden jóságot véglegesen kizárva.

 

Félelemmel és rettegéssel tartja fenn uralmát,

hazugságokkal nyomja el az igazságot,

s elveszi mindenkinek a nyugalmát.

 

A régmúlt szép idők nem térnek vissza soha,

s nem teljesítik be az egykori álmokat,

talán végleg lejárt az emberek kora.

Csupa vidámság az élet

Csupa vidámság az élet, gondok, bajok és terhek,

minden napra akad baleset, rablás, gyilkolás,

s a házaikban gyakran időseket is vernek.

 

Egyre kevesebb a kapható élelem, az is túl drága,

visszatartják a cukrot, a lisztet és sok mást is,

zajlik a lelkekben a megkeseredett dráma.

 

Hihetetlen mértékben nőnek a rezsiárak, az égig,

ám ez még semmi, lesz ennél sokkal rosszabb,

és sokak életét sorscsapások kísérik végig.

 

Tervezett háborúk zajlanak, az infláció hatalmas,

méregtől hullanak az emberek nap, mint nap,

s ez a világ újabban igencsak szánalmas.

 

Bizony mennyi ok van az örömre és a nevetésre,

mindenfelé kacaj hallik, ölelkeznek a barátok,

s közben nem lesz elég hely a temetésre.

 

Csupa vidámság az élet és minden perc élmény,

szebb és jobb dolgokat álmodni sem lehetne,

a kérdés csak az, hogy ki nevet a végén.

Egy olyan világban

Egy olyan világban élni micsoda élmény,

amelyben semmit nem szabad soha,

s nem kell a rabsághoz kérvény.

 

Melyben nincs szabadság és nincsen jog,

az elnyomás, az eltiprás természetes,

s a kiirtásunkhoz nem is kell ok.

 

Hol az elbutítás mértéke a csillagokig ér,

és ahol nincs egyetlen emberfia sem,

aki gyilkosaitól kegyelmet kér.

 

Melyben a szeretet szitokszónak számít,

az ölelésről nem is tudják, hogy mi,

s az elmebajtól senki nem tágít.

 

Miben a becsület és a tisztesség fantázia,

a segítőszándék biz kifejezetten horror,

s tilos bárkinek az eszét használnia.

 

A gondolkodás alapvetően rémisztő bűn,

az összetartás hihetetlenül megvetendő,

és a létezés, na az az igazi főbűn.

 

Egy olyan világban, melyben nincs lélek,

s nincs vidámság, öröm, sem szerelem,

az emberiség leköszönhet, ím végleg.

Emberek vagyunk

Emberek vagyunk, nem kódok és nem tárgyak,

ez így volt, s így is lesz az idők végezetéig,

bármit is akarjanak tőlünk a sötét árnyak.

 

Hiába erőlködnek, hogy biza senkivé tegyenek,

és hiába pusztítják el az eddigi világunkat,

arra várhatnak, hogy istenek legyenek.

 

Kiirthatnak minden élőt és elvehetik a javakat,

akkor sem lesz az övéké a Föld, s a galaxis,

s úgysem fojtják vérbe az igaz szavakat.

 

Emberek vagyunk, gondolkodó és érző lények,

s legyen bármilyen erős a gonoszok ereje,

úgyis kitörnek rabságukból a fények.

A technika ördöge

A technika ördöge ügyesen tagadja a létét,

elhiteti, hogy kizárólag jóra használják,

s nem segíti majd e világnak a végét.

 

Az emberek teljesen a hatása alá kerülnek,

és szinte minden percben leköti őket,

közben észrevétlenül alámerülnek.

 

Alámerülnek a szemfényvesztés közepébe,

elutasítanak minden személyes dolgot,

s így nem jutnak egymás közelébe.

 

Mások társaságára már nem igen vágynak,

inkább éjjel-nappal a telefont bűvölik,

s vele kelnek, majd vele is hálnak.

 

Eközben a technika sötét oldala dolgozik,

s hihetetlen fejlődésen megy keresztül,

bizony egyetlen élővel sem osztozik.

 

A mesterséges intelligencia hatalomra tör,

rakétákat, bombákat, repülőket irányít,

s az év összes napján tömegeket öl.

 

Mindenkit lehallgat, állandóan megfigyel,

hamarosan az egész világot korlátozza,

s nem kegyeskedik soha, senkivel.

 

A technika ördöge elkápráztat és elcsábít,

elvonja a figyelmet az igazi valóságról,

s elaltat, mielőtt véglegesen elkábít.

Lelketlen szeretet

Lelketlen szeretet árnyéka vetül a mindennapokra,

s mogorvává, érzéketlenné teszi az embereket,

ezzel csapást mérve a kicsikre, nagyokra.

 

Egyre jobban átszövi az életet, a gondolatok sorát,

s megzavarja a legszorosabb kapcsolatokat is,

kiirtva az őszinte szeretetnek a nyomát.

 

Megfertőzi az elmét, amely így homályossá válik,

megfeledkezik a jóról, a szépről, az igazságról,

s a fertőzött csak az engedelmességre vágyik.

 

Elfeledi, hogy ki volt egykor, milyen volt az élete,

nem érez sajnálatot, nincs benne együttérzés,

s nem fogja fel, hogy ez nem az ő érdeke.

 

Szenvtelen arccal nézi mások fájdalmát és kínjait,

önmagát megtagadva, bambán bámul a világra,

s felégeti maga mögött a reménynek hídjait.

 

Lelketlen szeretet égeti a szemeket és vakká teszi,

elpusztítja a szerelmeket, az igaz barátságokat,

s aki hisz benne, az mindezt észre sem veszi.