rettegés Archívum - Kiss Gyula versei

A tél hidege idején

A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,

a magas hegyek között lévő völgyben,

s így újra retteghettek a szarvasok.

Ezek a toportyánférgek ugyanazt vonyítják,

hosszú évek óta hallatják a hangjukat,

s a vidék lakói a veszélyt gyanítják.

A falvakban, a tanyákon, oly sokféle állat él,

birkák, kecskék, disznók, meg marhák,

s mindegyikük ettől a falkától fél.

Van is rá okuk, hisz az ordasok igen éhesek,

és nem kegyelmeznek, mohón falnak,

a fogaik nagyon sokszor véresek.

A tél hidege idején összegyűltek a farkasok,

s a völgyben hagyott pusztításuk után,

mások lettek az esték, a hajnalok.

Az eddigi világ

Az eddigi világ hamarosan a süllyesztőbe kerül,

minden, ami ez idáig szép és jó volt benne,

végleg a sötét gonosz mocsarába merül.

Az eddigi világ megszűnik és nem lesz visszaút,

vele köszön el a szeretet, a becsület, az élet,

s vele távozik a jelen, a jövő, meg a múlt.

Az eddigi világ élhetne, ha küzdene önmagáért,

ha nem adna fel minden esélyt és reményt,

s ha szükséges, kardot vonna az igazáért.

Az orkok ragaszkodnak

Az orkok ragaszkodnak a magas várukhoz,

és az azt körülvevő mitikus sötétséghez,

amely illeszkedik gonosz vágyukhoz.

A vágyuk az emberek világa fölötti uralom,

a káosz teremtése és a félelem keltése,

a pusztítás mámora nekik jutalom.

A sötétség leple alatt állandóan támadnak,

véres, habzó szájjal sújtanak le a világra,

az emberek semmi jót nem várhatnak.

Ha nem küzdenek, az orkoké lesz a diadal,

ha rettegnek, még a reményük is elvész,

és túlontúl hamar véget ér a viadal.

Az orkok ragaszkodnak a lopott javakhoz,

a könyörtelen, kegyetlen hatalmukhoz,

ám végül a végzet nekik is harangoz.

Amikor tétlenül nézzük

Amikor tétlenül nézzük, hová visz a sorsunk,

s az ujjunkat sem mozdítjuk magunkért,

nem számít, végül miket is mondunk.

Nem számít miről álmodunk, mire vágyunk,

miket óhajtunk és mi is okozna örömöt,

kizárólag a fantáziánkkal játszunk.

Amikor tétlenül nézzük, hogy mi lesz velünk,

s félelmünkben gondolkozni sem merünk,

persze, hogy emiatt sokat fáj a fejünk.

Az emberek mindig félnek

Az emberek mindig félnek és fájón remélnek,

s miközben már nem urai önmaguknak,

önnön okosságukról beszélnek.

Hiszik, hogy valakik és a véleményük számít,

s nélkülük ez a világ nem is működhetne,

miközben a sötétség deleje csábít.

Hiszik, hogy mind igaz, amit naponta látnak,

és amit hallanak, az csakis valóság lehet,

akkor is, ha ez mindőjüknek fájhat.

Az emberek mindig félnek, ám ez az ő bajuk,

de maguknak köszönhetik eme helyzetet,

hiszen elhitték, ér valamit a szavuk.

Az igazságot belátni

Az igazságot belátni nehezebb, mint tagadni,

és sokkal könnyebb becsukni a szemeket,

mint mindenkor embernek maradni.

Könnyebb félrenézni és az álomvilágban élni,

és könnyebb elutasítani a valóság létét is,

hisz sokkal egyszerűbb rettegni, s félni.

Az igazságot belátni nehéz, igen súlyos teher,

amit cipelni a lélek számára fájón keserű,

ám önnön lelkéért mindenki maga felel.

Aki útmutatások nélkül

Aki útmutatások nélkül nem képes élni,

és nem is fogja fel, mi zajlik körötte,

az egyet tud majd, rettegni, félni.

Megrezzen, ha fúj a szél, ha kisüt a Nap,

ha elkezd esni az eső és mennydörög,

a legkisebb neszre is a szívéhez kap.

Aki útmutatások nélkül egy nagy senki,

és nincs egy egyszerű gondolata sem,

az még önmagáért is képtelen tenni.

Amíg ez a világ alszik

Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,

fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,

és sok életet végleg lerombol.

Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,

megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,

és eltakarja a Napot is, szegényt.

Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,

a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,

és ez marad az utódokra jussul.

Milyen csodás ez a világ

Milyen csodás ez a világ, telis-tele szépséggel,

ármánnyal, gonoszsággal, hazugsággal,

és háborúval, no meg rémséggel.

Jóindulattal, egóval, gyűlölettel, megvetéssel,

irigységgel, kapzsisággal, minden rosszal,

és lelkeket pusztító szenvedéssel.

Hamissággal, árulással, dühvel és butasággal,

megvetéssel, lenézéssel, lekicsinyléssel,

bájolgással, erőteljes tunyasággal.

Milyen csodás ez a világ, szeretet és örömteli,

izzón békétlen, reménytelen, esélytelen,

s mindezt csak magának köszönheti.

Mind kiszolgáltatottak vagyunk

Mind kiszolgáltatottak vagyunk, amíg élünk,

amíg hordozzuk a saját terheink súlyát,

s amíg csakis rettegünk és félünk.

Amíg elhisszük, hogy nekünk más nem is jár,

és soha nem karol fel minket a remény,

addig biz az élet minden perce fáj.

Mind kiszolgáltatottak vagyunk, ha hagyjuk,

ha nem küzdünk és nem is ütünk vissza,

akkor a végzetünket meg is kapjuk.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28