Zűrzavar és káosz

Zűrzavar és káosz uralja a mindennapok perceit,

emberek milliói rettegnek, s bizonytalanok,

közben rájuk hárítják a világ terheit.

 

Szemfényvesztés zajlik, a homály egyre csak nő,

nehéz átlátni a sötétség szövevényes hálóján,

amit a láthatatlan kezek sokasága sző.

 

Zűrzavar és káosz fojtogat mindent, főleg a létet,

s ha az emberiség nem képes magához térni,

a végzet az asztalra teszi az utolsó tétet.

A szünidő végeztével

A szünidő végeztével, a Riogatás újra az útját járja,

és igyekszik bekopogtatni valamennyi ablakon,

örvendezik a szíve, ha a rettegést látja.

 

Szélesen mosolyog, amikor megfelelő alanyra talál,

akivel el tudja hitetni, hogy eme világnak vége,

s a szörnyűségekben soha nincs határ.

 

Belül kuncog, mikor a szerencsétlen könyörög neki,

mondván, hogy bármit megtesz, bármit elfogad,

s végül mindenét a kínzója kezébe teszi.

 

A Riogatás ennyivel nem éri be, neki mindenki kell,

nem adhatja alább, hiszen nem ezzel bízták meg,

és amíg nem teljesít, békességre nem lel.

 

A szünidő végeztével megkezdődik az őszi learatás,

az elvetett magok termése immár leszedésre vár,

ám muszáj sietni, mert nagy a lemaradás.

A sötétség leple

A sötétség leple ügyesen elrejti az éjszaka lényeit,

s így azok láthatatlanul vadásznak, ölnek,

elkerülve a nappalok tiszta fényeit.

 

Ha nappal tennék mindezt, csökkenne az esélyük,

hisz valamennyi áldozat megláthatná őket,

és hihetetlen harag zúdulna feléjük.

 

A sötétség leple rémületet, rettegést, félelmet kelt,

s amennyiben nem süthetne ki többé a Nap,

az éjsötét tudná, máris háborút nyert.

Fel nem fogható

Fel nem fogható érzés, milyen újra szabadnak lenni,

és ledobni a lelket a sötét mélybe lehúzó súlyokat,

s megkönnyebbülve, boldogan előre menni.

 

Elképesztő, amikor újjáéled a halottnak hitt remény,

s elhessegeti a tudatot fogva tartó sötét felhőket,

a Nap pedig ismét felragyoghat életünk egén.

 

Fel nem fogható az a sötétség, s a gonoszság árnyai,

az a folyamatos rettegés, melyet ezek kiváltanak,

ám végül mégis lehullanak a rabságnak láncai.

Amíg valaki meghal

Amíg valaki meghal, számtalan problémája akad,

alig van nap, amikor igazán nyugodt lehet,

s mindez a világ gonoszságából fakad.

 

Rengeteg küzdelem és sok félelem keseríti a létet,

számtalan gond nehezíti a mindennapokat,

ám az élet nem érhet ilyen csúfos véget.

 

Muszáj küzdeni, mert egyszerűen más kiút nincs,

s ez még akkor is igaz, ha sajnos hihetetlen,

bizony az akarat, a kitartás nagy kincs.

 

Amíg valaki meghal, szétzúzzák a lelkét sokszor,

megalázzák, megtiporják és földbe tapossák,

viszont a remény így is az életre voksol.

Annyi mindent

Annyi mindent elszenvedünk, amíg még élünk,

annyi keserűség és fájdalom kíséri utunkat,

miközben számtalan dologtól félünk.

 

Legtöbbször tehetetlenül nézzük, mi is történik,

s csak úgy közönyösen vegetálunk folyton,

amíg a sötétség köröttünk örvénylik.

 

A legtöbben fel sem fogják, mi vár majd rájuk,

egyszerűen nem hiszik el és nem is akarják,

ám mégis összedől a képzeletbeli váruk.

 

Annyi mindent elmulasztunk, rettegve és félve,

s mi mindent meg fogunk még bánni ezután,

amíg tétlenül, nem törődően nézünk félre.

Hálóval körbefogva

Hálóval körbefogva vergődnek a halak rettegve,

s bármerre is próbálnak kitörni a hálóból,

nem juthatnak vissza a tengerbe.

 

Minden oldalról folyamatosan szorosabb a háló,

egyre nagyobb a zűrzavar, nagyobb a káosz,

s ez a helyzet már a húsukba vágó.

 

Meg sem próbálnak kitörni, pedig küzdeni kéne,

ugyanis a fojtogató háló néhol már szakadt,

s ha áttörnék, nem kerülnének jégre.

 

Hálóval körbefogva nincs jövőjük, sem múltjuk,

nem mások, mint felhasználható áldozatok,

s így, csak a sütőbe vezethet az útjuk.

Túl sok jutott már

Túl sok jutott már a kínokból és a szenvedésből,

a megpróbáltatások sorából, a kizsigerelésből,

a félelemből, s a folytonos rettegésből.

 

Az emberek nyugalomra vágynak, s valami jóra,

igaz szeretetre, boldogságra és valódi örömre,

békére, egészségre, sok kedves szóra.

 

Túl sok jutott már a rosszból és elég volt belőle,

csupán mindenki szeretné élni a saját életét,

s minél később távozni az örök mezőkre.

Egy reménytelen világban

Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,

s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,

hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.

 

Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,

folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,

s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.

 

Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,

s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,

végleg kiégnek a reményhez vezető fények.

 

Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,

feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,

s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.

Ha a jó nemet tudna mondani

Ha a jó nemet tudna mondani, a rossz elbukna,

és ha nem adná át mindenét engedelmesen,

az ellene tervezett ármány is megbukna.

 

A gonosz hatalma óriási, mások félelme élteti,

a rettegés és a szenvedés állandóan táplálja,

s vígan él, tudva, őt mindenki félheti.

 

A sötétségből származik és a pokol tüzén nőtt,

a lelketlensége, s a kegyetlensége végtelen,

mióta létezik, sok mérgező hálót szőtt.

 

Ha a jó nemet tudna mondani, megmenekülne,

felragyogna az ég és szebbé válna a világ,

közben a rossz, végleg ellehetetlenülne.