Saját alkotásaim
Maszk mögé bújva nem a valóság látszik,
és nem is az igazság tündököl fényesen,
az elmével csakis a hamisság játszik.
Arc nélküli világban mindenki egy senki,
nem ember, nem lélek és nem élőlény,
olyasféle, kiket oly könnyű megvetni.
Az engedelmesség a gyengék miatt élhet,
miattuk szenved az értelem rengeteget,
és a tisztánlátás bizony miattuk félhet.
Maszk mögé bújva fog elpusztulni a világ,
mivel a rettegés és a félelem hatalmas,
az ostobák sírjain soha nem nő virág.
Mire magához tér réveteg állapotából az ember,
meglehet, hogy már túlságosan késő lesz,
és bizony ő, ezen a világon nem kell.
Mire magához tér, rádöbben, elvették mindenét,
félrevezették, becsapták, végig kihasználták,
s most fizetheti a hiszékenysége hitelét.
Mire magához tér, nincstelen lesz és tehetetlen,
szabadságától megfosztott, mint a rab madár,
mert elhitte, hogy küzdenie lehetetlen.
Amikor a félelem az úr és az elme csupán szolga,
a lélek csendben meghúzza magát a sarokban,
holott neki nem az lenne a szerepe, a dolga.
Amikor a félelem az úr, a szeretet és a szív pihen,
mindketten simogatásról, ölelésről álmodnak,
amilyenben volt már részük egykor, régiben.
A félénk kis vízcsepp elsőként ugrott le a mélybe,
és elsőként hagyta el a nagy, sötét felhőjét,
ám egyedül volt, s ezt nem vette észre.
Amikor elérte a talajt, megütődött, de keményen,
e rideg világ igencsak megrémítette a lelkét,
hisz itt minden félelmetes a szemében.
Amíg rettegett csendben, indultak utána a társai,
akik úgy jártak, mint ő, ám összefogtak vele,
s onnantól nem kellett picinek látszani.
Immáron pocsolyát alkottak és hamarosan tavat,
elképesztő mennyiségben jött az utánpótlás,
és erre bizony nem létezhettek szavak.
A félénk kis vízcsepp megértette, reményt adott,
reményt az életre, egy jobb, egy szebb világra,
s maga után egy zöldellő mezőt hagyott.
Amíg félelemben tartják a világot, az embereket,
addig biz nem fog változni semmi, sohasem,
és nem lehet elkerülni a végső rettenetet.
Amíg félelemben tartják az egyéneket, a lelkeket,
könnyedén uralhatják az élet minden percét,
az egyszerű emberekre hárítva a terheket.
Mindig kell valami, ami a figyelmet eltereli,
és félelemmel tölti fel az emberek lelkét,
így az igazi veszélyt mindőjük elfeledi.
Mindig kell valami, ami elrontja a napokat,
ami alkalmas megzavarni a békés életet,
és rettegésben tart kicsiket, nagyokat.
Az elmék programozása immár teljes erővel folyik,
ahogyan a félelem és a rettegés fenntartása is,
mindaddig, amíg az értelem el nem fogyik.
Az elmék programozása túlságosan kihat a jövőre,
engedelmes szolgákká teszi az emberek zömét,
és így válik majd semmivé mindenki jövője.
A félelmet őrző sárkány igyekszik tenni a dolgát,
és igyekszik fenntartani a rettegést örökre,
megnehezítve számtalan ember sorsát.
A félelmet őrző sárkány sokak szerint csak álom,
egy nem létező valóságnak a misztikus őre,
mely pusztít és gyilkol, bármilyen áron.
Ki szereti a félelmet, hogy mindig rettegésben tartsák,
hogy újra és újból rákényszerítsenek valamit,
mert nem meri hallatni a hangját?
Ki szereti a félelmet, azt, hogy megkeserítsék az életét,
hogy különféle módokon megfosszák a jogaitól,
előadva sok elborzasztó rémmesét?
A boszorkányok bográcsában rotyog a varázsétel,
a belevalók különlegesek és nagyon hatásosak,
efelől senkiben ne legyen semmiféle kétely.
Van benne bőven félelem, zűrzavar, sok gyűlölet,
nem hiányozhat a rettegés sem, meg a káosz,
és ezekkel lesz módfelett hatásos a bűvölet.
Kavartak még bele pokoli hőséget, hűsítő árvizet,
szélviharokat, hirtelen lehűlést és háborúkat,
erre az ételükre számtalan ember befizet.
Eme finom pörköltöt megszórták sok adóssággal,
jó kis áremelésekkel, sokféle ízesített hitellel,
hamis valósággal és rengeteg csalódással.
A boszorkányok bográcsában állandóan fő a kaja,
és etetik is vele a népet, nehogy éhen haljanak,
üres gyomorral soha, senki nem megy haza.
