Mi értelme az életnek

Mi értelme az életnek, ha a szomorúság rengeteg,

s alig van benne öröm, kihalóban a szeretet,

és érzéketlenekké váltak az emberek?

 

Mi is a jó van abban, hogy mindenki szolga lehet,

és fejet hajtva, rabként élve nyomorult életét,

szabad akaratából semmit nem tehet?

 

Miért is kellene küzdeni bármiért, ha értelmetlen,

ha kiölik a lelket is az emberek sokaságából,

s ha az igazság bűn, sőt kényelmetlen?

 

Minek a jó szándék, ha nem párosul valódi tettel,

és nagyon sokan lassan alamizsnából élnek,

s rettegve kelnek, ha csörren a vekker?

 

Mi értelme az életnek, mikor a sötét gonosz az úr,

és a gyűlölet hihetetlenül elterjedt a Földön,

s mindenhol az iszonyatos harag dúl?

A lélek vívódása

A lélek vívódása állandó, folyamatosan zajlik,

oly gyakori a bizonytalansága, a félelme,

s közben a tudatalatti sohasem alszik.

 

Megjegyez mindent, amit lát, hall, s tapasztal,

sokszor érzi úgy, hogy nem nyerhet soha,

ám ezt nem igen érezteti szavakkal.

 

Magát okolja amiért gyáva és nem mer lépni,

amiért érzelmei irányítják a legtöbb tettét,

s emiatt nem tud felszabadultan élni.

 

Amiért nem meri kifejezni a zavaros érzéseit,

s amiért szomorúan éli a mindennapjait,

nem megválaszolva önnön kérdéseit.

 

A lélek vívódása természetes, az életből árad,

s csakis azoknak okoz gondot, problémát,

akiknek a szívét emészti a bánat.

Siratja az eső a világot

Siratja az eső a világot, mert a pusztulását látja,

szomorú könnyei áztatják a vérző Földet,

s az emberiség a megmentőjét várja.

 

Ám hiába, az nem jön el és nem is fog segíteni,

a rettegő embereknek össze kell fogniuk,

mert mindenüket el fogják veszíteni.

 

Összefogás és szeretet nélkül esélyük sem lehet,

eltiporja őket a sötétség gonosz hatalma,

amely hiszi, velük bármit megtehet.

 

Siratja az eső a világot, s felidézi a szép múltat,

mikor a békesség virágai nyíltak a mezőn,

és az éjszakák nem a félelembe nyúltak.

Érzelmek zűrzavara

Érzelmek zűrzavara kíséri az utunkat végig,

s oly sokszor szenvedünk a csalódástól,

óhajaink nem hallatszanak az égig.

 

Sőt, senki nem hallja meg, mire is vágyunk,

nem is érzi át a szívünk heves dobogását,

s nem álmodja helyettünk az álmunk.

 

Önmagunkban vívjuk a harcunkat, de hiába,

és hasztalan a reménytelen küzdelmünk,

nem sok örömöt hagyunk e világra.

 

Érzelmek zűrzavara tartja fogva a lelkünket,

s szabadulni ettől nehéz, de lehetséges,

ha végre levetjük a kínzó terhünket.

Mikor búcsúra készül valaki

Mikor búcsúra készül valaki, elszomorodik,

eszébe jutnak a számára fontos percek,

s hamarosan nagyon elkomolyodik.

 

Átjárja szívét a bánat, az érzései tombolnak,

maga sem tudja, hogy mi is lesz ezután,

s fájdalma égető percei rombolnak.

 

Igen gyorsan omlik össze a felépített világa,

még nem készült fel teljesen elköszönni,

és reménykedik, mégsem élt hiába.

 

A valóság arcul üti, nem minden szép és jó,

bizonyára maga is hibázott, nem vétlen,

és most bármi, pusztába kiáltott szó.

 

Átértékeli a tetteit, s a történések folyamát,

kezdi tisztán látni miket is hagyott ki,

majd kiissza a saját keserű poharát.

 

Mikor búcsúra készül valaki, nem önmaga,

úgy érzi, ez nem valóság, csupán álom,

s amit eddig érzett, arra nincs szava.

A bennünk élő emlékek

A bennünk élő emlékek erősebbek e napokban,

jobban felkavarják valamennyiünk vérét,

s tisztelet árad kicsikben, nagyokban.

 

Eltávozott szeretteink már a végtelenben élnek,

nem fáj semmijük, nem kell aggódniuk,

és ezután soha, senkitől nem félnek.

 

Nem terhelik őket a gondok, a bajok, s az élet,

nem szenvednek a gonosztól, a gyűlölettől,

s nem hálni jár vissza beléjük a lélek.

 

Megszabadultak bajaiktól, s a világ gondjaitól,

nem érzik az egyre növekvő feszültséget,

s egyikük sem mesél saját gondjairól.

 

Hullanak a színes őszi falevelek, zörög az avar,

s lassan elbúcsúzik a lemenő Nap e helytől,

idén sokkal több sírt látott, mint tavaly.

 

A bennünk élő emlékek cirógatják a szívünket,

és miközben gyertyák gyúlnak a sötétben,

mélyen gyászolva hajtjuk le a fejünket.

Néma gyász hangulata

Néma gyász hangulata marcangolja a lelkeket,

és szomorúság szellője suhan a világ körül,

tetézve az egyébként is nehéz helyzetet.

 

Újra előtör a szívek mélyéről ama sajgó bánat,

emlékeztetve az itt maradtakat a valóságra,

s a tényre, hogy az élet mennyire fájhat.

 

Néma gyász hangulata, s az eltitkolt fájdalom,

az eltávozott szerettek nem feledhető arca,

sok szem ilyenkor nem marad szárazon.

Aggódó szívek

Aggódó szívek, s folyamatos nyomás a lelkeken,

a valóságot önmaguknak is letagadó emberek,

akik ilyetén a semmibe vesznek csendesen.

 

Gyermekek, akik még nem értik, ám érzik a bajt,

látják, hogy szüleik újabban sokat bánkódnak,

s nem bírják elnyomni pici szívükben a zajt.

 

Egyre nehezebb napok és kilátástalanabb percek,

az eddig oly sok munka által felépített életek,

melyek most mind pénzügyi halált lelnek.

 

Növekvő kiszolgáltatottság uralja e sötét időket,

s pontosan megtervezett cselekmények sora,

melyben jutalmazzák a hazug hírvivőket.

 

Aggódó szívek, amelyek kapaszkodót keresnek,

és minden dobbanásukkal reményre várnak,

bízva abban, egyszer szabadok lehetnek.

Mikor elveszítünk valakit

Mikor elveszítünk valakit, az nagyon tud fájni,

ésszel fel sem fogható és iszonyatos érzés,

s mindezt megtapasztalhatja bárki.

 

Sőt, meg is fogja, bármennyire nem is óhajtja,

hiábavalóan nem akarja elhinni, megérteni,

s hiába is tagadja, az álmait sóhajtva.

 

Olyannyira szomorú, s olyannyira szenvesztő,

elképzelhetetlenül tragikus, fel nem fogható,

és mindent felülmúlóan rettentő.

 

Mikor elveszítünk valakit, magunknak is vége,

a lelkünk soha nem heverheti ki a bánatot,

s mindig szenvedni fog, a haláltól félve.

Lemenőben a Nap

Lemenőben a Nap, s azon tűnődik, lesz-e holnap,

vajon van-e értelme ismét felkelni reggel,

vagy folytatódik ez a sötét korszak.

 

Annyi szörnyűséget látott már az utóbbi időkben,

s megannyi fájdalmat, félelmet és bánatot,

egyértelmű számára, a gonosz időtlen.

 

Bezzeg nagy a hiány szeretetből, örömből, jóból,

becsületből, tisztességből, igaz ölelésekből,

és igen kevés akad az emberi szóból.

 

Lemenőben a Nap, s szomorúsága oly határtalan,

kerek arca komorrá válik a közelgő sötétben,

bosszantja, hogy ennyire tanácstalan.