Saját alkotásaim
Az élet nem rózsás kedvű, sokkal inkább morcos,
számtalan fájó sebe van és szenved is tőle,
már csak arra van ereje, ami fontos.
Az élet nem rózsás kedvű és nem mosolyog sokat,
ellenkezőleg, bús, szomorú, reményre váró,
lassan a megmaradására sem fogad.
Amikor a butaság virágzik, az egész világ örül,
s miközben fürdőzik a Nap éltető fényében,
a virágja szirmait a legyek veszik körül.
Amikor a butaság virágzik, boldogabb az élet,
elfelejtődik valamennyi bánat és keserűség,
amíg e virágot szagolja az összes lélek.
Mindig csak a panasz, egyszer hideg, máskor hőség,
már megint nem esik, a szél fúj már hetek óta,
a terményekből így biztos nem lesz bőség.
Oly kevés a fizetés, meg a nyugdíj, nem úgy az árak,
és az infláció sem akar még elmenni nyaralni,
ígéretekből van bőven, s nőnek a légvárak.
Fáj a fejem, a derekam, mindenem, mondják sokan,
nem megy az alvás és a kedvtelenség igen erős,
az ember siránkozik, az idő gyorsan rohan.
Mindig csak a panasz, ami keserűvé teszi a napokat,
a nehézségek elveszik az életkedvet, a reményt,
a sors nem tisztességesen keveri a lapokat.
Amikor az emberek felébrednek, az álmoknak vége,
vége a kellemes képzelgésnek, a fantáziáknak,
és a pillanat lesújt, térjenek már észre!
Amikor az emberek felébrednek, az ébredés keserű,
a valóság éget, fájdalmas, nagyon elszomorító,
és a csalódás az álmokban, hihetetlen erejű.
A valóság égeti a lelket, ezért szenvednek tőle,
számtalan ember éli és érzi át ezt naponta,
s miközben szenved, nem tanul belőle.
A valóság égeti a lelket és az nagyon tud fájni,
képes megviselni még a legerősebbeket is,
s egyhamar nem is fog semmivé válni.
Tömegek fognak gyászolni, a szabadság sírba száll,
s vele tartanak a barátai, a remény és az esély is,
az emberiségre egy sötét, gonosz világ vár.
A koporsóik már régóta készen állnak, rájuk várva,
a hiszékenység és a félelem készítették elő őket,
s a gyávaság fekteti mindőjüket eme ágyba.
Tömegek fognak gyászolni hamarosan, könnyezve,
s már nagyon bánják azokat a napokat, éveket,
amikor siettek engedelmeskedni fejvesztve.
Az élet nem egy vígjáték, sokkal inkább dráma,
amelyben mindenki eljátssza a szerepét,
sok tapsra és valamiféle csodára várva.
Az élet nem egy vígjáték, s nem vidám kacagás,
rengeteg benne a szomorúság és a bánat,
ám végül mégis győzhet az élni akarás.
A vereség érzése szörnyen tud fájni a léleknek,
nagyon meg tudja tiporni és meg is töri,
sajnos ez is része ennek az életnek.
A vereség érzése szörnyen tud fájni, szörnyen,
letaszít a mélybe és elszomorítja a szívet,
s ebből nem lehet kijönni könnyen.
Megható pillanatok, amelyek megérintik a lelket,
amelyeket felidézve megdobban a szívünk,
és melyek áthatnak minden percet.
Megható pillanatok, melyek libabőrössé tesznek,
amelyek könnyeket csalnak a szemünkbe,
s amíg élünk, mindig velünk lesznek.
Megható pillanatok és hihetetlen erejű érzelmek,
melyek olyan erősek, hogy beleszédülünk,
s melyek képesek legyőzni az értelmet.
A lelkek kútja tele van fájdalommal és bánattal,
szíveket marcangoló érzelmek sokaságával,
meg soha be nem teljesülő vágyakkal.
Régóta dédelgetett álmokkal, égető sóhajokkal,
elszalasztott esélyekkel, titkolt szerelmekkel,
elvesztegetett évekkel és hónapokkal.
A lelkek kútja tele van olyan sokféle szeméttel,
annyi meg nem értéssel, sírással, rívással,
és figyelmen kívül hagyott reménnyel.
