Saját alkotásaim
Megható pillanatok, amelyek megérintik a lelket,
amelyeket felidézve megdobban a szívünk,
és melyek áthatnak minden percet.
Megható pillanatok, melyek libabőrössé tesznek,
amelyek könnyeket csalnak a szemünkbe,
s amíg élünk, mindig velünk lesznek.
Megható pillanatok és hihetetlen erejű érzelmek,
melyek olyan erősek, hogy beleszédülünk,
s melyek képesek legyőzni az értelmet.
A lelkek kútja tele van fájdalommal és bánattal,
szíveket marcangoló érzelmek sokaságával,
meg soha be nem teljesülő vágyakkal.
Régóta dédelgetett álmokkal, égető sóhajokkal,
elszalasztott esélyekkel, titkolt szerelmekkel,
elvesztegetett évekkel és hónapokkal.
A lelkek kútja tele van olyan sokféle szeméttel,
annyi meg nem értéssel, sírással, rívással,
és figyelmen kívül hagyott reménnyel.
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Igen fájdalmas megélni, hogy lassan elkopunk,
semmink nem működik úgy, mint régen,
és sok mindent másként gondolunk.
Fájnak az ízületeink, s mindenféle gond gyötör,
sokszor a levegővétel sem megy könnyen,
s a lelkünk immár önmagával pöröl.
Az elménk sem csillog már, mint annak idején,
a feledékenység egyre többször köszön be,
s pihenőre vágyunk, a béke szigetén.
Igen fájdalmas megélni, hogy eljutottunk idáig,
s az egykori fényünk lassan elhalványul,
miközben felerősödnek a hibáink.
Néma gyász a szívben és soha el nem múló bánat,
a szeretteink elvesztése, főleg az édesanyánké,
olyan izzóan, s annyira szenvesztően fájhat.
Néma gyász a szívben, mely hang nélkül is kínoz,
és felfoghatatlan érzéseket, érzelmeket hoz elő,
bizony egyre közelebb visz minket a sírhoz.
Utolsónak maradni a sorban, fájó a léleknek,
s miközben a szeretteink emléke még él,
a szív tudja, hogy ez része az életnek.
Utolsónak maradni a sorban igencsak nehéz,
mivel meg kell küzdeni a kínzó bánattal,
s az izzó hiánnyal, ami erre rá is tetéz.
Az ünnep közepette sem teljesen felhőtlen az ég,
ekkortájt is vannak borongósabb időszakok,
s vannak, akiknél sosem olvad meg a jég.
Az ünnep közepette sem boldog minden ember,
van, akinek fájó minden perc, s minden óra,
és a keserűsége mellet semmi nem kell.
Mikor a más terhét is cipelni kell, pedig van saját elég,
az ember élete megkeseredik, fájdalommal telik,
és a megfáradt lelke talán végzetesen kiég.
Mikor a más terhét is cipelni kell, beleszakadhat a szív,
az elme egykori ragyogása hamar semmivé válhat,
s a maradék erő az utolsó percig csatákat vív.
Egy megkeseredett ember máson tölti ki a dühét,
a csalódottságát, a fájdalmát, a szenvedését,
és ráönti bárkire a szennyese zömét.
Egy megkeseredett ember gyűlöli önmaga lelkét,
amiért úgy érzi, számára csak kín ez az élet,
s neki kell viselnie a világnak a terhét.
Az életünket végigkíséri számtalan égető fájdalom,
amelyeken bizony nagyon nehéz túllépni,
és nem segíthet semmiféle szánalom.
Az életünket végigkíséri megannyi keserű pillanat,
azonban erősítheti a lelkünket a szeretet,
és a remény által eljöhet a pirkadat.
