Saját alkotásaim
Nincs is olyan ember, akinek ne lenne gondja,
ki ne őrizne féltett titkokat a lelkébe zárva,
és aki nem önmaga hibáinak a foglya.
Nincs is olyan ember, aki ne szenvedne sokat,
akinek ne lennének problémái, fájdalmai,
és aki ne hinné, hogy ő maga áldozat.
Nincs is olyan ember, ki ne vágyakozna a jóra,
ne vágyna szeretetre, ölelésre, boldogságra,
és alkalomadtán néhány kedves szóra.
Csupán egy rövid szösszenet az egész létünk,
akad benne egy kevés öröm, sok félelem,
s végül nem derül ki, mennyit értünk.
Megannyi titkot és érzelmet viszünk az útra,
miközben a végtelen felé suhan a lelkünk,
s meglehet, ezeket nem élnénk át újra.
Csupán egy rövid szösszenet, mi nekünk jár,
és sokszor meglepetésszerűen távozunk,
kár tagadni is, ez bizony nagyon fáj.
Megnyugodhat-e a lélek a titkok hálójában,
és beismeri-e önmagának az igazságot,
azt, hogy mit is érez valójában?
Megnyugodhat-e a lélek, ha sok kudarc éri,
ha túl sokszor veszít, s igen bizonytalan,
és gyakorta még önmagát sem érti?
Megnyugodhat-e a lélek, ha távol a remény,
ha már semmiben nem képes megbízni,
miközben rádöbben, az élet kemény?
Mindenkinek szüksége van biztatásra, reményre,
megértésre, szeretetre, egy boldog ölelésre,
és a legrosszabb időkben is kenyérre.
Mindenkinek szüksége van pihentető magányra,
amikor rendezheti a gondolatait, önmagát,
és megoldást találhat a saját bajára.
Mindenkinek szüksége van csendre, lelki békére,
bátorságra, szabadságra, felhőtlen percekre,
és sok szépre, míg elér az élete végére.
Az embernek elég önmaga terheit cipelni,
a saját fájdalmait és a kínjait elviselni,
nemhogy mindig a máséra figyelni.
Elég eltűrnie a hazugságok erős áradatát,
elviselni a becsapást, a megtévesztést,
s nem kimondani a saját gondolatát.
Elég megküzdenie az állandó félelmeivel,
a bizonytalanságával, a rémálmaival,
és megbirkóznia a saját érzéseivel.
Az embernek elég az a tengernyi mocsok,
amely elárasztja az élete minden percét,
s melytől még a Föld is nehezen forog.
Az utolsó utazásunk majd a végtelenbe visz,
arra a helyre, ahol örök a fény és a béke,
ott nem számít, ki miben is hisz.
Az utolsó utazásunk felszabadít bennünket,
a lelkünk végre boldogan szárnyalhat,
miközben letesszük a terhünket.
Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.
Aki burokban él, nem látja meg a Nap fényét,
ahogyan nem érzi a szellő cirógatását sem,
s így biztonságban hiszi önmaga lényét.
Nem hatja meg senkinek a fájdalma, bánata,
s nem fogja fel a valóságot, sem az igazat,
neki elég a hazug, csodás élet látszata.
Aki burokban él, úgy hiszi, mindentől védett,
és nem foglalkozik mással, csak magával,
észre sem veszi, a lelke üres, kiégett.
Mikor már csak önmagunk árnyékai vagyunk,
s a legszebb éveink a végtelen felé tartanak,
átgondoljuk, az utódokra mit hagyunk.
Mikor már a Nap melege is hűvösnek érződik,
és a szellő cirógatása kemény ütésként hat,
rájövünk, mindez túl jól nem végződik.
Mikor már alig tudunk felmenni a lépcsőkön,
mindenünk fáj és a levegőt kapkodni kell,
az esélyeinken merengünk, a végsőkön.
Mikor már az emlékezetünk többször hibázik,
és a hajdani elménk inkább aludni vágyik,
az egykori énünk egyre jobban hiányzik.
Mikor már semmi nem megy úgy, mint régen,
s már a szeretet is megkopik irányunkban,
éjszakánként szomorúan ülünk az éjben.
Mikor már csak szenvedés a sorsunk és bánat,
nevetés ritkán hagyja el kiszáradt ajkainkat,
a lelkünk az utolsó sóhajtásunkra várhat.
A lelkünk mélyén rejtőznek a legszebb álmok,
a legcsodásabb remények, az izzó vágyak,
és ott tiszta minden, nem pedig álnok.
A lelkünk mélyén rejtőznek a szép pillanatok,
ama feledhetetlen percek, s az igazi énünk,
ahol felidézhetjük a ragyogó virradatot.
