Saját alkotásaim
Az utolsó utazásunk majd a végtelenbe visz,
arra a helyre, ahol örök a fény és a béke,
ott nem számít, ki miben is hisz.
Az utolsó utazásunk felszabadít bennünket,
a lelkünk végre boldogan szárnyalhat,
miközben letesszük a terhünket.
Egy jólelkű ember üldögél csendben a padon,
és reméli, hogy minden szebb lesz egy napon.
Mindig kitette a szívét-lelkét ha csak lehetett,
sajnos hiába, ez a világ nem az, amit keresett.
Nem találta meg a fényt a sötétség közepette,
és nem érezte úgy, hogy a remény közeledne.
Azt viszont látta, miként bukik el a jó, a szép,
és miként közeledik vígan, mosolyogva a vég.
Egy jólelkű ember néma harcot vív magában,
szomorúan, elkeseredetten rengeteg bajában.
Fájlalja, amiért az erejéből csak ennyire telik,
ugyanakkor tudja, az igazság örökre elveszik.
Aki burokban él, nem látja meg a Nap fényét,
ahogyan nem érzi a szellő cirógatását sem,
s így biztonságban hiszi önmaga lényét.
Nem hatja meg senkinek a fájdalma, bánata,
s nem fogja fel a valóságot, sem az igazat,
neki elég a hazug, csodás élet látszata.
Aki burokban él, úgy hiszi, mindentől védett,
és nem foglalkozik mással, csak magával,
észre sem veszi, a lelke üres, kiégett.
Mikor már csak önmagunk árnyékai vagyunk,
s a legszebb éveink a végtelen felé tartanak,
átgondoljuk, az utódokra mit hagyunk.
Mikor már a Nap melege is hűvösnek érződik,
és a szellő cirógatása kemény ütésként hat,
rájövünk, mindez túl jól nem végződik.
Mikor már alig tudunk felmenni a lépcsőkön,
mindenünk fáj és a levegőt kapkodni kell,
az esélyeinken merengünk, a végsőkön.
Mikor már az emlékezetünk többször hibázik,
és a hajdani elménk inkább aludni vágyik,
az egykori énünk egyre jobban hiányzik.
Mikor már semmi nem megy úgy, mint régen,
s már a szeretet is megkopik irányunkban,
éjszakánként szomorúan ülünk az éjben.
Mikor már csak szenvedés a sorsunk és bánat,
nevetés ritkán hagyja el kiszáradt ajkainkat,
a lelkünk az utolsó sóhajtásunkra várhat.
A lelkünk mélyén rejtőznek a legszebb álmok,
a legcsodásabb remények, az izzó vágyak,
és ott tiszta minden, nem pedig álnok.
A lelkünk mélyén rejtőznek a szép pillanatok,
ama feledhetetlen percek, s az igazi énünk,
ahol felidézhetjük a ragyogó virradatot.
Hatalmas sírgödör látszik fentről, a magasból,
a mérete országnyi, túlontúl mély és sötét,
a sírások nem értettek az igaz szavakból.
E sírba fekszik hamarosan a jelen és a remény,
mindenkinek a jövője, a szeretet, emberség,
a jóság, az értelem, s valamennyi szegény.
Melléjük kerülnek a vágyak és a csodás álmok,
a szép elképzelések, a kellemes képzelgések,
a ragyogó fények, meg az ifjonti lángok.
Hatalmas sírgödör, mely könnyekkel lesz tele,
fájdalommal, rettegéssel, meg nem értéssel,
s amelybe egy egész nemzet fekszik bele.
Ébredj magyar, amíg ébredni van időd,
ha nem teszed, örökre odalesz a jövőd!
Hallgass a szívedre, az értelem szavára!
Biztos elmennél idegenekért a halálba?
Elárulnád a hazád, véres júdás pénzért,
euróért, dollárért és egy hitvány célért?
Elárulnád a népedet, saját gyermeked,
csak hogy megtartsd eddigi helyzeted?
Ha nem tudsz érvelni, inkább hallgass,
de másokat a butaságoddal ne zargass!
Ha nem tudod felfogni, mi is a valóság,
megperzsel az igazság, meg az adósság.
Van értelme hőbörögni, meg lázadozni,
pénzzel a zsebben csodára vágyakozni?
Miféle dolog megvetni önmagad népét,
és előidézni saját hazád szomorú végét?
Milyen hitvány az, aki tombol, s őrjöng,
és csekély értelmi szintjén csak hőzöng?
Aki beleköt bárkibe, az üres feje szerint,
odaüt az ártatlannak újra, meg megint?
Ébredj magyar, döntsd el, akarsz-e élni,
vagy inkább magad megadva csak félni!
Akarod-e népednek, családodnak javát,
vagy elhiszed a hazug hitványak szavát?
Ha a sötétség győz, a fény örök rabságba kerül,
és láncon fog tengődni az idők végezetéig,
minden, ami jó volt, a mocsárba merül.
Ott leli végzetét a valóság, a szeretet, a remény,
az emberség, a becsület, a tisztelet, a lélek,
és a szerelem is ott végzi majd szegény.
Oda süllyed az értelem, a jóság, meg a szépség,
és velük az összetartás, a segítőszándék is,
mindent elnyelhet a feneketlen mélység.
Ha a sötétség győz, távozik a megszokott világ,
örömében nevetgél és tivornyázik a gonosz,
a butaság földjén pedig nem nyílik virág.
Amikor nem lát a szem, s tompul az elme,
az érzékek az álmokkal aludni térnek,
a reménynek nincs a jövőre terve.
Amikor nem lát a szem és közeledik az éj,
a meggyötört lélek is leteszi a lantot,
s könnyes szemekkel pihenni tér.
