pökhendiség Archívum - Kiss Gyula versei

Az udvar ura

Az udvar ura, egy igen öntelt, gőgös pulyka,

aki pávának képzeli magát pöffeszkedve,

és a számára minden baromfi furcsa.

Mindegyiket lenézi, becsmérli, s meg is veti,

hiszen ki lehet nála okosabb, szebb, jobb,

a sötét szíve mélységes gyűlölettel teli.

Értelmetlenül vartyog, dühöng tébolyultan,

elvárja, hogy a libák, s a kacsák imádják,

és a tyúkok behódoljanak elvakultan.

Jobb, ha a kakas sem kukorékol neki vissza,

az ugyanis nagyon zavarja, nem tűrheti,

s a haragtól befeszül az összes izma.

Az udvar ura elégedetlen, csak panaszkodik,

s belefájdul a feje, ha nem tetszik valami,

a hatalmához a végsőkig ragaszkodik.

A régi szép múltat

A régi szép múltat sokan sírják majd vissza,

miután rádöbbennek az igazi valóságra,

s mindőjük a keserű könnyét issza.

Miután rájönnek, csúnyán be lettek csapva,

félrevezette őket a felkorbácsolt indulat,

s valamennyiük szentnek hitt atyja.

Mikor az életszínvonaluk gyorsan csökken,

és már a számlák kifizetése is gond lesz,

a haragjuk hamar szárba szökken.

Akkor pedig izzik, pusztít, rombol, tombol,

a lelkükből előtör a bosszú jogos vágya,

és lesújt az árulókra, igen sokszor.

A régi szép múltat az emlékezet visszasírja,

és ha a szenvedés lángja nem alszik ki,

többeknek meg fog ásódni a sírja.

Aki elvégzi a piszkos munkát

Aki elvégzi a piszkos munkát, gazdagon tér haza,

nem érdekli sem az igazság, sem a becsület,

s neki nem jelent semmit az a szó, haza.

Az árulásáért megkapja mindazt, amit más nem,

s miközben ő maga az elismerésben fürdik,

másoknak egyvalami jár, a kisírt szem.

Aki elvégzi a piszkos munkát, öntelt, de nagyon,

gőgössége az egekig ér, magát istennek hiszi,

ám megfizet majd mindenért egy napon.

Mosolyog a hóhér

Mosolyog a hóhér, miközben a bárdot élezi,

s mikor lesújt vele, az üres lelke is kacag,

önmagát már-már istennek képzeli.

Nem sajnál senkit, megvet minden embert,

gyűlöli az igazságot és az országa népét,

s vérszemmel kezdi az összes reggelt.

Mosolyog a hóhér, gúnyos arccal néz körbe,

élvezi az átmeneti hatalmát mások fölött,

végül ő is odakerül ahová való, a földbe.

A gőgösség és a barátai

A gőgösség és a barátai találkoztak egy napon,

beültek egy jól ismert kocsmába iszogatni,

s hitték, mindenki értük rajong nagyon.

Ott volt az ego, a nárcizmus és a pökhendiség,

a kivagyiság, a fölényesség, meg a lekezelés,

mind hitte magáról, hogy igazi egyéniség.

Hamarosan hozzájuk csapódott az elmezavar,

a dühkitörés, s a haverja, a pszichopata is,

akinek a számára ez az élet igen fanyar.

Miközben jól érezték magukat jókat nevettek,

és vígan hahotáztak a mások szenvedésén,

hisz ők szívből még soha nem szerettek.

A gőgösség és a barátai a bezárásig mulattak,

mindőjük igyekezett túltenni a többieken,

amíg totális kábulatba nem zuhantak.

Amikor a sátán ivadéka

Amikor a sátán ivadéka előtör a sötét mélyből,

felfog égetni mindent és elpusztítja a létet,

csupán gőgből, pökhendiségből, kéjből.

Oly mértékben el van telve önnön nagyságától,

hogy a világot csak a játszóterének tekinti,

ám mégsem tud elszakadni a gazdájától.

Hiába rendez hatalmas ünnepséget pompával,

attól még nem lesz különb, ugyanaz marad,

és soha nem tud elszámolni a jussával.

A jussa, a sötétség uralma a hiszékenyek fölött,

a valótlanság elhitetése, a nyomor fokozása,

a szenvedés és a kín áll mindezek mögött.

Amikor a sátán ivadéka elhiszi, hogy ő az isten,

és ő az, aki mindenekfelett áll, mindenben,

akkor ennek a világnak visszaút nincsen.

Aki pökhendi

Aki pökhendi, öntelt, hazug ember szavát hiszi,

az önmaga és a családja jövőjét is kockára teszi.

Akinek nem kell a biztonság és nem kell a béke,

akkor kezd eszmélni, mikor mindezeknek vége.

Mikor a nagy szájhoz

Mikor a nagy szájhoz nem társul értelem,

akkor az eredmény nem mindig vértelen.

Mikor a hőbörgés leplezi a tudatlanságot,

nehéz a sötétségbe elhozni a világosságot.

A duzzogó záptojás

A duzzogó záptojás felébredt az egyik reggel,

és mosolygott, mivel oly szépet álmodott,

mire bágyatagon ébresztette a vekker.

Azt álmodta, hogy ő lesz a megváltó, a csoda,

és a tojások népét ő vezetheti el a fazékig,

s így marad a történelemben nyoma.

A fazékig, amelyben a tojások mások lesznek,

keményre főnek és engedelmessé válnak,

s ilyetén alkotja meg a kívánt csendet.

A csendet, melyben csak jó maga hangja szól,

és nem kérdezgeti egyetlen más tojás sem,

hiszen kizárólag így érezheti magát jól.

Elképzelte, ahogy a fényben fürdőzik az égen,

és hozzá képest a Nap egy aprócska segéd,

de a Hold sem más, csekélység az éjben.

A duzzogó záptojás tagadta, hogy volna bűne,

ám amikor végül szétpukkadt és szétfolyt,

sokáig hátramaradt az iszonyatos bűze.

Az öntelt patkány

Az öntelt patkány hitte, ő a legkiválóbb,

a legszebb, a legjobb, a zsenik zsenije,

s miatta lesz országa a legvirágzóbb.

Mindennap a tükörben bámulta magát,

nárcizmusa az egekig emelte a gőgjét,

s meg sem hallotta a többiek szavát.

Nem érdekelte a többi patkány siralma,

és a panaszuk sem hatotta meg soha,

egyedül önmagában volt bizalma.

Mulatozott, hazudozott és játszadozott,

mindent tagadott, mit előtte mondott,

s a népéért bizony nem fáradozott.

Bezzeg magáért igen, tömte a bendőjét,

elvárta, hogy mindig higgyenek neki,

és eközben itta a kedvenc pezsgőjét.

Elárult bármit is, ha haszna volt belőle,

ehhez talált magához méltó társakat,

és senki nem menekülhetett előle.

Dölyfössége túl ment minden határon,

a pökhendisége túlragyogta a Napot,

s elképzelte, kifog majd a halálon.

Azonban az nem sikerült, hisz elbukott,

saját telhetetlensége okozta végzetét,

és így a koronáig el már nem jutott.

Az öntelt patkány kudarca így végleges,

az egykori imádói táncolnak a sírján,

számára a hitványsága lett végzetes.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31