Saját alkotásaim
Az emberek világa egy hamis és hazug világ,
tele önáltatással, csalással, kapzsisággal,
amelyben mindennaposak a viták.
Az emberek világa egy látszat, megtervezett,
szemfényvesztő, megtévesztő és lélekölő,
s az esetek többségében elrendezett.
Az emberek világa kegyetlen, rettegéssel teli,
a legtöbb ember sokat szenved, kínlódik,
és önmaga békéjét sehogyan sem leli.
Amikor kártevők lepik el a gyönyörű kertet,
amelynek a csodájára járt eddig a világ,
biztonságra egy növény sem lelhet.
A kártevők színesek, s csillognak a fényben,
az étvágyuk óriási, gyorsan pusztítanak,
rettegést keltve minden kerti lényben.
Amikor kártevők lepik el az összes növényt,
s elpusztítják még a jövőnek a csíráját is,
elhozzák a végleges sötétséget fölénk.
Az egész életünk kínok, panaszok sokasága,
legfőképp szenvedés és jó adag rettegés,
mielőtt eltűnünk az idő mocsarába.
Eltitkolt érzések, érzelmek kísérik az utunk,
bizonytalanság, kétkedés és sok félelem,
előbbre azonban sehogy nem jutunk.
Az egész életünk tragédiák sora és halmaza,
a hiszékenység, s a butaság uralja a létet,
egyszer talán eljön az értelem hajnala.
Nem kell Afrikába menni a szavannát látni,
elegendő eme látványhoz az ablakot kitárni.
Égető napfény, kiszáradt fű és haldokló fák,
az ember bármerre néz, csakis ilyeneket lát.
Szomjazó föld, madarak, s mindenféle állat,
mindegyikük igen gyorsan áldozattá válhat.
Hamis felhők, s rendszeresen szórt mérgek,
hamarosan a tetemeken mulatnak a férgek.
Nem kell Afrikába menni a szavannát látni,
elég csupán az egykori szép vidéket bejárni.
Igaz, még nincsenek oroszlánok és zsiráfok,
de van szenvedés, félelem, hervadó virágok.
A világ minden zsarnoka el fog bukni egyszer,
amikor az emberek szíve tele lesz már sebbel.
Amikor nem bírják tovább elviselni a kínokat,
s nem szeretnék megásva látni a saját sírjukat.
Mindenkit utol fog érni egyszer a végzet,
s nincs senki, aki ellenállhatna a végnek.
Elbukik a jó, a rossz, az okos, s a gonosz,
a sors nem kegyelmez, csak oszt, szoroz.
Nehéz optimistának lenni a mai világban,
melyben a gyűlölet igen gyorsan terjed,
és felbukkan a legapróbb vitákban.
Melyben elpusztítják mindazt, mi emberi,
megkeserítik a létet minden formában,
és így sok ember a helyét nem leli.
Melyben kihal a jóság, szenved az értelem,
manipulálnak, egymás ellen fordítanak,
s meglehet, a vége nem lesz vértelen.
Nehéz optimistának lenni remény nélkül,
s látni a szenvedő állatokat, növényeket,
mi sem menekülhetünk meg végül.
Miféle isten az, aki a népét cserben hagyja,
aki tétlenül nézi a népének szenvedését,
és aki az egész életet jól arcul csapja?
Aki hagyja, hogy a gonosz uralja le az időt,
és borítsa sötétségbe ezt az egész világot,
befeketítve az elkövetkezendő jövőt?
Aki elnézi, hogy nincs szükség a szegényre,
sem a józanságra, sem a becsületességre,
s aki esélyt sem fog adni a reményre?
Aki elárulja mindazt, ami egykor szép volt,
és aki által valaha csodás volt eme világ,
mikor még a jóról, tisztességről szólt?
Miféle isten az, aki a sötét végzetet imádja,
és aki még önmagát is gyengének tartja,
miközben a létet is a pokolba kívánja?
A szemfényvesztés sikeres, ha elhiszi az ember,
ha áhítattal csodálja az őt megtévesztőket,
és ha a valódi megoldásra rá nem lel.
A szemfényvesztés sikeres, amíg a céljait eléri,
amíg kábulatban képes tartani az értelmet,
miközben a maradék elméket is feléli.
Oly csodás ez az élet, egy igazi álomvilág,
melyben mindent szabad, ha engedik,
s amelyben nincsenek tragédiák.
Amelyben minden szép, jó, sőt tökéletes,
mindig ragyog a Nap a sötét éjben is,
s melyben a harc hiba, felesleges.
Melyben az elit dőzsöl, a szegény kussol,
és a fejét lehajtva reszket naphosszat,
csak ezt hagyva maga után jussul.
Amelyben az igazság halott, nem létezik,
ahogyan nem létezik a remény sem,
bezzeg a gőgös az büszkélkedik.
Oly csodás ez az élet, emberekhez méltó,
annyira humánus, s olyan meseszerű,
itt már csak a halálé lehet a végszó.
