Teliholdas éjjel

Teliholdas éjjel, amikor a Hold fennen ragyog,

s a csillagok között mosolyogva bandukol,

pihenőre térnek a kicsik, s a nagyok.

 

Mind álmodnak valami szépről, s valami jóról,

a rejtett vágyaik szárnyra kelnek az éjben,

s gyémántot varázsolnak a friss hóból.

 

Teliholdas éjjel, az ablakokat belepi a jégvirág,

és miközben békésen alussza álmát a világ.

ízelítőt ad az erejéből a tél, meg a jégvilág,

Szükség van a reményre

Szükség van a reményre, mindenkinek, mindenkor,

mivel nélküle oly álmatlanok a sötét éjszakák,

s felbukkanhat a balszerencse mindenhol.

 

Az élet igen sokszor kemény, rideg és biz kegyetlen,

rengeteg fájdalmat, csalódást, s bánatot okoz,

így szép álmok helyett, zavar van a fejekben.

 

Szükség van a reményre, talán jobban, mint valaha,

olyan időket él az emberiség, amely veszélyes,

s a reménytől, feléledhet a túlélés parazsa.

A mesék kábulatában

A mesék kábulatában olyan szépnek tűnik az élet,

annyira megnyugtatónak és igen békésnek,

ahol boldogságban élhet minden lélek.

 

Olyannak, ahol nem létezik rossz, harag, ármány,

sem kényszer, sem betegség, szörnyű gonosz,

s nincs adósság, teher, senkinek a vállán.

 

A mesék kábulatában nincs szomorúság és bánat,

csakis mosoly, öröm, vidámság, igaz szeretet,

s még a hihetetlen ostobaság sem fájhat.

A mesék folyama

A mesék folyama egyre sebesebben zúdul a mélybe,

egykor egészen magasról indult a hosszú útjára,

a természet minden lényét próbára téve.

 

Azóta többször átmosta már a világ oly sok pontját,

sokszor elsodorta az útjába kerülő akadályokat,

és megnehezítette az élni akarók sorsát.

 

A mesék folyama nagyon mély, széles, s nő az ereje,

az összegyűlt hordaléka zavarossá teszi a vizét,

s az élet alakításában túl nagy a szerepe.

Meg kellene tanulni

Meg kellene tanulni tiszta szívvel tenni és élni,

s nem beleolvadni az arctalan masszába,

a rossztól, a gonosztól sosem félni.

 

Felemelt fejjel járni a hazug, hitvány világban,

s mindig kitűnni a szürkeség tömegéből,

örömöt lelni a legapróbb virágban.

 

Őszintén szeretni azokat, akik arra érdemesek,

és segíteni a gyengéken, az elesetteken,

s azokon, akik bizony védtelenek.

 

Meg kellene tanulni küzdeni önmagunk létéért,

és mindazért, ami kedves a szívünknek,

s harcolni, egy örökkévaló békéért.

Az önmarcangolás

Az önmarcangolás sehova nem vezet igazán,

csupán megtiporja és megkeseríti a lelket,

s ez senki számára nem lehet vigasz ám.

 

Oly nehéz megküzdeni a problémák sorával,

és annyira kilátástalan sokszor ez az élet,

végül értünk jön a halál, a fakó lovával.

 

Az önmarcangolás kizárólag magunknak árt,

minket gyötör, kínoz, s kerget az őrületbe,

mialatt a reményünk a semmibe szállt.

Mindenkinek a saját fájdalma

Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,

és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,

a máséra csak udvariasságból rákérdez.

 

Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,

legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,

s végül nem képes leszámolni a bajával.

 

Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,

s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,

nem fog békében és nyugalomban élni.

Mindenki vágyik valamire

Mindenki vágyik valamire, boldogságra, jóra, szépre,

s arról álmodik, hogy egyszer el is éri mindezt,

csak a szerencse mellé állna már végre.

 

Mindenki vágyik valamire, sikerre, felhőtlen örömre,

igaz szeretetre, szerelemre, s egy jobb világra,

amelyben békességben élhetne örökre.

A szünidő végeztével

A szünidő végeztével, a Riogatás újra az útját járja,

és igyekszik bekopogtatni valamennyi ablakon,

örvendezik a szíve, ha a rettegést látja.

 

Szélesen mosolyog, amikor megfelelő alanyra talál,

akivel el tudja hitetni, hogy eme világnak vége,

s a szörnyűségekben soha nincs határ.

 

Belül kuncog, mikor a szerencsétlen könyörög neki,

mondván, hogy bármit megtesz, bármit elfogad,

s végül mindenét a kínzója kezébe teszi.

 

A Riogatás ennyivel nem éri be, neki mindenki kell,

nem adhatja alább, hiszen nem ezzel bízták meg,

és amíg nem teljesít, békességre nem lel.

 

A szünidő végeztével megkezdődik az őszi learatás,

az elvetett magok termése immár leszedésre vár,

ám muszáj sietni, mert nagy a lemaradás.

A reménytelenség

A reménytelenség megnyomoríthatja a lelkeket,

elveheti az emberek életkedvét is jó időre,

s csak a szeretet javíthatja a helyzetet.

 

A szeretet, amely önzetlen, vigasztal és simogat,

megdobogtatja a rémült, szomorú szíveket,

s kedvesen, biztatóan, magához hívogat.

 

A szeretet az, mely nélkül a világ sötétbe borul,

kialszik az éltető fény, nem lesz újabb esély,

és minden jó a szakadék szélére szorul.

 

A reménytelenség nagyon rossz és szörnyen fáj,

kitartással, akarattal, mégis le lehet győzni,

s végül mosolyra görbülhet majd a száj.