Saját alkotásaim
A boldog tudatlanság sokaknak a mentsvára,
oda bújnak el, hogy ne lássák az igazságot,
s így vidámabban nézhetnek a világra.
A boldog tudatlanság a mesék földjére repít,
ahol sárkányon lovagolva csodás minden,
és a sok élmény az elalvásban is segít.
Szilveszter éjjelén útra kelnek a vágyak,
az álmok, az óhajok, az elképzelések,
és nagy önbizalommal szállnak.
Szállnak a téli széllel a távolba, messze,
s végig bizakodnak valamiféle jóban,
remélve, még nincs minden veszve.
Remélnek, de belül érzik, hogy baj van,
minden tettük, sőt, maga az életük is,
elhalkul, a hangos, háborús zajban.
Szilveszter éjjelén elhiszik, van remény,
ez az éjjel a mesék és a csodák világa,
ám hamar kiderül, az élet kemény.
Mesevilágban élünk az idők kezdete óta,
mese van bőven, a kínálat végtelen,
s míg hallgatjuk, ketyeg az óra.
Ketyeg monoton, kitartóan, s állandóan,
ám észre sem vesszük legtöbbször,
csak hallgatunk, igen kitartóan.
Minden népnek megvan a maga meséje,
s legyen az szép, jó, netalán drámai,
bármilyen is, tálcán rakják eléje.
A fáradt elme pedig nem is gondol erre,
és miközben figyel, mélán bambulva,
maga sem tudja, hova, vagy merre.
Mesevilágban élünk, s ott is fogunk élni,
és mindaddig, míg fel nem ébredünk,
ama világban fogunk remélni, félni.
A hipnózis világában minden olyan békés,
az abban élők nagyon engedelmesek,
s hogy mi lesz velük, nem kérdés.
Bólogatnak, nem szólnak vissza sohasem,
és elhisznek mindent, az utolsó szóig,
azt is, hogy csodás lesz odafenn.
Odafenn, a másik világban, az életük után,
ahol meg fogják kapni a jutalmukat,
amiért fejet hajtottak oly bután.
A hipnózis világában elképzelhető akármi,
az elmék a mesék mezején sétálnak,
s nem fognak igazságra találni.
Olyan csodás világban élünk, amit fel sem fogunk,
melyben mindent szabad, amit megengednek,
s amelyben lassan semmihez sincs jogunk.
Egy világban, melyben tündököl a jóság, a szeretet,
a napok minden perce boldog, sok a vidámság,
és mesékkel kelnek a felnőttek, gyerekek.
Olyan csodás világban élünk, amelyről álmodtunk,
melyben alapvető az öröm, a sok-sok kacagás,
és ennyi meglepetéssel nem is számoltunk.
Sokan a saját szemüknek sem hisznek, hiába néznek,
s hiába látják a valóságot újra, újból és újfent,
továbbra is kételkednek és tovább félnek.
A szívükhöz, a lelkükhöz, közelebb áll a mesék világa,
sokkal egyszerűbb szemeiket lehunyva álmodni,
és óhajaikat, fájdalmaikat kiáltani a világba.
Egyszerűbb nem elfogadni az igazságot és a tényeket,
sőt, megnyugtatóbb is, hisz nem jár bűntudattal,
ezen okból célszerű nem hallani a lényeget.
Sokan a saját szemüknek sem hisznek, nem is fognak,
mivel könnyebb letagadni a Napot is a kék égről,
mint elejét venni a hamisságnak, rossznak.
A mesék kora lejárt, eljött a valóságnak ideje,
a mesehősök már el is kezdtek csomagolni,
hiszen tudják, elveszett mindőjük hitele.
A szavuk csupán visszhang ebben a világban,
mind a manók, a tündérek, sőt az orkok is,
érzik, hogy ebben egyikőjük sem hibátlan.
A hercegnők nem várnak a lovagokra tovább,
a sárkányok nem okádnak immáron tüzet,
és a boszorkányok seprűn szállnak odább.
A mesék kora lejárt, s igen keserű az ébredés,
olyan korszak köszönt be igencsak hamar,
amelyben természetessé válik a kétkedés.
Lehullott a hó, fehérbe borult a táj, a bokrok, a fák,
a hegyek, a völgyek, s a nemrég virágos rétek,
a városok, falvak, tanyák, a mocsaras láp.
Lehullott a hó, fehérbe borult a táj, beköszönt a tél,
a szél fúj, az állat és növényvilág pihenőre tér,
s a téli mesék sokasága újfent életre kél.
Lehullott a hó, fehérbe borult a táj, az este kacsint,
felragyogtak a csillagok, a Hold útjára indult,
és nyugalom, békesség honol odakint.
Vihar előtti csönd honol a mesék földjén, sokan alszanak,
pihennek a törpök, a tündék, a manók, s az óriások,
és így, behunyt szemmel, semmitől nem tartanak.
Mély álomban pihen a sok király, no meg a sok hercegnő,
a hős lovagok sem küzdenek a hétfejű sárkánnyal,
és ez a csend mindenfelé, szinte már dermesztő.
Csipkerózsika, Hófehérke, Piroska, mind tétlenül várnak,
ahogy vár a rokka, a mérgezett alma és a farkas is,
miközben a fejük felett, sötét felhők szállnak.
Valamennyi mesealak kiesett a szerepéből, s tanácstalan,
kábák a bűbájtól, a nekik beadott mézes méregtől,
amely a számukra, egyáltalán nem hatástalan.
Vihar előtti csönd honol a mesék földjén, s lehűl a levegő,
a gonosz varázs erősen hat és hamarosan villámlik,
végül e szép világból nem lesz más, csak temető.
A mesék birodalmában szabadon szárnyal a fantázia,
bárkiből lehet hős, király, királylány, varázsló,
csupán az eszét, s az álmait kell használnia.
Lehet bátor lovag, ki megmentette a hercegnő életét,
válhat manóvá, tündérré, mágussá, törpévé,
és feltalálóvá, aki körberepülte a féltekét.
A mesék birodalmában minden perc izgalom, csoda,
kalandokban nincs hiány, unatkozni nincs idő,
s aki már járt ott, nem vágyik máshová, soha.
