Saját alkotásaim
Amikor éretlen csírák akarnak növénynek látszani,
s gyenge mivoltuk ellenére mégis az élettel játszani,
fel sem fogják, mi az a napfény, mit is jelent ártani,
s az erőlködésük eredménye mily végzetes, drámai.
Önmaguk sírját is megássák, s a pusztulásuk biztos,
mindaz a méreg, amit reájuk szór a valóság, gyilkos.
Amikor éretlen csírák miatt pusztulnak a kert lakói,
az életösztön közli, távol vannak a reménység hajói.
Aki pökhendi, öntelt, hazug ember szavát hiszi,
az önmaga és a családja jövőjét is kockára teszi.
Akinek nem kell a biztonság és nem kell a béke,
akkor kezd eszmélni, mikor mindezeknek vége.
A duzzogó záptojás felébredt az egyik reggel,
és mosolygott, mivel oly szépet álmodott,
mire bágyatagon ébresztette a vekker.
Azt álmodta, hogy ő lesz a megváltó, a csoda,
és a tojások népét ő vezetheti el a fazékig,
s így marad a történelemben nyoma.
A fazékig, amelyben a tojások mások lesznek,
keményre főnek és engedelmessé válnak,
s ilyetén alkotja meg a kívánt csendet.
A csendet, melyben csak jó maga hangja szól,
és nem kérdezgeti egyetlen más tojás sem,
hiszen kizárólag így érezheti magát jól.
Elképzelte, ahogy a fényben fürdőzik az égen,
és hozzá képest a Nap egy aprócska segéd,
de a Hold sem más, csekélység az éjben.
A duzzogó záptojás tagadta, hogy volna bűne,
ám amikor végül szétpukkadt és szétfolyt,
sokáig hátramaradt az iszonyatos bűze.
Aki szemétből építi fel önmaga várát,
és az a vár hamar maga alá temeti,
sírva, keserűen húzza el a száját.
Aki szemétből építi másoknak a jövőt,
a sajátját viszont pénzből, s aranyból,
tömegével lesznek a miatta nyögők.
Aki szemétből építi a követői táborát,
és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,
hátra is hagyja a véres lábnyomát.
Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,
a reménytől is megfoszt mindenkit,
az másokra hárítja a világ terheit.
Aki szemétből építi a mindennapokat,
és eközben dicsőítteti már a létét is,
pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.
Amikor valaki elfeledi, ki is valójában,
és milyen volt mielőtt gőgössé vált,
már nem él az igazi valóságban.
Mikor feledi, ő sem több, mint ember,
feledi, amikor nehéz időket élt meg,
s könnyes szemmel ébredt reggel.
Feledi, mikor bizonytalan volt a sorsa,
s tagadja a múltat, az sérti a lelkét,
úgy véli, az isten szerepe a dolga.
Amikor valaki elfeledi, honnan indult,
és többre tartja magát, mint kellene,
azt látja, a baráti köre megritkult.
Az öntelt patkány hitte, ő a legkiválóbb,
a legszebb, a legjobb, a zsenik zsenije,
s miatta lesz országa a legvirágzóbb.
Mindennap a tükörben bámulta magát,
nárcizmusa az egekig emelte a gőgjét,
s meg sem hallotta a többiek szavát.
Nem érdekelte a többi patkány siralma,
és a panaszuk sem hatotta meg soha,
egyedül önmagában volt bizalma.
Mulatozott, hazudozott és játszadozott,
mindent tagadott, mit előtte mondott,
s a népéért bizony nem fáradozott.
Bezzeg magáért igen, tömte a bendőjét,
elvárta, hogy mindig higgyenek neki,
és eközben itta a kedvenc pezsgőjét.
Elárult bármit is, ha haszna volt belőle,
ehhez talált magához méltó társakat,
és senki nem menekülhetett előle.
Dölyfössége túl ment minden határon,
a pökhendisége túlragyogta a Napot,
s elképzelte, kifog majd a halálon.
Azonban az nem sikerült, hisz elbukott,
saját telhetetlensége okozta végzetét,
és így a koronáig el már nem jutott.
Az öntelt patkány kudarca így végleges,
az egykori imádói táncolnak a sírján,
számára a hitványsága lett végzetes.
A hiszékenység és a butaság együtt edzenek,
mindennap látogatják az edzőtermeket,
s ott izmaik fejlesztésébe kezdenek.
A hiszékenység és a butaság kézen fogva jár,
igen elégedettek önmaguk fejlődésével,
s hiszik, rájuk egy csodálatos jövő vár.
A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,
eldiskurálnak az együtt töltött időről,
s ezután béke lesz, reménykednek.
Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,
nem tagadja le a Föld jogos panaszait,
és nem is vár a bűneiért bókokat.
Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,
túl sok rosszat követett el a Föld ellen,
és ezért nem is lett a jövője fényes.
Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,
kipusztította a növény és állatvilágot,
és hazugságokba burkolta a szavait.
Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,
önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,
s amerre járt, sok halált osztogatott.
Mostanra már csak egy maradt közülük,
lejárt az idejük, ide juttatták magukat,
a végtelen többé nem hall felőlük.
A Föld és az utolsó ember kezet fognak,
s hosszasan néznek egymás szemébe,
az ember percei vészesen fogynak.
A pökhendi hörcsög hitte, hogy övé a mező,
s gőgösen tekintett minden más lényre,
beképzelte, mindig ő lesz a nyerő.
A pofazacskója állandóan tele volt búzával,
no meg kukoricával és más magvakkal,
nem is foglalkozott a társai bújával.
Neki csak önmaga számított, hisz ő a király,
a réteknek királya, a termőföldek ura,
s nem zavarhatta semmiféle viszály.
Az arroganciája hatalmas volt, felért az égig,
önteltsége által még félelmet sem érzett,
s eme tulajdonságait megőrizte végig.
Az elbizakodottsága már nem ismert határt,
nem csak éjjel, fényes nappal is kint járt,
és ezzel kivívta maga ellen a halált.
Egy szép őszi napon meglátta egy sasmadár,
amint alant, a fűszálak között álldogált,
s eztán már nem várt reá a fagyhalál.
A pökhendi hörcsög rövid élete így ért véget,
felfuvalkodottsága vele tűnt a semmibe,
s nem hatotta meg a hörcsög népet.
A világ összes tudása is bizony túlontúl kevés,
kevés kitölteni az ürességét mindazoknak,
akiket nem érdekel, csak az ivás, evés.
Kiknek az értelem ismeretlen, félelmetes szó,
s már attól rosszul vannak, ha meghallják,
hiszen nekik csakis önmaguk világa a jó.
Önmaguk üressége, flegmasága és önteltsége,
önmaguk gőgje, lekezelő, sértő viselkedése,
s mindezen jó tulajdonságaik összessége.
A világ összes tudása sem lesz elegendő soha,
a fény reménytelenül harcol a sötétséggel,
ám ha mégis győzne, az volna a csoda.
