önteltség Archívum - Kiss Gyula versei

Az udvar ura

Az udvar ura, egy igen öntelt, gőgös pulyka,

aki pávának képzeli magát pöffeszkedve,

és a számára minden baromfi furcsa.

Mindegyiket lenézi, becsmérli, s meg is veti,

hiszen ki lehet nála okosabb, szebb, jobb,

a sötét szíve mélységes gyűlölettel teli.

Értelmetlenül vartyog, dühöng tébolyultan,

elvárja, hogy a libák, s a kacsák imádják,

és a tyúkok behódoljanak elvakultan.

Jobb, ha a kakas sem kukorékol neki vissza,

az ugyanis nagyon zavarja, nem tűrheti,

s a haragtól befeszül az összes izma.

Az udvar ura elégedetlen, csak panaszkodik,

s belefájdul a feje, ha nem tetszik valami,

a hatalmához a végsőkig ragaszkodik.

A gőgös nagyúr ül a trónján

A gőgös nagyúr ül a trónján, s flegmán alátekint,

elvárja, hogy az alattvalói hűen szolgálják,

és adózzanak neki újra, újfent, megint.

Mondjanak le a jogaikról, hiszen minek az nekik,

engedelmeskedjenek mindhalálig, s mindig,

és akkor a kegyét talán még el is nyerik.

Ne is kérdezzék, fogadják el, csak neki van igaza,

ő mindenekfelett áll, hiszen egy igazi isten,

ám egyszer őt is elpusztítja az idő vihara.

A gőgös nagyúr ül a trónján, s önmagát csodálja,

mikor nem látják, sokszor a tükör előtt pózol,

és hiszi, hogy ő ennek a világnak a csodája.

Amikor a pszichiátriát

Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg vezeti,

akinek nincs önuralma, öntelt és gőgös,

az a tébolyt a tökély szintjére emeli.

Hiszi, hogy érte forog a Föld, ő maga a Nap,

tehát megtehet bármit, bárkivel, mindig,

s eme tudattól naponta új erőre kap.

Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg uralja,

a többi betegnek sosem lesz nyugalma,

és ha mégis, az a tébolyult kudarca.

Aki elvégzi a piszkos munkát

Aki elvégzi a piszkos munkát, gazdagon tér haza,

nem érdekli sem az igazság, sem a becsület,

s neki nem jelent semmit az a szó, haza.

Az árulásáért megkapja mindazt, amit más nem,

s miközben ő maga az elismerésben fürdik,

másoknak egyvalami jár, a kisírt szem.

Aki elvégzi a piszkos munkát, öntelt, de nagyon,

gőgössége az egekig ér, magát istennek hiszi,

ám megfizet majd mindenért egy napon.

Mosolyog a hóhér

Mosolyog a hóhér, miközben a bárdot élezi,

s mikor lesújt vele, az üres lelke is kacag,

önmagát már-már istennek képzeli.

Nem sajnál senkit, megvet minden embert,

gyűlöli az igazságot és az országa népét,

s vérszemmel kezdi az összes reggelt.

Mosolyog a hóhér, gúnyos arccal néz körbe,

élvezi az átmeneti hatalmát mások fölött,

végül ő is odakerül ahová való, a földbe.

Amikor a sátán ivadéka

Amikor a sátán ivadéka előtör a sötét mélyből,

felfog égetni mindent és elpusztítja a létet,

csupán gőgből, pökhendiségből, kéjből.

Oly mértékben el van telve önnön nagyságától,

hogy a világot csak a játszóterének tekinti,

ám mégsem tud elszakadni a gazdájától.

Hiába rendez hatalmas ünnepséget pompával,

attól még nem lesz különb, ugyanaz marad,

és soha nem tud elszámolni a jussával.

A jussa, a sötétség uralma a hiszékenyek fölött,

a valótlanság elhitetése, a nyomor fokozása,

a szenvedés és a kín áll mindezek mögött.

Amikor a sátán ivadéka elhiszi, hogy ő az isten,

és ő az, aki mindenekfelett áll, mindenben,

akkor ennek a világnak visszaút nincsen.

Hiába csomagolják cukorba

Hiába csomagolják cukorba ama keserű mérget,

ha a szájban olvadva az előidézi a sanyarú véget.

Hiába ragyog a Nap, ha a sötét vihar ereje nagy,

s az öröm boldog mosolya az ember arcára fagy.

Hiába csomagolják cukorba az élet nehézségeit,

ha a valóság elpusztítja mindenki reménységeit.

Hiába az önteltség és a butaság, értelem nélkül,

mind a pökhendiek, gőgösek, odavesznek végül.

Amikor éretlen csírák

Amikor éretlen csírák akarnak növénynek látszani,

s gyenge mivoltuk ellenére mégis az élettel játszani,

fel sem fogják, mi az a napfény, mit is jelent ártani,

s az erőlködésük eredménye mily végzetes, drámai.

Önmaguk sírját is megássák, s a pusztulásuk biztos,

mindaz a méreg, amit reájuk szór a valóság, gyilkos.

Amikor éretlen csírák miatt pusztulnak a kert lakói,

az életösztön közli, távol vannak a reménység hajói.

Aki pökhendi

Aki pökhendi, öntelt, hazug ember szavát hiszi,

az önmaga és a családja jövőjét is kockára teszi.

Akinek nem kell a biztonság és nem kell a béke,

akkor kezd eszmélni, mikor mindezeknek vége.

A duzzogó záptojás

A duzzogó záptojás felébredt az egyik reggel,

és mosolygott, mivel oly szépet álmodott,

mire bágyatagon ébresztette a vekker.

Azt álmodta, hogy ő lesz a megváltó, a csoda,

és a tojások népét ő vezetheti el a fazékig,

s így marad a történelemben nyoma.

A fazékig, amelyben a tojások mások lesznek,

keményre főnek és engedelmessé válnak,

s ilyetén alkotja meg a kívánt csendet.

A csendet, melyben csak jó maga hangja szól,

és nem kérdezgeti egyetlen más tojás sem,

hiszen kizárólag így érezheti magát jól.

Elképzelte, ahogy a fényben fürdőzik az égen,

és hozzá képest a Nap egy aprócska segéd,

de a Hold sem más, csekélység az éjben.

A duzzogó záptojás tagadta, hogy volna bűne,

ám amikor végül szétpukkadt és szétfolyt,

sokáig hátramaradt az iszonyatos bűze.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31