A vágyott nyugalom

A vágyott nyugalom, a béke és a szeretet álom,

pedig a szív, a lélek, annyira repes utánuk,

azonban a sors sajnos nagyon álnok.

 

Néha felcsillantja a reményt, feltüzeli a vágyat,

s miközben az ember már beleéli magát,

gyorsan küld felé egy sötét árnyat.

 

A vágyott nyugalom szinte elérhetetlen, s ritka,

olyan, mint egy mesebeli csodás ajándék,

amit senki nem szívesen adna vissza.

Mikor már minden fáj

Mikor már minden fáj, szenved a lélek,

ez az élet nem érhet ilyen csúfos véget.

Megannyi probléma, gondok és terhek,

és a semmibe szálló dédelgetett tervek.

 

Lassan nem marad semmi, ami megéri,

ezért eljött az idő a valóságról mesélni.

Az azonban bizony nagyon is fog fájni,

és nem lehet csak a régi álmokkal hálni.

 

Mikor már minden fáj, kevés a remény,

hiszen a gonosz sajnos erős, s kemény.

Harcolni ellene szívvel, szerettel lehet,

mert tovább ez a sok rossz, nem mehet.

Szabad szelek szárnyán

Szabad szelek szárnyán szállva vidám az élet,

s szabadon szökellve a virágos mezőkön,

igazi nyugalmat talál minden lélek.

 

Széles e világon, sok a szemet megragadó táj,

dombok, hegyek és völgyek békés vidékén,

a szív repes, ilyenkor semmi sem fáj.

 

Szabad szelek szárnyán útra kelnek a vágyak,

érzések hevülnek és érzelmek szikráznak,

reményt adva sok-sok titkos vágynak.

Madárcsicsergés

Madárcsicsergés hajnalban, este és reggel,

igazi nyugalmat sugall, békét, szeretetet,

s kellemesebben szól, mint a vekker.

 

Messze viszi a szél a kis madarak hangját,

s változatos dallamok kelnek versenyre,

ezzel szebbé téve az emberek napját.

 

Madárcsicsergés a természet kedves része,

behozza az életet, s a reményt a városba,

így száműzve a sötétséget a fénybe.

Az igazság tudatában sem

Az igazság tudatában sem érzik sokan a veszélyt,

s még mindig tovább hitegetik önmagukat,

ezzel elszalasztva a maradék esélyt.

 

Az emberi faj szeszélyes és igen csökönyös fajta,

s bár belül érzi, hogy igencsak át van verve,

mégis a tudását ugyan nagyra tartja.

 

Ugyanakkor nem tesz semmit, hogy védje magát,

sőt, elutasítja a józan érveket, valós tényeket,

s nem hiszi el a segítő szándékúak szavát.

 

A rokonai, barátai, sőt, a családja ellen fordulhat,

a szíveket gyűlölet járja át a szeretet helyet,

s ilyetén a világ véglegesen eltorzulhat.

 

Az igazság tudatában sem mozdul meg, ki retteg,

egy szebb, s jobb élethez nem elég a remény,

ahhoz bizony kellenek a valóságos tettek.

A vég óráiban

A vég óráiban végre kezd tisztulni a kép,

sajnos kissé későn ébredt a tömeg, a nép.

Immár rabokként élnek, s nem szabadon,

fennakadtak a mérgező, hazug szavakon.

 

Eljátszották a lehetőséget, mikor az volt,

és elkéstek, amikor a végzet kürtje szólt.

A javaikat már elvették, családjuk nincs,

és számukra a levegővétel is nagy kincs.

 

A vég óráiban az élet az utolsókat rúgja,

és tanácsait a megmaradtak fülébe súgja.

Összefogás nélkül nem vár, csak a halál,

ám ki keményen küzd, új reményre talál.

Milliárdnyi csillag

Milliárdnyi csillag ragyog az éjszakai égen,

felülről tekintenek le valamennyiünkre,

s tündökölnek a galaktikus térben.

 

Mint az emberi lelkek, születnek és halnak,

állandó változás a létük a végtelen útján,

s maguk után emlékeket hagynak.

 

Milliárdnyi csillag sejtelmesen őrzi a titkát,

igéző fényük reményt ad az embereknek,

s életre kelti a szívükben lévő szikrát.

Életben tartó emlékek

Életben tartó emlékek, s a lelket perzselő tűz,

a szívet marcangoló vágyak izzó parazsa,

ez mind a sejtelmes izgalmak felé űz.

 

Ki nem a szépről, jóról álmodik, nincs olyan,

s olyan sem, akit hidegen hagyna mindez,

bár lehet, elképzeléséből jó nem fogan.

 

Megannyi, ezerszer átgondolt pillanat árnyal,

felidéződnek a legmélyebben rejlő titkok,

ám mégis a földön kell állni, két lábbal.

 

Életben tartó emlékek, s ködbe vesző remény,

selymesen bársonyos simogatások érzete,

talán felcsillan az esély a jövő egén.

Érzelmek viharában

Érzelmek viharában éli napjait minden lélek,

sokszor nem is látnak tisztán a világban,

s mindig a csalódás rémétől félnek.

 

Féltik a megszokott életüket, s a titkaik sorát,

nem merik felfedni az igazi mivoltukat,

és feszülten várják az álombeli csodát.

 

Vágyak perzselik a szívüket minden percben,

ám mégsem kezdeményeznek semmi újat,

mivel nem készültek fel még fejben.

 

A szemük előtt suhan tova a saját reményük,

s míg mélán tétovázva sajnálják magukat,

hagyják elveszni az utolsó esélyük.

 

Érzelmek viharában tengődnek nappal-éjjel,

a bizonytalanságuk nem vezethet sehová,

s bizony ezt nehéz felfogni ép ésszel.

Túl sok a megterhelés

Túl sok a megterhelés az embereken és ez nőni fog,

a hatalmat birtoklók eljátsszák a színdarabjukat,

amíg csak az utolsó ember is el nem fogy.

 

Addig kábulatban tartják őket, s elveszik a lelküket,

a félelem és a rettegés segíti a gonosz folyamatot,

ami addig tart, míg véghez viszik a tervüket.

 

Megfelelő szólamokkal, új és újabb ürügyet találva,

sikeresen kihasználva az oly régóta tartó butítást,

ügyesen terelnek felnőttet, s gyereket a halálba.

 

Túl sok a megterhelés és egyre távolodik a remény,

a született emberi jogok véglegesen eltörlődnek,

s a jövő, ami reánk vár, kegyetlenül kemény.