Saját alkotásaim
A tavasz és a remény kézen fogva járják az utat,
s amikor csatlakozik hozzájuk a napfény is,
az élet máris egy szebb világot mutat.
A tavasz és a remény táplálja az érzelmek sorát,
felvidítja az embereket, mosolyra fakasztja,
miközben feledteti a szürke tél nyomát.
A lelkek kútja tele van fájdalommal és bánattal,
szíveket marcangoló érzelmek sokaságával,
meg soha be nem teljesülő vágyakkal.
Régóta dédelgetett álmokkal, égető sóhajokkal,
elszalasztott esélyekkel, titkolt szerelmekkel,
elvesztegetett évekkel és hónapokkal.
A lelkek kútja tele van olyan sokféle szeméttel,
annyi meg nem értéssel, sírással, rívással,
és figyelmen kívül hagyott reménnyel.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, hallik a cinegék dala,
a pintyek és a feketerigók is hirdetik már fennen,
a tél fáradtan csomagol, s indul végre haza.
Megszólaltak a tavasz hírnökei, s igen vidám hangon,
érzik, a természet hamarosan zöld ruhába bújik,
és itt az idő, hogy az élet újra reményt kapjon.
Röpke, békés pillanatok, napsütés, fújdogáló szél,
tiszta levegő, vidáman játszó árnyékok a falon,
és a fantázia a lelkesedéssel új életre kél.
Röpke, békés pillanatok, nyugalom, éledő remény,
rügyező bokrok, szépen sarjadó fű mindenütt,
és az álom, hogy az élet nem is oly kemény.
A félénk kis vízcsepp elsőként ugrott le a mélybe,
és elsőként hagyta el a nagy, sötét felhőjét,
ám egyedül volt, s ezt nem vette észre.
Amikor elérte a talajt, megütődött, de keményen,
e rideg világ igencsak megrémítette a lelkét,
hisz itt minden félelmetes a szemében.
Amíg rettegett csendben, indultak utána a társai,
akik úgy jártak, mint ő, ám összefogtak vele,
s onnantól nem kellett picinek látszani.
Immáron pocsolyát alkottak és hamarosan tavat,
elképesztő mennyiségben jött az utánpótlás,
és erre bizony nem létezhettek szavak.
A félénk kis vízcsepp megértette, reményt adott,
reményt az életre, egy jobb, egy szebb világra,
s maga után egy zöldellő mezőt hagyott.
Amikor végre feltűnik a fény a nehéz út végén,
a megfáradt ember alig hiszi el és felsóhajt,
érzi, ahogy éled a remény a lelke mélyén.
Amikor végre feltűnik a fény, ledobja a terheit,
amiket olyan régóta cipelt már, annyira rég,
s ez a pillanat megszépíti a végső perceit.
Ahol hóvirágok nyílnak, ott már a tavasz közeleg,
selymesebben cirógatja a tájat a hűs szellő,
és a Nap melege is egyre közelebb.
Éled a természet és madarak vidám éneke hallik,
az ég kékjében szárnyalnak a sasok, ölyvek,
s alant, a növő fűben is élet zajlik.
A varjak károgva csomagolnak, érzik a változást,
a telet a városban töltötték, itt csemegéztek,
és immár elkészítették a számadást.
Ahol hóvirágok nyílnak, ott magára lel a remény,
sőt, a szeretet is ébredezik végre-valahára,
és egy rideg lélek sem olyan kemény.
Nem könnyű reményre találni vészterhes időkben,
mikor a félelem uralja az emberek életét,
és a sors bizonytalansága időtlen.
Nem könnyű reményre találni, s talán nem is lehet,
egész életünkben csak keressük és kutatjuk,
mégsem tudjuk, hogy ez hová vezet.
Minden perc magában foglalja a jót, a rosszat,
az esélyt, s a reményt, no meg a bukást is,
és mindez velünk lesz, egy élethosszat.
Minden perc magában foglalja a létet, a véget,
a lehetőséget, a szerelmet és a csalódást is,
s oly felesleges folyton aggódni evégett.
Visszatekintve a múlt pillanataira, megfájdul a szív,
megannyi történés és emlékkép perzseli a lelket,
s valamennyi újra-újfent emlékezésre hív.
Visszatekintve a múlt pillanataira érzések árja árad,
s elmossa a feledékenység legerősebb gátjait is,
remélve, hogy a szeretet soha ki nem szárad.
