Saját alkotásaim
Az élet folytonos harcok sokasága és küzdeni muszáj,
ki-ki megvívja a saját harcait, önnön rémei ellen,
ám hiába remél békét, rengeteg a viszály.
Az élet folytonos harcok sokasága, egy végtelen csata,
nincs hozzá recept és sokszor nincs hozzá fegyver,
mégis reméli a lélek, hogy élve jut haza.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén és fáj a szív,
gyötrelmes minden eltitkolt perc, minden óra,
a vágy, az akarat, s a remény csatákat vív.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén szomorúan,
s a lélek várja, hogy kiszabaduljon mindebből,
ám addig szenved mindettől, iszonyúan.
A sötétség végleg be akarja kebelezni a ragyogó fényt,
el akarja nyelni az erejét és megsemmisíteni,
ahogyan vele együtt, valamennyi lényt.
A sötétség végleg be akarja kebelezni az egész világot,
elpusztítani mindazt, ami jó benne és ami szép,
a szeretetet, a reményt, s minden virágot.
Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,
napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,
s a szomorúságon a vidámság kerül felül.
Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,
új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,
s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.
Pitymallik lassan, a sötétség ereje ilyenkor gyengül,
a fény ébredezik és egyre tisztább látást biztosít,
a fákon, a bokrokban, madárének csendül.
Pitymallik lassan, ébredezik hosszú álmából a világ,
a remény is kinyitja megfáradt, lehunyt szemeit,
s a réteken, a völgyekben, nyílik a sok virág.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, a kezdetek óta,
egyre gyötrőbb a szorítás, s egyre kevesebb a remény,
hamarosan leketyeg majd, az a bizonyos óra.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, s fogy a levegő,
amennyiben nem sikerül megszabadulni a szorítástól,
igen gyorsan megtelik majd, az összes temető.
Közeleg a tavasz, éled a természet, hóvirágok nyílnak,
sarjad a fű a mezőkön, nő a jácint, a tulipán,
és a nárciszok a szabadba hívnak.
Közeleg a tavasz, éled a természet és felragyog a Nap,
az emberek vidámabbak, a szeretet erősödik,
s még a remény is, újfent erőre kap.
Ragyog a reményt sejtető napfény, végre ragyog,
egyre kevesebb az éjszakai, hajnali fagy,
s ezt szeretik a kicsik és a nagyok.
Az állatvilág is sürög és kitakarítja a régi fészkét,
építi az újat, a szebbet, a biztonságosat,
s ebből mindőjük kiveszi a részét.
Ragyog a reményt sejtető napfény, kékebb az ég,
és kezdenek kizöldellni a rétek, a mezők,
az élet nem adja meg magát, még.
A koromsötét sem tarthat örökké, vége szakad egyszer,
s reggelente ismét megcsillannak a Nap sugarai,
és új reményre lel, a sok megfáradt ember.
A koromsötét sem tarthat örökké, a Hold is megpihen,
s búcsút intenek az éjjelente ragyogó csillagok,
nélkülük minden éjszaka, olyan semmilyen.
Reménytelenségben reményre várva szenvednek sokan,
feszülten ébrednek reggel és este úgy fekszenek,
miközben az idő folyamatosan rohan.
Reménytelenségben reményre várva, dermesztő az élet,
keserű percek uralják a legszebb pillanatokat is,
s állandó félelemben él számtalan lélek.
