Saját alkotásaim
A vágyott nyugalom, a béke és a szeretet álom,
pedig a szív, a lélek, annyira repes utánuk,
azonban a sors sajnos nagyon álnok.
Néha felcsillantja a reményt, feltüzeli a vágyat,
s miközben az ember már beleéli magát,
gyorsan küld felé egy sötét árnyat.
A vágyott nyugalom szinte elérhetetlen, s ritka,
olyan, mint egy mesebeli csodás ajándék,
amit senki nem szívesen adna vissza.
Mikor már minden fáj, szenved a lélek,
ez az élet nem érhet ilyen csúfos véget.
Megannyi probléma, gondok és terhek,
és a semmibe szálló dédelgetett tervek.
Lassan nem marad semmi, ami megéri,
ezért eljött az idő a valóságról mesélni.
Az azonban bizony nagyon is fog fájni,
és nem lehet csak a régi álmokkal hálni.
Mikor már minden fáj, kevés a remény,
hiszen a gonosz sajnos erős, s kemény.
Harcolni ellene szívvel, szerettel lehet,
mert tovább ez a sok rossz, nem mehet.
Szabad szelek szárnyán szállva vidám az élet,
s szabadon szökellve a virágos mezőkön,
igazi nyugalmat talál minden lélek.
Széles e világon, sok a szemet megragadó táj,
dombok, hegyek és völgyek békés vidékén,
a szív repes, ilyenkor semmi sem fáj.
Szabad szelek szárnyán útra kelnek a vágyak,
érzések hevülnek és érzelmek szikráznak,
reményt adva sok-sok titkos vágynak.
Madárcsicsergés hajnalban, este és reggel,
igazi nyugalmat sugall, békét, szeretetet,
s kellemesebben szól, mint a vekker.
Messze viszi a szél a kis madarak hangját,
s változatos dallamok kelnek versenyre,
ezzel szebbé téve az emberek napját.
Madárcsicsergés a természet kedves része,
behozza az életet, s a reményt a városba,
így száműzve a sötétséget a fénybe.
Az igazság tudatában sem érzik sokan a veszélyt,
s még mindig tovább hitegetik önmagukat,
ezzel elszalasztva a maradék esélyt.
Az emberi faj szeszélyes és igen csökönyös fajta,
s bár belül érzi, hogy igencsak át van verve,
mégis a tudását ugyan nagyra tartja.
Ugyanakkor nem tesz semmit, hogy védje magát,
sőt, elutasítja a józan érveket, valós tényeket,
s nem hiszi el a segítő szándékúak szavát.
A rokonai, barátai, sőt, a családja ellen fordulhat,
a szíveket gyűlölet járja át a szeretet helyet,
s ilyetén a világ véglegesen eltorzulhat.
Az igazság tudatában sem mozdul meg, ki retteg,
egy szebb, s jobb élethez nem elég a remény,
ahhoz bizony kellenek a valóságos tettek.
A vég óráiban végre kezd tisztulni a kép,
sajnos kissé későn ébredt a tömeg, a nép.
Immár rabokként élnek, s nem szabadon,
fennakadtak a mérgező, hazug szavakon.
Eljátszották a lehetőséget, mikor az volt,
és elkéstek, amikor a végzet kürtje szólt.
A javaikat már elvették, családjuk nincs,
és számukra a levegővétel is nagy kincs.
A vég óráiban az élet az utolsókat rúgja,
és tanácsait a megmaradtak fülébe súgja.
Összefogás nélkül nem vár, csak a halál,
ám ki keményen küzd, új reményre talál.
Milliárdnyi csillag ragyog az éjszakai égen,
felülről tekintenek le valamennyiünkre,
s tündökölnek a galaktikus térben.
Mint az emberi lelkek, születnek és halnak,
állandó változás a létük a végtelen útján,
s maguk után emlékeket hagynak.
Milliárdnyi csillag sejtelmesen őrzi a titkát,
igéző fényük reményt ad az embereknek,
s életre kelti a szívükben lévő szikrát.
Életben tartó emlékek, s a lelket perzselő tűz,
a szívet marcangoló vágyak izzó parazsa,
ez mind a sejtelmes izgalmak felé űz.
Ki nem a szépről, jóról álmodik, nincs olyan,
s olyan sem, akit hidegen hagyna mindez,
bár lehet, elképzeléséből jó nem fogan.
Megannyi, ezerszer átgondolt pillanat árnyal,
felidéződnek a legmélyebben rejlő titkok,
ám mégis a földön kell állni, két lábbal.
Életben tartó emlékek, s ködbe vesző remény,
selymesen bársonyos simogatások érzete,
talán felcsillan az esély a jövő egén.
Érzelmek viharában éli napjait minden lélek,
sokszor nem is látnak tisztán a világban,
s mindig a csalódás rémétől félnek.
Féltik a megszokott életüket, s a titkaik sorát,
nem merik felfedni az igazi mivoltukat,
és feszülten várják az álombeli csodát.
Vágyak perzselik a szívüket minden percben,
ám mégsem kezdeményeznek semmi újat,
mivel nem készültek fel még fejben.
A szemük előtt suhan tova a saját reményük,
s míg mélán tétovázva sajnálják magukat,
hagyják elveszni az utolsó esélyük.
Érzelmek viharában tengődnek nappal-éjjel,
a bizonytalanságuk nem vezethet sehová,
s bizony ezt nehéz felfogni ép ésszel.
Túl sok a megterhelés az embereken és ez nőni fog,
a hatalmat birtoklók eljátsszák a színdarabjukat,
amíg csak az utolsó ember is el nem fogy.
Addig kábulatban tartják őket, s elveszik a lelküket,
a félelem és a rettegés segíti a gonosz folyamatot,
ami addig tart, míg véghez viszik a tervüket.
Megfelelő szólamokkal, új és újabb ürügyet találva,
sikeresen kihasználva az oly régóta tartó butítást,
ügyesen terelnek felnőttet, s gyereket a halálba.
Túl sok a megterhelés és egyre távolodik a remény,
a született emberi jogok véglegesen eltörlődnek,
s a jövő, ami reánk vár, kegyetlenül kemény.
