Saját alkotásaim
Aki lemond a gondolkodásról, az egy szolga,
és ne csodálkozzon, ha rosszra válik a sorsa.
Akinek önálló véleményre immár nem telik,
az önnön hamis álmainak a csapdájába esik.
Aki lemond a szabadságáról, az rabbá válik,
s ne is lepődjön meg, ha vele az élet elbánik.
Aki tétlenül vár a csodára, s eközben csak ül,
az előbb-utóbb majd a pokol forró tüzén sül.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s flegmán alátekint,
elvárja, hogy az alattvalói hűen szolgálják,
és adózzanak neki újra, újfent, megint.
Mondjanak le a jogaikról, hiszen minek az nekik,
engedelmeskedjenek mindhalálig, s mindig,
és akkor a kegyét talán még el is nyerik.
Ne is kérdezzék, fogadják el, csak neki van igaza,
ő mindenekfelett áll, hiszen egy igazi isten,
ám egyszer őt is elpusztítja az idő vihara.
A gőgös nagyúr ül a trónján, s önmagát csodálja,
mikor nem látják, sokszor a tükör előtt pózol,
és hiszi, hogy ő ennek a világnak a csodája.
Az öregség szépsége páratlan és igazi élmény,
csupa derű, mosolygás és valódi remény,
és ehhez nem kell senkitől kérvény.
Egy öreg akkor lesz rosszul, amikor csak akar,
akkor ájul el, mikor a szervezete úgy dönt,
s úgy hasal el, hogy senkit nem zavar.
Bármikor panaszkodhat, jajgathat, könyörög,
s kiabálhat ész nélkül, nem fogják hallani,
végül úgyis elhagyják majd az örömök.
Járhatja a kórházakat vidáman és önfeledten,
s nevetve állíthatja, minden rendben van,
a kitartása, a türelme, az törhetetlen.
Az öregség szépsége egy mese, csak egy álom,
meghazudtolása a valóságnak, az igaznak,
és senki nem vágyik rá, hogy így járjon.
A valóságot elfogadni hihetetlenül nehéz,
az ugyanis megégeti a lelket és a szívet,
s aki mindezzel szembeszáll, merész.
A valóságot elfogadni mámor a semmibe,
önbecsapás, önámítás és fejet hajtás,
azonban mindez nem jó semmire.
A valóságot elfogadni gyakorta nem lehet,
mivel a tudat és az elme nem is bírja el,
s ez ellen az ember nem sokat tehet.
A hiszékenység és a butaság együtt edzenek,
mindennap látogatják az edzőtermeket,
s ott izmaik fejlesztésébe kezdenek.
A hiszékenység és a butaság kézen fogva jár,
igen elégedettek önmaguk fejlődésével,
s hiszik, rájuk egy csodálatos jövő vár.
Az igazság elől bujkálni nem lehet örökre,
előbb-utóbb úgyis utolér mindenkit,
és lesújt a hazugságra, közönyre.
Az igazság elől bujkálni elvesztegetett idő,
teljesen felesleges és olyan hiábavaló,
mindezt beigazolja majd a jövő.
Végül mind meghalunk, történjen bármi,
a létünk lehet igen rövid, netán hosszú,
az örök életre olyan felesleges várni.
Az ugyanis nem létezik, csak a lelkekben,
a vágyakban és az áltató reményekben,
s nem szerepel semmiféle tervekben.
Végül mind meghalunk, oly hiába éltünk,
hiába szenvedtünk és rettegtünk sokat,
s a szívünkben jót hiába reméltünk.
Aki fél a tükörbe nézni, annak van rá oka,
hiszen ott szembesülnie kell magával,
s mit a tükörben lát, nem egy csoda.
Sőt, éppen az ellenkezője, az az igazi való,
s hiába szeretne a legjobbnak látszani,
a tükör megmutatja, hogy csak csaló.
Csaló, mivel hazugul letagadja a látványt,
és önmagának is állítja, ez csak látszat,
hisz ő tündér, aki legyőzi a sárkányt.
Aki fél a tükörbe nézni, az a valóságtól fél,
mert az túlontúl fájdalmas tud lenni,
s így inkább a sötét hazugságban él.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem segít,
bár egy ideig szebbnek tűnhet a világ,
ám ébredéskor az ember veszít.
Elveszíti a hitét a képességeiben, magában,
mindabban, amit eddig csak elképzelt,
de nem élt át számtalan bajában.
Csalódik az igazat hallva, a valóságot látva,
és megpillantva az élet morcos arcát,
leesik az álla, a szája pedig tátva.
Az önbecsapás nem vezet jóra és nem is fog,
lehet a képzelet bármilyen határtalan,
egyszer az elme mindenből kifogy.
Az idő múlását megállítani sajnos nem lehet,
és mindezt fájdalmas elfogadni nagyon,
ám az ember ez ellen nem tehet.
Hitegetheti magát, hogy ez csupán egy álom,
s miközben a tükörben a ráncait nézegeti,
arra vágyik, hogy a lelke szálljon.
Szálljon a messzeségbe, szárnyaljon a széllel,
játszadozzon a bárányfelhőkkel az égen,
és váljon eggyé, a ragyogó fénnyel.
Este táncoljon a csillagokkal, vígan, nevetve,
s mosolyogjon, amikor a Hold rákacsint,
valamennyi gondját örökre feledve.
Az idő múlását megállítani biza reménytelen,
és ezen az önámítás sem tud változtatni,
minden próbálkozás erre, esélytelen.
